71. fejezet: Nyomozás. Mi történt valójában?

"Mira szemszöge"
Ria, Ria, Ria... Ki lehetsz te valójában? Ilyen gondolatokkal ültem le a húgom számítógépe elé, méghozzá késő este, egy jegyzettömb társaságában. Ez biztosan nem a valódi neve. Mindig kínosan ügyelt arra, hogy érthetetlen legyen a vezetékneve, mikor kihallgattam. Kiráz a hideg ettől a lánytól és nemcsak azért, mert sokkal, de SOKKAL idősebbnek tűnik a koránál, hanem mert mindig ott ül a szemeiben egy bizonyos őrült csillogás. Ez nyugtalanít.
Így a pohár kávémat iszogatva törtem fel az iskola adatbázisát, válaszok után kutatva. Könnyű volt megtalálni, mert minden adatlap mellé fényképet is csatoltak. Ezt a szőke fejet pedig bárhol megismerem. Még ezen a képen is eszelősen néz ki. Félmosolya láttán a kezem reszketni kezdett.

Ha sokáig nézed ezt a képet, egy idő után az egész eltorzul. A mosoly gonosz lesz, a szemek őrültnek fognak tűnni.
Szisszenve vettem tudomásul a kezemre löttyenő folyadék forróságát.
Inkább az adatlapot kezdtem böngészni, mielőtt túlságosan is hangulatba kerülök egy jó kis horrorfilmhez.
Név: Ria Thompson
Kor: 15
Lakhely: ideiglenes lakcímen
Több nem is kellett. Túlságosan is felkeltette a kíváncsiságomat az ideiglenes lakcím. Volt ott egy utcanév, de a konkrét lakásszám hiányzott. Csupán egy háztömb száma volt megadva az utca mellé. Ismertem azt a kis beugrót a belvárosban, ott csak lepukkant panelházak tornyosulnak. Ezeknek a panelházaknak pedig kellett lenniük házmesterneknek is. Talán tőle megtudhatnám Ria címét. Elgondolkodva kerestem ki annak a háztömbnek a házmesterét. Egy idős hölgy volt az a személy és szerencsére ott volt az elérhetősége. Ráérősen beütöttem a mobilomba a vezetékes készülék számát és mély levegőt véve tárcsáztam a számot. Szinte azonnal felkapták a telefont, így improvizálnom kellett.
- Szép estét! - kezdtem kedvesen. - Mrs. Rodlinghoz van szerencsém?
- Igen, én vagyok az - csicseregte az idős hölgy. - Mit tehetek önért?
- Az egyik lakó felől szeretnék tudakozódni - igyekeztem elővenni a legjobb modoromat.
- Sajnálom, de a lakók bérleti szerződése felől titoktartás kötelez - váltott sajnálkozó hangnemre.
- Nem is a bérleti szerződés érdekelne - próbáltam visszafogni magamat.
- Akkor mit szeretne tudni? - ismét érdeklődő a hangja.
- Csak arra lennék kíváncsi, hogy Ria Thompson melyik lakásban lakik... - kezdtem, de a vonal túlvégéről átszűrődő papírcsörgés belém fojtotta a szót.
- Nincs Ria Thompson nevű lakónk - mondta a hölgy.
- Pedig biztosra veszem, hogy ott kell neki lennie - csúszott ki a számon.
- Ebben a házban csupán 50 feletti emberek laknak, kedveském - hallatszott a hangján, hogy furdalja a kíváncsiság. - Emlékszem, pár évvel ezelőtt volt egy Thompson nevű lakó, de sajnálatos módon elvitte szerencsétlent egy szívroham.
