76. fejezet: Elvarrjuk a szálakat

Gyorsan eltelik az idő egy ilyen helyen. Egész nap csak lézengeni, beszélgetni a pszichiáterrel és rajzolgatni. Egy diák álma egy ilyen helyzet. Viszont vannak kötelező csoportterápiák is, ahol személyesen is megismerhetjük a társainkat. Ezt az "érdekes tevékenységek" közé sorolja a többi beteg is, így amikor eljön az a bizonyos óra, még a nyugodt őrültek is elhagyják az őrhelyüket a fal mellől. Engem a nyugodt őrültek közé soroltak be, szóval egész nap csak bámulhatok ki a fejemből és hallgathatom a hangokat. Nézhetem a színeket, amik szinte vibrálnak. És figyelhetem a többi beteget, vagy akár játszhatom is velük. A választék határtalan. Bocsánat, rosszul fogalmaztam: mindent lehet csinálni, csak vedd be a gyógyszered, ne menj a falon túlra és ne köss bele a hiperaktív, illetve a pszichopata betegekbe.
- Caroline, te jössz - ráz ki a révületből egy szép metszésű hang.
Éppen sakkozom egy beteggel. Kitaláljátok, hogy kivel? Segítek: haja szőke és most fehér kezeslábasban ül előttem. És ezúttal nem kényszerzubbonyban van. Riát hivatalosan is lefokozták nyugodt beteggé. Így lehetséges, hogy most itt ül és békésen sakkozgatunk.
Lépek a bábummal, de Ria egy jó lépéssel megfoszt a királynőmtől. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik ilyen szinten tudnak taktikázni. Lazán hátradől a műanyag széken és csak néz rám. Gyakran csinálja ezt.
- Egyébként mi van a barátnőiddel? - érdeklődöm kedvesen.
- Ismét gumiszobára ítélték őket - mosolyodik el ezen a szokáson.
A két lány szinte ki sem jött a gumiszobából, mióta itt vagyok. Múlt héten az egyik megharapta az őrt, míg a másik meztelenül rohangált az udvaron, a férfiakat molesztálva.
- Micsoda meglepetés - kuncogok halkan.
A szőke lány kezébe veszi a bábukat és egy ideig csak morzsolgatja őket.
- Ma vagy 19 éves, jól tudom? - villan rám Ria szeme, ahogy újra felteszi a sakkbábukat.
- Igen - nyelek egyet. - Egy óra és megyek a bizottság elé.
- Akár tavaly is kimehettél volna - veti oda mellékesen, ahogy lép a fehér gyaloggal. - Miért nem mentél el innen?
- Látni akartam, ahogy meggyógyulsz - ezen a kijelentésemen elmosolyodik.
- Rémesen hazudsz - jelenti ki. - Mint mindig.
Hogy az értetlenkedő fejeket elkerüljem, szolgálok egy kis információval, jó? Szóval, 2 éve vagyok már itt. Ennek az időnek hála kicsit megváltozott a külsőm, érettebb és teltebb (nem ducibb!!!) lettem, a hajam pedig lenőtt. A hosszú hajam ismét a lime citrom árnyalatát vette fel, a fekete hajfesték viszont a hajvégeimen megmaradt, így elég érdekesen festhetek. Viszont ollót nem hozhattam be magammal, mert nehogy egy másik őrült kezébe kerüljön. Akkor azt hiszem, nagy botrány lett volna!
Egy kicsit elkalandoztam, de most térjünk vissza a tárgyra. Eddig a két év során magántanulóként folytattam a tanulmányaimat, amit a szüleim intéztek nekem "búcsúajándékként". Tehát végzős vagyok. Tavaly töltöttem be a 18-at, mégis maradtam, mert nem éreztem magamat emberek közé valónak. De aztán eltelt még egy év és most itt vagyok. A pszichiáterem azt mondja, hogy 100%-os vagyok lelkileg. Én viszont félek. Mi lesz, ha nem sikerül megőriznem az ép elmémet odakint?
- Viszont jó az eszed és tiszta az elméd - folytatja. - Látom rajtad.
- Köszönöm - ugyanis ez a legnagyobb bók, ami egy elmegyógyintézetben elhangozhat.
- Caroline Rin, jelenjen meg az irodában! Ismétlem, Caroline Rin jelenjen meg az irodában! - harsog a hangosbemondóból egy férfi hang.
Felállok a székemből és lemosolygok Riára.
- Ideje mennem - hebegem.
