75. fejezet: Látogatás. Mindenre fény derül?

Egy pici írói megjegyzést még megengedtek a rész előtt? Remélem, ugyanis kettő reklámmal is jövök és csak az egyik az enyém.
Szóval, az első az egy Facebook csoport, amit a Nicole nevezetű törzskommentelőmmel hoztunk létre. Ennek a csoportnak a lényege az írás gyakorlása, illetve a gyakori sablonhibák megbeszélése és javítása. Szó mi szó, osztjuk majd az észt. Fogunk kitenni írási gyakorlatokat is, amik segítségével bővül a szókincsetek, illetve tanítás fog folyni, amit keményen bevasalok, mint ahogy azt egy zsémbes tanítónőtől illik!
Szóval gyertek, sokasodjatok, gyarapodjatok! A linket ITT megtaláljátok!
A másik Nicole blogszerűsége, amit látogatni kéne, ha van rá ingerenciátok. Egy egész jó történet kezdete és tényleg jókat tudok róla mondani. A fogalmazása gyönyörű, bár az sem tökéletes, én őszintén várom, hogy mi fog belőle kisülni. Szóval Nicole A hajnal gyermeke című irományát házi feladatba feladom.
És tudom, hogy borzalmas a fejléc, de éppen segítek neki újat csinálni, szóval semmi vész!
És ennyi bevezető után következzék a 75. fejezet!

Fogalmam sincs, mit keresek itt. Őszintén. Mint ahogy azt láttátok, mindent leírtam, ami történt velem, amióta ebbe a gimibe jöttem. Elolvastam és csak még jobban összekavarta a gondolataimat. Azt hittem, hogy segít majd a döntésemben és sikerül majd kompromisszumokat kötnöm saját magammal és a családommal. Azon a délutánon írtam le mindent, amikor Lysander felhívott. Eddig azt olvastátok. De most, ez a valóság. Nincs esély radírozásra vagy teljes megsemmisítésre. Ez nem így megy. Már nincs arra esély, hogy egy szebb happyendet írjunk a történet végére. Rájöttem, hogy egy lehetőségem van. Elmenni vagy maradni.
Senki nem jött el velem. Azt mondták, hogy őrültséget teszek. Én azonban döntöttem a sorsom felől. Csak megerősítésért jöttem ebbe az istenverte létesítménybe egy átkos lányhoz. Felnézek a betonfal tetejére, amin a szögesdrót kacskaringózik. Éles hegyek csillannak meg a novemberi bágyadt napsütésben. Lelki szemeim előtt önkéntelenül is felsejlik egy kép, amit talán az agyam alkotott. Ria beszélgetése jutott az eszembe. Az egyik lánynak a combján lévő drót nyomait emlegették. Elképzelem, ahogy ügyetlenül átmásznak az éj leple alatt. Egyeske talán még keményen is landol a talajon. Ria kezeslábasa fennakad a kerítésen. Minden lehetséges variáció átfut az agyamon, mikor egy vízcsepp landol az arcomon. Nagyot sóhajtva felnézek az égre.
Felhők takarják el a kék eget, én pedig itt állok, bebocsátásra várva. Nemrég szálltam le a buszról, körülbelül 2 órányi utazás után. A gyomrom liftezik és úgy érzem, hogy akár most is visszaadhatnám a reggelimet.
Rickford Elmegyógyintézet, Davenport. Ez áll a hatalmas táblán a fejem felett. Behunyom a szemem és csak hallgatom az esőcseppek hangját, ahogy nagy sebességgel szétpukkannak a linóleumon. Még szerencse, hogy gumicsizmát vettem fel! Fejemre húzom a kapucnit és még mindig csak nézem a vaskaput. A biztonsági őr még mindig telefonál a felettesének. Talán még elfuthatnék, de bizonyára nem lenne semmi értelme. Az nem vinne közelebb a megoldáshoz. Vagyis inkább a döntéshez.