- Mi volt a keresztneve? - hüledeztem, miközben megláttam a gyám nevezetű rubrikát kitöltve Ria adatlapján. A szülei, úgy tűnik, nem közeli családtagjai.
- Margaret Thompson - idézte fel a nevet. - Maggie eléggé magába fordult volt az unokája miatt, végül mégis a rossz szíve vitte el.
Gyám: Margaret Hilda Thompson
- Hány unokája volt? - kérdeztem aggódó hangon.
- Egyetlen elbűvölő, szőke kislány jutott neki. Egyszer láttam csupán, de azonnal elvarázsolt. Olyan 14 éves lehetett, amikor utoljára láttam.
- És ez hány éve történt? - kaptam az alkalmon. - Elnézést, hogy ennyit kérdezősködöm, csak én is ismertem Maggie nénit. Annyi éve nem láttam már, azt hittem, hogy csak a lakásában marad. Sejtelmem sem volt arról, hogy meghalt - itt a hangomat kicsit sírósra változtattam. - Olyan volt nekem, mint egy jó nagynéni. Annyi ideje kerestem! Mennyi ideje reménytelen az ügyem?
- Kedveském, őszinte részvétem a veszteség miatt! - hatódott meg teljesen. - Utoljára az unokájával láttam... már nem annyira emlékszem rá... - hallatszott a hangján, hogy erősen gondolkodik. - Olyan 6 éve lehetett?...
- 6 éve? - visítottam fel akaratlanul. Ezek szerint Ria 20 éves lehet... Ezt nem hiszem el!
- Igen, sajna már annyi ideje halott - folytatta. - Előtte egy héttel láttam először az unokáját, aki azon a héten minden napot a nagymamájánál töltött. Nem is láttam a szobán kívül, csak egyszer, amikor elment. Másnap Maggie szívrohamban elhunyt - osztotta meg velem.
- És mi lett a lakásával? - ráncoltam a szemöldökömet az új fejlemények miatt.
- Azóta is üresen áll - szinte hallottam, ahogy vállat vont. - Csak a hullaszállítók és a takarítóbrigád járt azóta ott. Senki be nem tette oda a lábát.
- Hogyhogy? - kérdeztem.
- Olyan... mintha szellemek járnák azt a helyet - suttogta a kagylóba. - Nagyon ijesztő!
- Én azért szeretném megnézni azt a helyet - hallottam a saját hangomat. - Holnap tudna fogadni?
- Biztos benne? - hallottam a tétovázást a hangjában.
- Teljesen - biztosítottam a hajtatlanságomról. - A holnap 7 óra jó lesz?
- Hogyne - hüledezett Mrs.Rodling. - Várni fogom.
- Remek! Ms. Rinként fogok feljelentkezni - adtam meg a nevemet. - Viszontlátásra, asszonyom!
- Jó estét! - köszönt, majd megnyomtam a kis piros gombot a telefonomon.
Visszafordultam a kép felé, amiről Ria mosolygott rám. Még mindig kirázott tőle a hideg. Belekortyoltam a kávémba és elsötétítettem a monitort, hogy ne kelljen farkasszemet néznem a képpel. Hogy jutottam idáig? Eddig csak Carly bosszúja volt ez a lány, de nagyon rosszat sejtek. Egyszerűen mindig úgy beszélt, úgy cselekedett, mintha... konkrét terve volna. Ez pedig felébresztette bennem az óvó ösztönt. Tudtam, hogy a húgom rossz emberbe kötött bele. Mégpedig a lehető legrosszabba.