- Sikerülni fog - néz fel rám unottan. - Neked mindig minden sikerül, hercegnő.
Ennél jobb végszót nem is mondhatott volna. Egy lágy intéssel búcsúzom és már az utamon vagyok a pár lépéssel arrébb lévő irodához. Az igazgató úr irodája barátságos színekkel van kifestve. Lágy pasztellszínek jellemzik, amiket szerintem a felesége választott ki a számára. Árasztotta magából ez a két méteres, robusztus alak a megnyugvást, mint a fáklya a fényt.
- Szép napot, Caroline - köszön kedves mosollyal, közben hellyel kínál. - Hogy vagyunk ma?
- Remekül, köszönöm - mosolygok vissza rá. - Hogy van a felesége, uram?
- Jó húsban, még mindig - nevet jóízűt az öreg.
- Most szült, nem?
- Dehogynem - bólint mosolyogva. - És jobban szeretem mindkettőjüket, mint az életemet.
- Akkor ők az élete - nézek magam elé merengőn. - Jó egészséget mindkettejüknek!
- Köszönöm, átadom - ül le a hatalmas asztala mögé. - Akkor most beszéljünk magácskáról. Ha jól tudom, a pszichiátere egészségesnek nyilvánította...
Megbeszélünk mindent, ami kellhet a tanács előtt. Mikor a mondanivalónk végére érünk, átkísér egy másik szobába, hogy zavartalanul cseveghessek ezzel a három emberrel, akik a szabadságomat garantálhatják. Az igazgató távozik, én pedig egyedül maradok a farkasok között.
Kérdéseket tesznek fel. De az egyébként is hülyeségek sorozatának tartott kérdések közül ez viszi a pálmát.
- Szóval, ha lenne egy vízzel teli kád, milyen eszközt alkalmazna a kád kiürítése érdekében? Kanál, pohár vagy vödör?
- Ez a kérdés nagyon elterjedt az interneten - felelem a szemeimet forgatva. - Egyébként kihúznám a dugót.
Ez vitt mindent. A bizottság megadja az engedélyt, én pedig boldogan mosolyogva veszem át a papírt. Eszerint már holnap el lehet hagynom ezt a helyet! Vagyis el kell, mert már odaígérték a szobámat egy másik betegnek.

***

Elbúcsúzom a társaimtól és a vállamra vetem szerény poggyászomat. Odabiccentek a biztonsági őrnek, és odaadom a lapot, rajta a fejesek aláírásával.
- Végre szabadulsz, Rin? - nevet egyet az őr.
- Igen, ennyi elég volt a jóból - mosolygok vissza rá. - Azért hiányozni fogsz!
- Ne mondj ilyet, még elpirul a vén fejem - vakarja a tarkóját. - Sok sikert a továbbiakhoz!
- Kösz, szükségem lesz rá! - veregetem vállon a vén cimborámat, majd kilépek a vaskapun.
Még utoljára visszanézek a kopott vakolatra és a hófedte szögesdrótra a betonfal tetején. Önként jöttem ide és elengedtek. Hivatalosan is egészséges vagyok. Akkor mégis miért van hiányérzetem?
- Talán hiányozni fognak? - szólal meg mögöttem egy hang.
Nem fordulok hátra, mert tudom, hogy ki az. Ő jött el értem, rögtön azután, hogy az iskolának vége lett. Az én fehér hajú hercegem tudomásul véve, hogy nem fordulok hátra, a hátamhoz simul és belecsókol a fülembe. Ennek a kis puszinak a hatására melegség önti el a szívemet. A heti 3-szori látogatásainál nem érhetett hozzám. Hiszen a betegeket nem lehet megérinteni. Azonban most egyenlőek vagyunk. Csupán egy fiú és egy lány, akik állnak egy elmegyógyintézet előtt.
- Igen - válaszolom a kérdésére. - Hiszen csak két évet töltöttem itt.
- Igen, de most már remélem, hogy nem hagysz el újra - közli rekedt hangon a fülembe. - Azt nem élném túl.
- Erősebb vagy, mint hinnéd, Lysander - mosolyodom el a szavain, amik olyan édesek, akár a csokiba mártott eper.
- Te pedig gyönyörűbb, mint valaha - motyogja a hajamba.
- És miért higgyek önnek, Mr. Ainsworth? - incselkedem vele, mire szembe fordít magával.
