Epilógus

Tudjátok, én álmomban sem hittem volna, hogy ilyen mesés lesz. Hogy ilyen nagyszerű érzés kötődni valaki olyanhoz, aki szintén megőrül érted. Mert igen, ezt éreztem. Határtalan öröm és egy jó adag női elégedettség fészkeli be magát a szívembe, ahogy rápillantok az alvó párom arcára. Éppen napkelte van, a fény viszont alig több halovány derengésnél. A brokátfüggönyök erősen szigetelnek, de még így is felismerem a mellettem fekvő emberen azokat a vonásokat, amikért valaki ölni lenne képes. Markáns orr, kissé szögletes arc, enyhén lapos orr.
Én keltem előbb, így a takarót szemérmesen a melleimhez nyomva ülök fel. Azon előző estén még háromszor lettem az övé, de azt nem részletezem. Az rátok van bízva.
Mosolyogva kelek ki az ágyból és a fürdő felé veszem az irányt. A köntöst feleslegesnek tartva osonok ki az említett helyiségbe, hogy egy kicsit magamhoz térjek. El sem hiszem. Lefeküdtem Lysanderrel, aki méghozzá fantasztikusan csinálta. Élveztem minden másodpercét, és egy pillanatra sem jutott az eszembe a szüzességem elvesztésének az alkalma.
Megtapogatom az arcomat, hátha valami változást észlelek. Felnőttem? Megszépültem? Semmi ilyesmi nem történt az éjszaka folyamán. És mégis, mérhetetlen boldogság zubog a véremben. Megkapaszkodom a mosdókagylóban és egyenesen a tükörképem szemébe nézek. Egy boldog lányt látok, akinek volt egy jó éjszakája. Nem pedig azt, aki éppen két évet töltött egy elmegyógyintézetben.
- Boldog szülinapot, Carly - motyogom magamnak. - A szabadságod az ajándék.
Boldog vagyok. Az arcomon mégis könnyek csorognak le, ami valami áldott női bizonytalanságnak tudható be. Mi van, ha Lysandernek nem volt jó? Mi van, ha ezek után ő hagy el engem? Nem tudok indokot mondani. Teljesen kiszolgáltattam neki a testemet és a lelkemet tegnap este. Ő pedig elfogadta a tálcán kínált lehetőséget,
Hirtelen karok ölelik át a csípőmet és egy igen kemény izomzatnak ütközik a hátam.
- Féltem, hogy elmentél - dünnyögi Lys a fülembe. - Hogy az egész csak álom volt...
Az ő hangjában is bizonytalanság bujkál.
- Ha álom lett volna, nem állnék itt meztelenül a fürdőszobádban - hebegem, ő pedig felnevet.
- Ennek örülök - csókolja meg a nyakam hajlatát, amibe beleborzongok. - Feküdj vissza nyugodtan, csinálok neked reggelit.
- Nem szükséges... - közlöm.
- Engedd, hogy kényeztesselek - kérlel aranyosan, amiről nagyon jól tudja, hogy nem tudok neki ellenállni.
- De el fogok hízni, ha ilyen finom ételeket csinálsz! - "nyafogok" mosolyogva.
- Nem baj, én akkor is szeretnélek, ha egy 200 kilós fenékkel rendelkeznél - csap rá az említett testrészemre, én pedig nevetve ugrok egyet.
- Hát akkor igyekszem eleget tenni a kívánságodnak - pördülök meg a karjában.
Elégedetten néz végig rajtam félig lehunyt szemhéjjal. Derekamnál fogva közelebb húz magához és megajándékoz egy csókkal. Ez a csók új volt nekem. Nem szenvedélyes és nem tiszteletteljes. Úgy csókol, mintha imádna. Nem mint embert, hanem mint egy istennőt. Én pedig ettől a csóktól úgy is érzem magamat, akár egy élvezeteket hajkurászó démonfajzat, aki letérítette a jó útról a herceget. Diadalmámor önt el, akár a lávafolyam.
- Gyönyörű vagy, szinte sugárzol - simogatja meg az arcomat. - Örülök, hogy ilyennek látlak.
- Neked köszönhetem - ölelem meg szorosan.
