74. fejezet: Gyors léptek

Szívem szaggatott ritmusban vert. A fejem kóválygott. Nem akartam hinni a fülemnek.
- Miért? Hogyan? Mikor??? - estem pánikba teljesen.
A szüleim keményen néztek rám. A testvéreim pedig nem is néztek rám. Abban a pillanatban nem is lett volna ajánlott. Ők szó nélkül meghajoltak a szüleink akarata előtt. Én azonban dacosan összeszorítottam az ajkaimat.
- Itt nem biztonságos nektek - szögezte le apa. - Így csomagolunk és megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Senkit nem hagyunk itt.
- Mi elől menekülünk? - csikorgattam a fogaimat bosszúsan, ahogy az agyamban forogtak a fogaskerekek, egyre vadabb és képtelenebb meséket szülve. - Mióta az eszemet tudom, nem időztünk sehol sem túl sokáig! Azt mondjátok, a munkátok az oka! Én ezt többé nem veszem be. A programozás nem veszélyes. Nem kell folyamatosan új helyre költözni miatta. Mi üldöz minket, papa?
Papa... furcsa, hogy milyen természetességgel mondtam ki ezt a megszólítást. Apát 3 éves korom óta nem papáztam le. Akkor viszont úgy éreztem, ez a helyes megszólítás. Összezavarodtam. Féltem, hogy bebizonyosodik, hogy nem ok nélkül élünk ilyen otthontalan életet. Elegem volt a gonoszságból, Riának hála tudtam, mi ez. Az az őrült liba jobban teszi, ha soha többé nem kerül a szemem elé! Esdeklőn néztem a felnőttekre.
- Semmi - szorította össze a száját apa. - Itt nem vagytok biztonságban.
- Ezt hajtogatod folyton! Akkor adj is rá magyarázatot, mert nem vagyok meggyőzve! - idéztem fel az évekkel ezelőtti eseményt.
Apa valamikor azt tanította nekem, hogy meggyőzni valakit csupán érvekkel lehet. Ezt a tanítást 10 évesen tömte belém, mikor naiv gyerek voltam és el akartam fogadni ingyen cukrot egy nénitől. Apa is ott volt a parkban és megakadályozta. Nem akarta engedni annak a nőnek, hogy adjon nekem a cukorból. Neki is az eszébe juthatott ez, mert idegesen tördelni kezdte a kezét.
- Makacs vagy, mint az anyád! - fortyogott.
- Nincs igazad. Csupán hideg számító vagyok - vetettem ellent. - Ahogy tanítottátok.
- Mi csak a legjobbat akarjuk nektek - szállt be anya is a folyamatos aduásszal.
- És meg is adtátok - tettem a szemkötőre az egyik kezem. Eszembe jutottak Ria szavai, mielőtt bemosott nekem egy hatalmasat. - Igaz, hogy elmegyógyintézetbe való lennék?
- Hogy mi? - kerekedett el mindenkinek a szeme.
- A dührohamok és a depressziós hullámok miatt. Közveszélyes vagyok - szuggeráltam őket.
- Kicsim, honnan veszed ezt? - anya zavarodott arcot vágott.
Apa viszont kerülte a tekintetemet. Ezzel megfogtam. Tehát az a gyogyós tyúk igazat mondott, legalábbis ebben. Miért ebben kellett igazat mondania, amikor minden másban hazudott? Egyszerű a válasz: ez tör össze a legjobban.
- Lefizettétek a hatóságokat, hogy szabad maradhassak? - ütöttem a vasat, ameddig forrónak mutatkozott.
- Az bűncselekmény lenne! - felelt anya, de én egyre apát figyeltem.
Fél testtel elfordult az ágyamtól, ezzel pedig bevallotta a bűnösségét. Ráadásul anya tudta nélkül cselekedett.
- Amint Caroline felépül, indulunk - mondta apa és félig már kint volt az ajtón. - Téma lezárva!