A tekintete a vesémig hatol, ahogy végigmér. Határtalan csodálatot látok a szemében, ahogy magához húz és átölel. Teljes testtel. Mindenünk érintkezik, ami fizikailag lehetséges. Érzem őt. A leheletét a bőrömön. A kemény részei a lágy részeimhez incselkedve simulnak. Felsóhajtok a gyönyörtől.
- Mert szeretlek és kívánlak minden porcikámmal - motyogja a nyakamba. - Nem akarlak megijeszteni, de ha nem állítasz le, valami olyasmit fogok tenni, amit mindketten megbánhatunk.
- Már nem vagyok ijedős kislány, Lys - karolom át a nyakát. - És sajnálom, hogy ennyit kellett rám várnod. Esküszöm, hogy ki foglak engesztelni a kiesett időért!
- Inkább gyere ide! - úgy tapad a számra, mint aki szomjaz engem.
Csodálatos érzés, ahogy a nyelveink újra és újra fogócskába bocsátkoznak egymással. Szívjuk és harapjuk egymás ajkát, mint akik nem tudnak betelni a másikkal. Beletúr a hajamba, az elegánsan felkötött kontyom pedig a múlté. Azonban én sem maradok rest, a szépen megfésült haját szexin kócossá teszem nyughatatlan ujjaimmal.
- Hiányoztál - suttogja a számba, mielőtt elhajol tőlem.
Csalódott mordulással veszem tudomásul a hideg szelet, aminek helyet engedett.
- Te is nekem - nézek fel rá nagy szemekkel.
Mintha nem bírná ki testi érintkezés nélkül, a derekamra teszi a kezét és úgy kormányoz a motorja felé. Csodaszép járgány a metál fényezéssel és az oldalán húzódó zöld hajszálcsíkozással. Még mindig szorosan fogva a fejemre tesz egy zöld sisakot, ő pedig felkap egy feketét. Ügyes ujjaival bekapcsolja az állam alatt lévő csatot.
- Ezt én is meg tudtam volna csinálni - mosolygok rá vidáman.
- Akkor viszont nem érinthettem volna meg azt a puha bőrödet - nyom egy puszit az orromra, amin egy picit kipirulok.
- Két éve nem látott testápolót - vallom be motyogva.
- Így legalább nem nyomja el semmi az illatodat - bókol, miközben felültet a motorra, a csomagomat pedig hátra szíjazza.
- Ez már túlzás - mordulok fel.
- Túl nyálas volt? - röhög fel, miközben beül elém és felbőgeti a motort.
- Ja - válaszolom őszintén.
- Akkor kapaszkodj - von vállat és megindul, én pedig egy sikkantással megragadom a derekát.
Nevetésünket elviszi a menetszél. Már korábban beígértem neki, hogy ez a nap (a szabadulásom napja) csak az övé. Teljesen kisajátíthat magának, így teljesen meglepődöm, amikor leparkol a Maddox rezidencia előtt. Ott pedig meglátok két vörös hajkoronát, na meg egy toronymagas fekete egyént. Leszállunk a motorról, Ilayda pedig rohan felém, mint valami vérvörös hurrikán. Hevességében majdhogynem felborít, úgy ölel magához. Viszont amikor már konkrét patakot érzek a vállamon, azt már nem hagyhatom szó nélkül.
- Itt vagyok, nem haltam meg, nincs lőtt sebem, ne sírj! - csitítom sajátos stílussal a török lányt.
Meg is van az eredménye, ugyanis elneveti magát.
- Úgy hiányoztál, Carly-cica! - szipog a vállamba.
- Te is nekem, Víztündér - nyomok egy puszit a homlokára. - Te is nekem...
Mikor végre sikerül rólam leválasztani a síró lányt, Castiel lepacsizik velem. A mosolya elárulja, hogy neki kellett a távollétemben elterelnie Ilayda figyelmét. 18+-os tartalom szaga van az esetnek, így inkább nem is gondolok bele. Tom pedig haverosan átöleli a vállamat.
- Jó a hajad egyébként - említik meg egyszerre, erre a szomorkás hangulat megtörik és mindenki elröhögi magát.
Ez hiányzott. Az elevenség, a szabadság érzete és az, hogy vagyok valaki. Hogy egyáltalán hiányoztam valakinek. Ahogy pedig a barátaimra nézek, rájövök, hogy ők mindig mellettem álltak. Mindenben. Csak túl vak voltam ahhoz, hogy értékeljem.

***

- Főztél nekem? - kérdem meglepődve, mikor belépünk Lysanderék házába.