- Nélküled nem lett volna belőle semmi - mosolyog rám.
Én csak elnevetem magamat. Ő három csókkal és öt öleléssel később végre felöltözik, majd lemegy megcsinálni nekem azt a nevezetes reggelit. Én is felöltözöm, méghozzá hatalmas mosollyal az arcomon.
- Valaki nagyon boldog! - kukkant be a szobába Rosa, aki még mindig köntösben van.
- Valaki meg nagyon elégedett - méregetem vigyorogva. - Hallottunk titeket.
- Ó, ne aggódj, ti sem voltatok éppen halkak. Az az érzésem, hogy Ainsworth pasikkal ez lehetetlen vállalkozás lenne - kacsint rám, ahogy beljebb jön. - Hogy érzed magad, nagylány?
- Remekül, asszonyság - sóhajtok tinilányosan. - Imádom Lysandert.
- Imádod, vagy szereted? - fürkészi Rosa az arcomat.
Én elkomolyodom és kifejezéstelen arccal a fehér hajú lányra nézek. Ő hátrahőköl a gyors hangulatváltozásom miatt.
- Az életemnél is jobban - mondom ki, amit gondolok. - Ha ő nem látogatott volna, akkor valószínűleg ott halok meg. A családom tagja, a párom és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Mert nincs még egy erőm egy Ria-féle bosszúhoz.
- Ez egy pasikérés akart lenni? - vonja össze a szemöldökét gyanakodva, egy kis gondolkodás után.
- Ja - vonok vállat.
- Ez hízelgő - hallom magam mögül.
Megfordulok és egy nagyon elégedett fejű Lysanderrel találom magam szembe. A reggelit leteszi az egyik kis asztalra és szembenéz velem. Összefonom a kezeimet a mellkasom előtt, de nem tudok szabadulni a mosolya hatása alól. A térdeim még mindig beleremegnek minden egyes pillantásába, a mosolyától lángba borul a testem minden porcikája. Igen, valahogy ennyi év után is hevesebben ver a jelenlétében a szívem. Vagy ezt csupán a kihagyott idő teszi? Fogalmam sincs és hogy őszinte legyek, nem is érdekel annyira, hogy megkeressem rá a választ.
- Nekem is hízelgett, amit te mondtál - mosolyodom el szégyenlősen.
- Melyikre gondolsz?
- Arra, hogy a tiédnek nyilvánítottál ki - vágom rá habozás nélkül.
Rosa felteszi a kezeit és óvatosan kihátrál az ajtón.
- Oké, én ebből nem kérek! - közli. - Megnézem, hogy mit csinál Leigh!
És ezzel eltűnik a személyes pillanatunkból. Mosolyogva nézek utána, de Lysander újból magára vonja a figyelmemet egy gyengéd simogatással a karomon.
- Csak az igazságot mondtam - von vállat szokatlan hanyagsággal. - Mert nem engedlek el sem most, sem soha!
- Ha elküldenél, akkor sem mennék sehova - biztosítom vidám hangsúllyal.
Közelebb lép hozzám és megragadja a kezemet. Én pedig csak kapaszkodni tudok.

- Szükségünk van egymásra, így elvárom, hogy ne fuss el - kezet csókol nekem , akár egy igazi úriember.
Mert ő az is. Egy igazi gentleman, csak egy kicsit érdekesen kezeli a jelenkor és a viktoriánus korszak elegyítését. Én viszont így is szeretem a felemás szemeivel, a hófehér hajával és (főleg) a kidolgozott testével.

***

Igaza volt. Szükségünk volt egymásra, hogy élni tudjunk. Ezzel a tudattal és az aktív testi szerelem gyakorlásával elértünk az érettségiig. Persze ő csuklóból megcsinálta, én pedig vért izzadtam a tételek felett. Azért nekem is sikerült valahogyan a legjobbat kihozni ebből az egészből: ezúttal ő korrepetált engem és az ő szavaival élve igen remek és szorgos tanítvány voltam.
A családom nem nagyon akart beletörődni abba, hogy miatta és persze az én elmém miatt vonultam az elmegyógyintézetbe önként és dalolva. Ezzel persze keresztül húzva a terveiket. A testvéreim mégis mellettem álltak, amiért nem tudtam nekik elég hálás lenni. A barátaink is támogattak minket és amikor Lysander elhatározta, hogy egyetemre megy, méghozzá művészeti szakra, mi maximálisan mellette álltunk.