***

Másnap reggel ott álltam a kaputelefon előtt és bebocsátást kértem. Meg is adták azonnal, az előtérbe érve pedig egy idős asszony fogadott. Egy tipikus jógafüggő nagymama volt, kendőkkel és hosszú, ősz hajjal. Zöld szeme azonban élesen és bölcsen csillogott a csinos szemüveg mögött. A karkötők és nyakláncok tömege miatt lépései hangos csörgéssel voltak kísérve. Hatalmas fonatáról Rapunzel jutott az eszembe.
- Mrs. Rodling? - kérdeztem, ahogy kezet fogtam vele.
- Igen, a kisasszony pedig bizonyára Ms. Rin - bólintott kedélyesen.
- Ahogy mondja - mosolyogtam rá, ő pedig a zsebes szoknyájába nyúlt.
Egy ideig keresgetett a zsebében, de végül az arca felragyogott és a kezembe nyomott egy kulcsot. Én furcsállva néztem az asszonyra, aki már indult volna útjára.
- Nem kísér el? - szóltam utána.
- Nem - ingatta a fejét szomorúan. - Nekem sajnos dolgom van, de a 6-os emelet, 13-as lakás lesz az, amit keres.
- Köszönöm - feleltem óvatosan.
- Szívesen, kedveském!
A lifthez léptem és benyomtam az ütött-kopott 6-os gombot. Egy enyhe rándulással megindult felfelé, majd szépen lassan és nyikorogva kitárult a fémajtó. Nagyot nyeltem, ahogy megláttam a pici folyosót. A kulcs a görcsösen összeszorított tenyerembe vágott. Mondhattok félősnek, esetleg ijedős fruskának, de én kimondom az igazságot: ez a folyosó maga volt a rémálom.

Engem legalábbis a frász kerülgetett tőle. Gyorsan a 13-as ajtóhoz lépkedtem, majd egy sikeres ráfordítás után bejutottam. Nem tudom, hogy mi sokkolt jobban. Az, hogy itt lakik valaki, vagy az, hogy az illető egy kicsit zizzent. Mert az biztos, hogy a lakó nem normális. A padlón egy tábori priccs és egy kosár feküdt. A falakról mállott a festék, és olyan volt, mintha belekarcoltak volna valamilyen szöveget a vályogba. Ez egy kétszobás lakás volt, nem sokat hagyott a képzeletre. Piros cseppek pettyezték a könyvszekrényt, mintha valaki ott vérzett volna, Átmenve a másik szobába sokk kerített hatalmába. Egy fal volt tele képekkel. Ez még nem is lenne olyan nagy baj. Csak ezek lesifotók voltak, méghozzá egy nagyon is ismerős, fekete hajú fiúról. Közelebb léptem a szentélyhez és egy fehér papíron akadt meg a szemem. Egy levél volt, amit gyöngybetűkkel írtak. A közepénél volt feltűzve a falra, egy kis papírszívvel együtt. Csupán néhány sor volt, de azonnal tudtam, hogy ki vetette papírra.

Drága Leighem!
Minden nap írok neked innen, akár tudsz róla, akár nem. Ma összejöttél azzal a fehér hajú fruskával. Nagyon nem tetszik az, hogy ilyen könnyen túlléptél rajtam. Követni foglak, mert megvannak rá az okaim. Ki fogom végezni, amiért közénk állt. Mert mi örökké összetartozunk, ezt pedig nem veheted semmibe! Hamarosan újra együtt leszünk...