Az étkező asztala tele volt pakolva finomabbnál finomabb étkekkel, köztük a kedvenc desszertemmel, a tiramisuval. A számból már elkezdtek volna egész nyálpatakok csordogálni, ahogy beleszippantok a levegőbe. Isteni illata van mindennek!
- Igen, talán baj? - kérdi mosolyogva, ahogy leteszi a csomagomat az előszobában. - Ma itt alszol és nincs vita.
Én pedig csak ki-be nyitom a számat, mint valami jól megtermett ponty.
- Mi az, hogy nincs vita?! - hüledezem.
- Carly, én ma este nem vitatkozni szeretnék veled. Csupán annyit szeretnék, hogy békésen megvacsorázhassak a szerelmemmel, utána pedig megnézhessünk egy vígjátékot a hazatérésed örömére. Mit gondolsz, megoldható? - teszi hatalmas kezeit a vállaimra, én pedig az előkészített ételekre sandítok. Bűn lenne ennyi kaját veszni hagyni.
- Igen - bólintok. - De tudom, hogy szeretsz velem szócsatázni!
A vádamat egy hatalmas mosollyal nyugtázza, ami a szeméig is felkúszik. Nevetése zene füleimnek, ahogy az étkezőbe terel.
- Nem is tudnám letagadni - hagyja rám. - Foglaljon helyet, hölgyem! - húzza ki nekem a széket.
- Örömmel, uram! - pukedlizek ügyetlenül, amin még jobban nevetünk.
Nem túl nőies mozdulattal lehuppanok a székre. A kissé megviselt ruhám nem nagyon emeli ki az alakom, de ez most legkevésbé sem érdekel. Csak az érdekel, hogy újra itt vagyok, az én ezüsthajú Rómeómmal.
Így boldogan falatozom a különböző étkekből, amik kilométerekre lekörözik a benti kosztot. Jó, ott is emberek módjára tartottak minket, de ebben az ételben érezni lehetett a szeretet. És a húsban a kaprot, amit különösen szeretek.
- Ez isteni - nyögök extázisban. - Mióta főzöl ilyen jól?
- Az attól függ - titokzatoskodik.
- Mitől? - hajolok közelebb, valami hatalmas titokra várva.
- Ha tudom, hogy ilyen hangokat adsz ki az általam főzött ételektől, már az első napodon én köszöntöttelek volna a suli kapuja előtt egy tál sütivel - vigyorog rám, amitől a paradicsom árnyalatában játszik az arcom.
- Milyen sütivel? - kérdem félig lehunyt szemmel, miközben a tiramisuból falatozom.
- Barackos sütivel - hajol hozzám közelebb.
- Miért pont barackossal?
- Mert az a specialitásom - támasztja meg az állát a kezével. - Te pedig a legjobbat érdemled...
- Hát én nagyon szeretem a barackos sütit - kuncogok, mint egy 15 éves tinilány.
Léptek zaja süvít végig a házon, ahogy egy fekete hajú egyén berobban a helyiségbe.
- Valaki barackos sütit emlegetett? - zihál Leigh, Lysander bátyja.
- Igen, holnap sütni fogok - mosolyog Lysander a kelekótya testvérén.
- LYS-DRÁGA SÜTNI FOG??!! - visítja egy hang, ehhez a személyhez azonban hosszú, fehér hajkorona tartozik.
Rosa, ahogy meglát, magához szorít. Leigh is felém biccent, de ennyi a nekem szentelt figyelmük. Újra azzal a híres-neves barackos sütivel foglalkoznak, amit Lys emlegetett.
- Carly, muszáj megkóstolnod a barackos sütijét! - mutat rá a tényre Rosa. - Igazi ízorgia, spontán elélvezel az ízétől...!
- Nyugi, Rosa, ne pörögj be ennyire - nyugtatja Lysander.
- Igen, még a végén féltékeny leszek az öcsémre a süteménye miatt - öleli meg hátulról a kedvesét az idősebbik Ainsworth.
Én pedig elvörösödöm. Ugyanis most jut el a tudatomig, hogy Rosa testét csupán egy vékonyka köntös takarja, Leighen pedig csak egy pizsama alsó van. Szégyenlősen legyezgetni kezdem égő arcomat, mígnem a szerelmespár kuncogva veszi a lapot.
- Na, öcsi, hagyok neked teret - csap Leigh az öccse hátára. - Szép estét! Nem mondom, hogy álmokat, mert...
- Kösz, nektek is - mondom égő arccal, mielőtt befejezhetné a mondandóját.