Ekkor bizonyosodott be a számomra az, hogy az apukám talán nem is olyan patyolat tiszta, mint amilyennek mindig is hittem. A család tátott szájjal nézett a névadónk után, aki egyszer sem fordult újra a szobám felé. Léptei gyorsan dobogtak a lépcsőn, majd a bejárati ajtó is bevágódott utána.
Mi történt az én csupaszív apámmal?
Ki ez az idegen?
Vagy lehet, hogy mindig is illúzióban éltünk? Hogy a szüleink nem is olyan jóságosak, ahogy mi azt láttuk?
Rápillantottam anyára és eldöntöttem: ő nem lenne képes ártani másoknak. Ő nem lenne képes átvágni senki sem a palánkon. Ahogy a kedves apukám távozott, anya teljesen összezavarodva követte a példáját. A tesóim és Akeila viszont maradtak. Ezúttal Danre néztem, akinek még mindig a kezében volt a SIM-kártyám. Szó nélkül kinyújtottam érte a kezemet, de ő elrántotta.
- Dan, kérlek, ne szórakozz! - néztem rá fáradtan.
- Nem akarjuk, hogy miatta hagyj el minket - mondta Mira. - El kell költöznünk. Ezt az életet is itt hagyjuk, mint a többit. Senkinek sem fogunk hiányozni.
- Pedig biztosra veszem, hogy Nataniel hiányolna téged - vágtam a szemébe.
- Ő nem tartozik hozzám - tört ki Mira. Szemei nedvesen csillogtak. - Nem tudna engem elviselni! Senki sem tudna hozzánk alkalmazkodni, fogd fel végre! Magányosan fogunk meghalni!
- Ne mondj ilyeneket! - szólt rá Dan.
- Ez az igazság! - dobbantott Mira. - Akár elhiszitek, akár nem! Nem vagyunk gyerekek! Az az időszak akkor ért véget, mikor idejöttünk!
- Csak azt hiszed - én is bekapcsolódtam. - Nem hagyjuk itt az otthonunkat!
- Nem érted, húgi - nézett rám Mira szívfacsaróan. - Nekünk nincsen otthonunk. Csak a család adatott meg nekünk...
- Ez nem igaz! - csaptam a takarómra, ahogy félbeszakítottam a depressziós gondolatmenetet. - Ez az otthonunk és én nem megyek el innen, akármit mondanak!
Fellázadtam a saját családom ellen. Hogy mi vett rá erre? A reménytelen, ostoba, rózsaszín felhő, amit szerelemnek hívunk. Ezt pedig a testvéreim is tudták.
- Eldobsz minket egy fiúért? - kérdezte a bátyám halkan.

***

Azóta is ez visszhangzik a fejemben. A csalódott arc úszik a lelki szemeim előtt.
Eldobsz minket egy fiúért?
Egyszerű mondat. Mégis, a bátyám annyi érzelmet sűrített bele, hogy a szívem egyszerűen feladta. Összefacsarodott és szilánkosra tört. Most láttam csak igazán, hogy milyen rohadék az élet. Egy büdös kurva, ami ígér valamit, ad belőle egy picike kóstolót, aztán hopp, elvesz annál valami sokkal értékesebbet.
Visszakaptam a SIM-kártyámat. De a testvéreim ennél távolabb már nem is lehetnének. Magány. Igazi, színtiszta magány fogta körbe a szívemet, amit még nem éreztem soha. Mégsem sírtam. Nem rázott sírás, nem fulladtam meg a takonyban. Harcoltam a depresszió ellen. Három napig voltam ebben az üres állapotban. Aztán végre rászántam magamat arra, hogy visszategyem azt a hülye kártyát a telefonomba.