 Nagyot nyeltem, ahogy felismertem a fiút. A levélen egy dátum is szerepelt, méghozzá 2013-as dátum. Már csak az a kérdés, hogy honnan van az az "innen". Ahogy végignéztem minden képet, valami megroppant a talpam alatt. Lenéztem és egy sárga gyógyszeres üvegcse volt. Lehajoltam és felvettem a kis bizonyítékot. Pszichés gyógyszer volt, lázasan kerestem rajta az intézmény nevét, ahonnan elhozta. Láttam már konkrétan ezt a gyógyszert. Egy páncélszekrényben, a dokinál. Bivalyerős és csak a mentálisan súlyosan sérült embereknek adják. Ilyet nem adnak akárkinek. Ezt szigorúan orvos adhatja.
Félelem szorította össze a torkomat, ahogy megláttam a kiállító intézmény nevét. Rickford Elmegyógyintézet, Davenport. A beteg neve le volt kaparva. Sürgősen elraktam a bizonyítékot és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem.Végig egy gondolat száguldott az agyamban: Ria egy őrült, aki elmegyógyintézetben is járt és Leigh megszállottja! 
Jézusom, Jézusom, Jézusom!
Basszus! A portán hagytam a kulcsot és kiszaladtam, egyenesen hazafelé véve a irányt. Szinte futottam a keskeny utcákon és átugrottam a kerítésünket. Nem éreztem magam biztonságban. Sípoló tüdővel és remegő térdekkel szabadultam be a gép elé. Bezártam a húgom ajtaját, nehogy valaki rám nyisson. Elvégeztem a légzőgyakorlatokat amiket régen, az asztmám kezelésére tanítottak.
- Semmi pánik! Nincs semmi baj... Talán önként engedték ki! Csak egy kis völgyben van... Igen, ez az... Semmi baj...
Remegő kezekkel törtem fel az intézmény adatbázisát, ami szinte gyerekjátékként nyílt meg nekem. Itt is voltak képek, úgyhogy inkább azokat nézegettem a szöveges dokumentumok helyett. Aztán megláttam. Kényszerzubbony ejtette fogságba a szőke lányt és az dühös tekintettel meredt a fotós lencséjébe. Minden kép mellett volt leírás is, hiszen ezek voltak az azonosítóképek.
Valéria Thompson (15) tavaly került az intézetünkbe. Családi erőszak áldozatául esett, amelyben végig kellett néznie nagymamája (Margaret Thompson) erőszakos halálát. Az éppen látogatóban lévő Ainsworth család egyik tagja sietett a segítségére, ő hozta intézetünkbe. Állítólag egy emelettel lejjebb is hallotta a lány sikolyait, amik a vastag betonfalakon is átszivárogtak.
Az a fiú ezek szerint Leigh volt. De állítólag Maggie néni szívrohamban halt meg, legalábbis a házmester szerint. Bár... sosem lehet tudni. Kinézem pár emberből, hogy inkább eltussolnak egy ilyen ügyet. Tovább olvastam Valéria Thompson aktáját, amíg rá nem találtam az orvosi diagnózisra.
Pszichés sérülések, sokk és rögeszme jeleit állapítottuk meg. Ezek közül a legveszélyesebb a rögeszme. Azt hiszi, hogy egy fiú mindig vele van és esküdözik neki, hogy újra együtt lesznek. "Újra együtt leszünk, ebben pedig senki nem akadályozhat meg! Látni akarom! Kivégzem magukat, ha nem engednek oda hozzá!" mondta a beteg, amikor erről kérdeztük. A furcsaság az, hogy a behozatala óta senki nem látogatta meg. (...) Beteges leveleket találtunk a szobájában, egy bizonyos Leigh-hez címezve. Ő hozta be azon az estén Valéria kisasszonyt, amikor ez történt. (...)
2015-ös jelentés: A beteg nyom nélkül eltűnt két másik pácienssel együtt. Figyelem! Mindhárom veszélyes a saját-illetve mások testi épségére!
Fordult velem a szoba, ahogy a levelek tartalmát taglalták az orvosok. Ezek szerint Ria közveszélyes őrült, akit keresnek. Ezek szerint a nagymamája durva körülmények közt halt meg, ez pedig kihatott Ria elmeállapotára. Leigh vitte el a szakemberekhez, így betegesen kötődni kezdett hozzá, és azt képzelte be, hogy ők ketten egy párt alkotnak. Gondolom én, mivel Valéria őt tekintette "megmentőjének", őt kezdte imádni és többet látott a fiúban, mint ami valójában volt. Kirázott a hideg a levél miatt. Az orvosok is "beteges ragaszkodási kényszer"-ről számoltak be és a lány mindenkit megfenyegetett, hogyha bárki akadályozni meri abban, hogy lássa a szerelmét, mindenkit megöl. És bárkit eltapos, akiben fenyegetést lát.
Carly ezúttal rendesen beletenyerelt a szarba.