Rosa vigyorogva a szemével Lys felé pislog, aki éppen eltűnik a konyhában. Mikor Leigh is felmegy és Lys is elkezdi a csörömpölést, Rosa hozzám hajol.
- Elégítsd ki a tigrised, már jó ideje nem játszott! - mondja huncut hangsúllyal. - A franciaágyán bőven elfértek!
Már nemcsak az arcom, hanem az egész testem égett Rosa szavaitól. A fehér hajú barátnőm érdeklődve lesi a reakciómat, mikor Lys visszatér egy üveg bor társaságában. Azt Rosa kezébe nyomja, ő pedig vihogva és elrebegve háláját pillant ránk.
- Leigh vár, nem akarsz felmenni? - dörzsöli Lys aranyosan a tarkóját.
- Dehogynem! - kap észbe. - Jó mulatást, fiatalok!
Kettesével szedve a lépcsőfokokat felrobog az emeletre.
- Mit mondott? - pillant rám szégyenlősen, ahogy újra leül.
- Semmi érdekeset - hebegem. - Tudod, csak olyan Rosa-féle zagyvaságot...
Leteszi az evőeszközt és mélyen a szemeimbe néz. Feláll, megkerüli az asztalt és leguggol elém. Kezeit a combjaimra teszi és felemás szemeit az enyémbe fúrja.
- Mondd el - kér lágyan, mosolyogva.
A bőröm bizsereg az érintése alatt. Hirtelen azt is elfelejtem, hogy ki az a Rosa, nemhogy mit mondott! Beleszédülök az érzékek garmadájába, ahogy Lys ujjai fentebb siklanak. Valósággal rávetem magamat a srácra, olyan lendülettel, hogy a székem hátraborul. Egy meglepett nyögéssel fogadja a csókomat, ami olyan erőteljes, hogy a fogaink össze-összekoccannak. Azonban nem állok le. Nem akarok leállni.
Mielőtt észbe kaphatnék, Lys feláll, derekán a lábaimmal, karjaimmal a nyaka körül és az étkezőben álló konyhapultra ültet, a csókot azonban nem szakítja meg. A lábaim közé ékelt derekának szilárdsága és a teste lángot gyújt bennem. Forr a vérem és elvesztem az eszem.
- Asszem kihagyom a desszertet - zihálom a csókunktól lüktető ajkakkal, mire Lys elmosolyodik és felnyalábol.
- Ó, nem fogod kihagyni, azt garantálom - mondja perverz hangsúllyal, ahogy izmos karjai a combjaim köré fonódnak és visz felfelé a lépcsőn.
A lábam a derekán, karjaim a nyaka körül, úgy csimpaszkodom rá, mint egy majom. Még sosem éreztem magam élőbbnek. Hátával betaszította a szobája ajtaját és szép ívben az ágyára hajított. Kattan a zár és rám mászik, amit én egyáltalán nem bánok. Tárt karokkal várom a lepedőhalom közepén.

Oké, perverz népség, tudjátok, hogy mi jön most! 18+, olvasás csak saját felelősségre, és ne mondjátok, hogy nem szóltam!

Egy pillanatra megáll a csókolgatásomban és én tudom, hogy mi jön.
- Ha elkezdesz monológot mondani, mint a könyvekben a szexjelenet előtt, kikaparom azokat a gyönyörű szemeidet - sziszegem neki egy mosoly kíséretében.
- Pedig 2 óra hosszúra terveztem és a végén elsírod magad - nevet pajkosan. - Pedig az ilyenek tök romantikusak, nem?
- Nem - ingatom a fejemet. - Te mit szólnál ahhoz, ha elkezdenék neked dumálni?
Egy mozdulattal megfordít, én pedig a derekán ülök. A lepedők közül istenségként mosolyog fel rám, a kezeit pedig leveszi rólam. Feje mögött összekulcsolja a kezeit s ráérősen néz rám.
- Azt teszel, amit akarsz, tündérkém - mondja.
- Amit akarok? - kérdem incselkedve, miközben játékosan fel és le csúsztatom a testem a combján.
- Igen - szisszen, és már látszik, hogy nem sokáig bírja.
- Ó, Romeo, mért vagy te Romeo
  Tagadd meg atyádat, dobd el neved... - kezdem szavalni Shakespeare ismert művét.