- Szerencséje van, kisasszony - dörmögi a biztonsági őr, ahogy kinyitja előttem a kaput. - Úgy tűnik, az igazgató jó kedvében van.
- Engedélyezte a látogatást? - kerekedik el a szemem.
- Igen - bólint. - Hát nem ezt akarta?
- Dehogynem - nyelek egy nagyot, ahogy próbálom visszafogni a térdem remegését. - Csak nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen megy.
- Hát én sem, arra mérget vehet - emeli meg egy kicsit a kalapját, hogy megvakarhassa kopasz fejét.
- Nem gyakori az ilyesmi? - lépek be a hatalmas vaskapun.
- A látogatók nem gyakoriak - helyesbít az öreg, ahogy mutatja az utat. - Ide általában nem jönnek, hanem inkább innen próbálnak elmenni.
Nem hibáztatom a betegeket. Nagyon nyomasztó ez a hely, legalábbis kívülről. Lepattogott vakolat, kopott festék és szögesdrótok halmaza. Elfintorodom, viszont ahogy belépünk az épületbe, eláll a lélegzetem. Valahogy sugárzik belőle az őrület. A fejemben kellemes zsongás veszi kezdetét, ahogy a vad színű belső falakra nézek. Először az élénk színek annyira lekötnek, hogy nem veszem észre a fehér kezeslábasba öltözött betegeket. Mindannyian ülnek vagy feküdnek. Beszélgetnek, viszont valaki csupán bámulja a falat, esetleg magában motyog. A bőrömön minden pihe égnek áll, ahogy arra gondolok, hogy köztük lehetnék. Teljesen kikelve magamból, úgy, hogy fennállhatna a gyógyulás lehetősége. Az emberek az ilyen helyeken csak a reménytelenséget látják, én viszont ebben a pillanatban ismertem fel a fajtársaimat. Az őrültek, bogarasok, furcsák. Közéjük tartozom, hiába tagadnám. Ugyanis meglátom a ködös reményt a tekintetükben, amint rájuk pillantok.
- Ők kik? - csúszik ki a számon az óvatlan mondat.
- A nyugodt őrültek - von vállat nemtörődömen az őr. - Őket nem kell bezárni. Maguktól nyugton maradnak.
Én csupán bólintással jeleztem, hogy megértem. A betegek ellépnek az utunkból, ami egy másik épületszárnyba vezet. Itt a falak már nem annyira újak, hanem az a tipikus zöld és kék árnyalatok váltják egymást, mint a kórházakban. Nyugtató árnyalatok, így sejtem, hogy milyen betegek közé merészkedem. A kevésbé nyugodt őrültek szobái mellett haladunk el, és érzem a hátamba fúródó tekinteteket.
- Már a társalgóba szállították önnek - pillant rám az öreg őr. - Kényszerzubbonyban, így ne nagyon menjen hozzá közel.
- Értem, csak beszélni szeretnék vele - mondom.
- Az menni fog - vigyorog az őr.
Miért vigyorog? Én itt próbálom megfogalmazni életem döntését, ő pedig jól mulat azon, hogy beszélnem kéne az egyik beteggel, aki valószínűleg választ adhatna a kérdésemre.
Így magamban duzzogva lépek be a hófehér társalgóba és meglátom őt. Szőke haj, kék szemek és ragadozófogak csillannak elő természetesen rózsaszín ajkai közül.
- Valéria Thompson, Caroline Rin jött hozzád látogatóba - veti oda az őr a vigyorgó lánynak.
- Á, a hercegnő! Akinek mindig minden sikerül - visszhangozza gúnyosan. Az ő szájából ez a becézés kifejezetten sértő. - Kárörvendeni jöttél? Ez egy igazán emberi vonás lenne tőled!
- Nem, szó sincs róla - ereszkedem le a műanyag székbe, ami szemben van Riáéval.
- Az isteni jóság csillan lelkedben,
Ahogy rád nézek, ó hatalmas!
Gyújts fényes szikrát lelkemben,
Lelked lobogó fáklyájával.