Jól sejtettem. 36 nem fogadott hívás és 85 olvasatlan üzenet. 20 hívás Lysandertől érkezett. 64 SMS pedig az ő keze által lett megírva. Néha egész kisregényeket írt. Több azonban a hogylétem felől érdeklődött. Az utolsó azonban mindent vitt. Az volt az utolsó csepp a pohárban.

Eddig te harcoltál értem. Hülye voltam, hogy ezt nem vettem észre. Mindent feltettél egy lapra. Most én jövök és biztosíthatlak arról, hogy nem foglak elengedni.

- Úgy érzem, ez nem a te döntésed lesz - mosolyodtam el szomorúan.
Család vagy szerelem? Értelem vagy érzelem? És legfőképpen: bele merek menni az ismeretlenbe úgy, hogy az ismert határok közé már soha nem térhetek vissza?
Fel kellett nevetnem kínomban. Ilyen problémái egy 20 éves szupermodellnek szokott lenni, az első plasztikai műtét előtt. Nem nekem, aki még a 17-et sem töltötte be!
- A te döntésed, Carly - hallatszott mellőlem egy szép metszésű hang, ami a török barátnőmhöz köthető.
- Hogy lenne az enyém? - simogattam a telefonomat.
Mintha őt simogattam volna. A szavai mindig azt tükrözték, amit érez. És én az érzéseit akartam megérinteni.
- Tedd azt, amit én - vont vállat, ahogy felnéztem a vörös hajkoronára. - Élj az álmodnak.
- Te azt tetted? - mosolyodtam el ezen a képtelenségem.
- Nemcsak miattad jöttem ebbe az országba - huppant le mellém az ágyra.
- Tényleg? Most összetörtél - egy csipetnyi irónia színezte át a hangomat.
- Sajnálom, drágám - öklözött bele gyengéden a vállamba. - Igazából egy gazdag sejk menyasszonya voltam. Anyám elcserélt 5 kecskéért. Gyűlöltem érte. Azóta egyetlen szót sem hallottam felőle, még azt sem tudom, hogy azok a nyamvadt kecskék megvannak-e. Úgy vittek el, akár egy rabszolgát, egyenesen egy olajsejk birodalmába. Szép voltam, fiatal és okos. Pont ilyenre fájt a foga annak a férfinek. De ami a tuti befutó volt nála, az a hajam színe. "Mindig is imádtam a vörösöket" mondta egyszer. Bóknak éltem meg, amíg hozzám nem nyúlt és a fülembe súgott. "Nagyon jók az ágyban..." Átfutottak a képek az agyamon, hogy azt a dagadt disznót kellene kényeztetnem az ágyban. Undorodtam magamtól. Elhatároztam, hogy megszököm - pillantott rám oldalról. - Eszembe jutottál te és a Rin família. Fogtam az ékszereimet, amit a dagadt pacáktól kaptam nászajándékként és eladtam őket. Megvettem belőle a repülőjegyet és pár ruhát. Az esküvőm előtti hétvégén sikerült csak meglógnom, méghozzá éjnek évadján lógtam ki egy második emeleti ablakon, több mérföldet gyalogoltam egy bőrönddel és nyakig pongyolába csavarva. Végül egy nagyon szegény, már majdnem koldus ember megsajnált és elvitt a reptérig. Nyolc éhes szájat kellett etetnie, de boldog volt, mert mind a nyolc gyerek attól a nőtől volt, akit szeretett - mesélt múltba révedő tekintettel. - Láttam a feleségét. Egy megtermett asszony, kis üzleties beütéssel, de a szíve arany. Nem kifejezett szépség volt, de ahogy a férje nézett rá... Láttam kivirágozni. És akkor szebb volt a legtöbb topmodellnél - mosolygott, ahogy maga elé képzelte. - Én is azt szerettem volna, hogy így nézzenek rám, ne trófeaként. Mint aki imád. És Castiel pont így néz rám. Egyszerre bálványoz és éri el, hogy csodáljam. A lényeg az, tündérke, hogy csináld azt, amit a szíved diktál. Mert az nem szokott tévedni.