Ő meg csak néz rám. Én szavalok neki, de lent érzem, hogy egyre keményebb. És egyszer csak megszorítja hátulról a combomat és maga alá gyűr. Ajkamra tapad, ügyes ujjai pedig leügyeskedik rólam a farmert. Nyögés hagyja el a számat, amint a szoba levegője megcsapja a combom érzékeny belső oldalát. A kezei még tovább mennek, a pólóm pedig repül is át a szobán. Az ő felsője is ugyanarra a sorsa jut, mint a többi ruhadarab, ami valahol a szobában szóródott szét. Ahogy bőr a bőrhöz ér, annál nincsen jobb érzés. Megfogom a nadrágszíjat és egy határozott mozdulattal megszabadítom tőle a srácot. Ő pedig készségesen rúgja le magáról a lógó ruhadarabot.
Leáll, én pedig legszívesebben ráüvöltenék, hogy folytassa már. Ő viszont csak néz, felfal a tekintetével. Mikor azt hiszem, hogy beszélni fog, tenyerei rásimulnak a melltartóval borított halmaimra. Egy nyögés szakad fel belőlem, ahogy tenyere belső oldalával dörzsölgetni kezdi. A mellbimbóim majdnem átdöfik azt az átkos anyagot, ami még mindig takarja őket. Homorítok, ő pedig megszabadít fájdalmam okozójától. Melleim súlyosak, sajognak. Lys olvas a gondolataimban, mivel a szájába veszi először az egyiket, majd a másikat. Enyhén rájuk harap, amitől fehéren izzó vágy cikázik át a testemen, egyenesen a testem középpontjába belecsapva.
Arcát a melleim közé temeti és nyelvével egyre lentebb halad. Érintése nyomán tűzösvény keletkezik, én pedig magamon kívül vagyok az élménytől. Tiszta lucsok vagyok odalent, azonban amikor elér a bugyim oldaláig, megszabadít az utolsó ruhadarabomtól is. Nem ér hozzám odalent sem a nyelvével, sem az ujjával. Hanem ott hagy, kiéhezetten és vágyakozón.
- Lysander - nyöszörgöm és felnézek a párnák közül.
Csupasz tomporával szemezek, ahogy éppen kotorászik az egyik szekrénye fiókjában. Aztán visszatér egy kotonnal felfegyverkezve. Tekintete újabb hőhullámot indít el bennem. Pattanásig feszül a testem, viszont vele akarok elérni a csúcsra. Elhelyezkedik a lábaim között és felgörgeti magára azt a piciny réteget, ami el fog bennünket választani.
A szomszéd szobában egy sikítás hallatszik. Nincsenek bajban, ezt valahogy sejtem. Az utána következő nyögések pedig ékes bizonyítékát adják ennek a feltételezésnek.
- Zajongjunk vissza nekik - közli rekedtes hangon Lysander, én pedig csak bólogatni tudok.
A primitív ösztönök átvették a helyét a józan észnek. Én pedig örömmel áldozom ezeknek az örömöknek. Így, amikor elmerülünk egymásban, nem fogjuk vissza magunkat. Kedvesem izmai a szemem láttára hullámoznak, dolgoznak és tényleg úgy néz ki, mint egy ösztönlény. Mellettem a kezei ökölbe szorulnak, ahogy igyekszik minél több gyönyört átadni nekem. Ez pedig sikerül is. Betonkemény csípője először lusta ütemben mozog, majd egyre gyorsul. Végül erős és gyors lökései előrébb tolnak az ágyon, úgy ostromol, akár egy légkalapács. Én se restelkedem, a csípőmet mindig hozzápréselem az övéhez, a csattanó bőr hangja pedig még jobban felizgat. Csak sodródom az árral, visznek az ösztönök és amikor elérkezik a csúcspont, kiadom magamból. Lys is állatias hangot kiadva terül el rajtam, de nem érzem a súlyát.
Úgy érzem, lebegek. Megtisztultam. Ezt pedig neki köszönhetem. Egy mély csókkal köszönöm meg neki az élményt, ugyanis a számmal képtelen vagyok szavakat formálni.
- Az enyém vagy és nem engedlek el - suttogja a fülembe, ahogy legördül rólam és lerendezi az óvszert.
Magához húz, én pedig a lábamat keresztülvetem kőkemény combján. Az arcán férfiúi elégedettség látszik, ahogy magához ölel. A tekintete pedig egy primitív ősemberé is lehetne. Mivel ahogy végignéz rajtam, a szemei azt üzenik: az enyém, és nem osztozom.
Zsibbadó testemben öröm árad szét.
Szeretem, ha ő sajátít ki magának.