Ahogy gúnytól átitatott előadását hallgatom, a szívembe markol az ismeretlen sajgás.
- Ezt te írtad? - dörzsölöm meg a szívem tájékát.
- Igen - szegi fel a fejét büszkén. - A legjobb verseim idebent születtek, az őrültek házában. Meglepődnél, ha tudnád, milyen mértékben tud itt megvalósulni az emberi fantázia.
- El tudom képzelni - nézek az arcára. - Én is őrült vagyok. Te mondtad, nem emlékszel?
Rám bámul merőn, aztán kacarászva és magabiztosan hátradől a saját székében, úgy, mintha nem ő lenne itt a rab. Karjai a kényszerzubbonyban meg sem mozdulnak. Vajon hány napja lehet rajta?
- Értem már - csillan meg a szeme mindent tudóan. - Pedig azt hittem, miattam jöttél el a napfényes életedből erre a sivár és kietlen vidékre. Azonban csalódnom kell, ismét. Ugyanis önző érdekek vezetnek téged, mint mindig.
- Nem vagyok önző! - kapom fel a vizet, de ő rám néz amolyan "ne kamuzz" tekintettel. - Tényleg nem!
- Úgy tűnik, hogy ezt még te is elhiszed - változtat testhelyzetén. - Ez érdekes. Gondolj vissza az életedre, amíg engem hajkurásztál, oké? Mi is történt veled? A megszállottam lettél. A bosszúdat tervelted akkor is, amikor a barátaid közös programokra sarkalltak. Csak veled szerettek volna lenni, de te önző érdekekből kihasználtad őket a saját céljaidra. Ne érts félre Caroline, én ezt nagyon hízelgőnek találom, hogy ennyit foglalkozol velem, de mi ez, ha nem kihasználás és önzés a barátaid felé?
Egy pillanatra megtorpan a gondolatmenetem, Valéria meg csak bámul rám azokkal a lélektelen szemeivel. Szemgolyója tükrében látom magamat. Fekete haj, fekete karikák a szemem alatt, halványuló zúzódások és sötét tekintet. Nem ismerek magamra. Ennyit változtam volna?
Egy emlékkép suhan át az agyamon. Egy álomrészlet, amikor még Kentin és Lysander személye között dilemmáztam. A lány is pont így nézett ki a tükörben. Egy megtört ember. Én vagyok az a megtört tinédzser, aki gúnyosan mosolyog valakire, miközben lélekben egy nagy nulla. Egy selejt. Akinek titkok súlyától hajol előre a válla, akinek a sok szobában kuksolástól sápadt a bőre.
A kezem megremeg, ahogy a szem tükrében a száj mosolyra húzódik, holott tudom, hogy majdhogynem elsírom magam. Pislogva próbálom elűzni az árnyat, ami Ria szemébe nézve fel akar falni. Viszont azok a szemek csak néznek rám, kifejezéstelenül, csendes érdeklődéssel.
- Ez fura - suttogja maga elé a szőke. - Az őrület lángjai lobognak a szemeidben. Tehát igaz.
- Mi az igaz? - görnyedek meg.
- Tényleg hozzánk hasonló vagy. Amikor elolvastam az aktádat az igazgató irodájában, még nem hittem el.
- A diri? - kapom fel a fejem. - Mi köze neki ehhez?
- Ennek az intézménynek az igazgatója nyitott rólad egy aktát, míg úgy volt, hogy idekerülsz. Aztán lezárolták a szüleid kérésére. Titkosított anyag, ami egy páncélszekrényben porosodott. Egészen a csillámlány felbukkanásáig - merül el Ria teljesen a gondolataiban.
- Csillámlány? - koncentrálok még jobban.
- Igen, akinek pillangótetkója van. Hosszú, barna haj. Gonosz, mélyen ülő szemek. Gúnyos mosoly. Alig takaró ruha - sorolta az ismertetőjegyeket, amiknek csupán egy tulajdonosuk lehet: Debby.
- Debora - köpöm a nevét.