- Hű - füttyentettem, mert nem tudtam mit mondani. - Ez tanulságos volt!
- Köszi, ráadásul magyarul mondtam el! - tapsikolt Ilayda. - De ez megtörtént. És ezt a döntést nem... hogy is mondjátok? Jaj! Nem misimásold el!
Nevetnem kellett, annyira édes volt török barátnőm.
- Ne mismásoljam el? - javítottam ki mosolyogva.
Csettintett a nyelvével és 5-ször elismételtük a szót. Mikor már dadogás nélkül is ki tudta mondani, felállt mellőlem.
- Köszi a tanácsot - mosolyogtam rá könnyebb szívvel.
- Szívesen - támaszkodott meg az ajtóban, olyan tipikus menő pózban. - És ha el is mentek, én itt maradok. Ezt megmondtam a szüleidnek is.
- És mit szóltak hozzá? - kerekedett el a szemem.
- Hogy tudják, úgy sem csinálom azt, amit én nem akarok és morogva bár, de megengedték. Szeretem a szüleidet, de néha annyira basáskodóak!
- Nekem mondod? - morogtam.
- De úgy is velük kell menned - vont vállat, majd hátat fordított.
- Hé, hé! - tört ki belőlem. - Miért kéne velük mennem?
- Nézz szembe a tényekkel, csajszi - pillantott rám a válla felett. - Ha itt maradsz, nincs lakásod. Nincs kereseted. Nem tudod fizetni a tandíjat. Az áram és a víz a múlté, mert rezsit sem tudsz fizetni. Találnod kell munkát és be kell töltened a 18-at, hogy leválhass a szüleidtől.
- És mi volt ez az "élj az álmaidnak" szöveg? - háborodtam fel.
- Élj az álmaidnak 18 éves korodban - fejtette ki. - Figyelj, Carly - fordult újra felém. - A szüleidből kinézem azt is, hogy bántanák Lysandert, ha miatta nem mennél el velük.
- Bántanák? - tettem a szívemre a kezem. - Biztosan nem!
- Ki tudja? - nézett rám sejtelmesen Ilayda. - Aludj rá egyet, hercegnő!
Aludtam rá egyet. És még egyet, de így sem volt tisztább a fejem. Viszont amikor másodjára felébredtem, rezgett a mobilom. Gondolkodás nélkül felvettem és álomtól kásás hangon beleszóltam.
- Hahó, itt Caroline Rin - krákogtam a készülékbe.
- Jézusom, Carly, olyan jó hallani a hangodat! - hallatszott a vonal másik végéről egy nagyon Lysander-gyanús hang.
- Lysander? - kérdeztem rá.
- Ismersz még valakit ilyen szexi hanggal? - dorombolt a fülembe.
- Nem, őszintén nem - mosolyognom kellett.
A hideg szívem csordultig telt melegséggel. És bűntudattal.
- Hogy vagy, tündérem?
- Egy szőke szétrúgta a seggem - csúszott ki a számon. - Szerinted?
- Legalább a modorod a régi - nevetett azon az öblös hangján.
- És mitől vagy ilyen vidám? Hiszen... - haraptam el a mondat végét.
- Hiszen újra beszélőviszonyban vagyok a suli legszebb lányával - folytatta saját szájíze szerint a mondatot.
-... - én csak hallgattam, mint a kuka.
Meg kellett mondanom neki, hogy elköltözünk. Nem mehetek el búcsú nélkül. Ilaydának és a testvéreimnek igaza volt, túl fiatal vagyok a különéléshez. Erre alvás közben jöttem rá mellesleg.
De mi van, ha nem ez az álmom? Ha Lysander mellett akarok reggel felébredni minden nap?
Kamaszos fellángolás, azt mondanák erre a szüleim.
Viszont én már mióta kiléptem a gyerekkorból!