- Nekem nem mutatkozott be. De azt mondta, segít nekem és két barátnőmnek kijutni innen, ha megszerzünk neki egy aktát. A te anyagod volt, Caroline.
- És odaadtad neki?
- Nem - ingatja lassan a fejét, szinte révületben. - Nem voltunk elég gyorsak. Csak tényeket tudtam közölni vele, amikor legközelebb jött.
- Ezért nem is segített nektek kijutni.
- Igen, így volt. Saját erőből jutottunk ki - villan rám a tekintete rémítő sebességgel.
A válaszom megvolt. Debby kutatott utánam, mielőtt a városba érkezett volna. Az ő szavaival élve mi voltunk a "híres-neves Rin testvérek". Mindent kiderített rólunk, ezek szerint. De ez már a múlt, hiszen mindenkit lecsuktak. Ria pedig kezdi elveszíteni az épelméjűségét, így nem érdemes tovább faggatnom.
- Köszönök mindent - állok fel, jelezve az őrnek, hogy nincs több mondanivalóm.
- Nem, Car - követ a szemével. - Én köszönöm a beszélgetést.
És lassan elmosolyodik. Nem kegyetlen vagy üres a mosolya. Egy szomorú, görbe vonal, ami egy jó adag magányosságban van eláztatva. Lélekben törött. És senki nem akarta megjavítani, hanem eldobták, akár egy rongyot. A szívem összefacsarodik, ahogy nézem ezt az egykor erősnek tűnő lányt. Akire féltékeny voltam a tartása és az esze miatt. Neki csak ezek adattak meg, semmi más. Ő csak túlélni akart.
És én is ezt fogom tenni.
Felállok és követem az őrt. Azonban a hátamon éreztem Ria elveszett tekintetét. Tudom már, hogy mit kell tennem. Valahogy érzem, hogy nem fognak neki örülni az otthoniak.

***

- Ezt nem mondhatod komolyan! - bömböli apám haragosan. - Carly...
- Nem, apa! - állok szilárdan a talpamon. - Meg akarok gyógyulni. Véglegesen. Ez az állandó rettegés, hogy bántom a számomra fontos embereket, megőrjít!
- De ez a megoldás...
- Éppen helyes! - csapok a köztünk lévő asztalra. - Minden rendben lesz. Csak 18 éves koromig tart. Aztán dönthetek a sorsom felől.
- Ez is a viktoriánus fiú miatt van, ugye?!
- Nem - mondom hevesen. - Ez miattam van. A gyógyulásom miatt!
Léptek moraja szánt végig a házon, ahogy a család többi tagja is körénk gyűlik.
- Mi folyik itt? Mi ez a kiabálás? - kérdezgeti anya. - Kincsem, mi történt?
Akárhogy beszélnek hozzám, én a családfőre fókuszálok. Ő pedig állja a tekintetem.
- Meg akarok gyógyulni. Normális gyerek akarok lenni. Egészséges felnőtté szeretnék válni, de úgy tűnik, apa ezt nem szeretné - motyogom inkább magamnak, mint nekik.
- Ez őrültség! - fakad ki apa. - Önként akarsz elmegyógyintézetbe vonulni?! Milyen alapon? Semmi bajod sincs!
- Dehogynem! - csapok a csípőmre. - Komoly problémáim vannak, apa. Ideje, hogy te is belásd!
- NEM! - ver ököllel az asztalra, a kávéscsészéje pedig ugrik egyet. - Te tökéletes vagy! Az voltál, az vagy és az leszel! Nem szabadott volna engednem, hogy találkozgass azzal a fiúval!
- ELÉG!!! - a csésze ezúttal eltörik.
Mindannyian az általában csendes anyámra nézünk, akinek most vörös a feje a dühtől. Remegő kézzel simítja hátra a haját, mert az alváshoz használatos kontyából már fele hajkoronája kiszabadult. Azok a szemek viszont égetnek, akár a parázs. Apám pedig mintha egyre kisebb és kisebb térfogatú lenne.
- Most pedig szépen elmondjátok, hogy mi van, különben...! - fenyegetőzik anya, de hirtelen mesélésemmel belefojtom a szót.
- Apa lefizette a hatóságokat, hogy veletek maradhassak - bököm ki. - Én pedig most önként szeretnék elmenni a davenporti elmegyógyintézetbe, hogy véglegesen meggyógyulhassak. Apa pedig ezt akarja megakadályozni.
- Lányom - cirógatja meg az arcomat anya. - Önként senki nem megy diliházba.
- Akkor én vagyok az a senki - mordulok fel. - Állandó rettegésben élni szörnyű. Bármikor azon kaphatom magam, hogy az egyik dührohamom közben valakit bántok. Megtörtént már...
- Ne keress kifogásokat - simogat lágyan. - Mi szeretünk. Ezt pedig nem tudják megadni neked azon a helyen.
- Ahogy itt sem a gyógyulást - könnyezem. - Kérlek. Hadd maradjak ott. Meg szeretnék gyógyulni.
- És ha nem? - kérdi halkan anya.
- Mi nem? - ráncolom a szemöldököm.
- Ha nem engedünk el? Lehet, hogy itthon, megfelelő gondoskodással....
- Anya, ez nem megfázás, amit egy kis házi levessel lehet gyógyítani. Ez komoly dolog! - váltok komoly hangnemre.
- De a biztonság... - vetné be apa az aduászt, de én hitetlenkedve felé fordulok.
- Apa. Szögesdrót. Biztonsági őr. Körülöttem az épületben őrültek. Ennél jobb biztonsági intézkedés nincs!

***

Napokig megy a vita. Közben azonban Lyssel is találkozgatom. Elmesélem neki is az ötletet és ő is hevesen ellenkezik, természetesen. De aztán elmagyarázom neki és felhozom az érveimet.
1. Biztonságos.
2. Aránylag közel van.
3. Látogathatna x naponta.
4. Ott kapok szállást, élelmet és kigyógyulnék a betegségemből.
Addig erősködöm, hisztizem, sírom a bánatomat mindenkinek, míg bele nem egyeznek a szüleim ebbe az egészbe. Decemberben vagyunk, csomagolok össze, mikor a testvéreim bejönnek a szobába.
- Biztos vagy ebben? - kérdi Mira elbizonytalanodva.
- Igen, teljesen - bólintok határozottan.
- Büszkék vagyunk rád, amiét ilyen felnőtthöz illő döntést hoztál - ölel meg Dan. - Akeila és Ilayda majd meglátogatnak.
- De ugye ti is? - nézek fel rájuk tányérnagyságú szemekkel.
- Ha így nézel, nem tudunk neked ellenállni - nevet fel Mira, ahogy magához szorít. - Hiányozni fogsz, húgi.
- Küldjétek üdvözletem a nagyinak Oroszországban - szipogok meghatottan. - És hozzatok nekem egy töltényt.
- Meglesz - ölelnek meg utoljára.
Mielőtt felszállok a buszra, mindenkitől elbúcsúzom. Castiel és Ilayda, Dan és Akeila, Mira és Nataniel, Viola, Iris, Rosa, Leigh, Lys és még Tom is. Amberrel pedig telefonon beszéltünk. Nem idézem fel a könnyes búcsú emlékeit, mert belefájdul a szívem.
A lényeg az, hogy nem mentem vissza a szüleimmel a nagyihoz. Ott maradtam Lysanderrel, de mégsem vele. Hanem 2 órányi buszútra, egy elmegyógyintézetben. Egy kicsit ferde volt az irányzék, nem?
Nagy levegőt veszek és bemegyek az épületbe. Az igazgatóval már beszéltem és, hát mit ne mondjak... Eléggé meglepődött a kérésemen. Viszont engedett neki.
- Önként? - kérdi meglepetten, inkább magától, mint tőlem. - Milyen fura lány!
Igen, én vagyok az, aki önként megy egy elmegyógyintézetbe.
Mondták már, hogy őrült vagyok, nem?