Én kihasználtam informatikai tudásomat, hogy munkát szerezzek, az osztálytársaim pedig inkább kiélvezték az életet. Azonban helyes volt ez így. Teltek a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Mi pedig kiálltuk az idő próbáját. A 21. szülinapomon a tortámban egy gyűrű lapult a legszebb kőberakással, amit valaha láttam. Onnan tudom, hogy valódi kő volt, hogy véletlenül ráharaptam és semmi baja nem lett. Azonban utána el kellett mennem a fogászatra. Egy lilás árnyalatú kő volt rajta, ha a fény úgy esett rá, a belsejében zöld láng égett. Az eljegyzési gyűrűm. Örömmel adtam igenlő választ a közeledésre, persze enyhén selypítve a törött fogam miatt. Pillanatok teltek el a szememben a lánykérés és az esküvő szervezése között.
A szüleim már soha nem tértek vissza Oroszországból, a testvéreim viszont megjelentek, hogy segítsenek. Ez bizonyítja, hogy a hacker élet veszélyes: egymás karjában, alvás közben ölték meg őket, két golyóval. Mindkettejük fejébe egy-egy.
Az esküvő el lett halasztva. Keservesen sirattam őket, hiszen veszekedéssel váltam el tőlük. Az utolsó szavuk ez volt hozzám: azt csinálsz, amit akarsz! Én pedig hasonló stílusban válaszoltam nekik. Már bánom. Ők csak a javamat akarták, én pedig nem hallgattam rájuk. A sírjuknál megfogadtam, hogy végleg felhagyok ezzel a munkával, amitől mindig is védtek. Sosem akarták, hogy ez legyen belőlem. A testvéreim és konkrétan körülöttem mindenki segített betartani a fogadalmamat.
Végül pár hónap múlva megtartásra került szerelmünk megfogadása. A kín akkorra tompa sajgássá szelídült, én pedig beletörődtem abba, hogy apáék nem térnek vissza. Néha még mindig sírtam. Lysander és a többiek viszont mindig ott voltak mellettem.
A nászutunkon fogant az első gyermekünk, egy gyönyörű kisfiú, akinek az Andrew nevet adtuk. A második egyből utána következett, ami ezúttal egy kislány volt, neki pedig az Entia név jutott. Andrew Ainsworth és Entia Ainsworth lettek a szemem fényei, a szívem csücskei. Ők töltötték be azt az űrt, amit anyáék hagytak maguk után...
- Tündérkém, még mindig írsz? - kiáltja valaki mögülem.
- Igen - válaszolom és újra idefordulok, hogy mesélhessek nektek.
Ugyanis most ezt gépelem be nektek. Szeretettel gondolok vissza minden sorra, amit eddig a villogó kurzor kiköpött magából az én ujjaim által.
- És mit írsz? - nyom egy csókot az arcomra szeretett férjem.
- Semmi különöset - vonok vállat, de közben nem veszem le a szemeimet a képernyőről.
- Pedig valami nagyon érdekes lehet, ha nem is nézel rám - érzem, hogy áthajol a vállamon és olvasni kezdi a történetet.
Szerencsére új lapra váltok, így nem látja azt, amit eddig írtam.
- Te leírod, amit mondok? - fordul felém kíváncsian a feje.
- Igen - válaszolok neki.
- Mindent?
- Lehetőleg igen - pillantok felé egy pillanatra.
Ekkor a fülembe súg egy olyan trágár mondatot, ami nem való húsz éven aluliaknak, így nem is írom le ide nektek.
- Nem írtad le? Ez szomorú - piszkoskodik velem az én drágalátos férjem.
- Nem írok le mindent, amit nekem mondasz - duzzogok.
- Ennek örülök, nehogy még ellepjék a rajongók a házat és kővel dobáljanak meg - suttogja a fülembe, én pedig elkezdek kuncogni.
- Csak jókat írtam rólad! - nevetek, de ő már a nyakamat csókolgatja.
- Akkor hadd bizonyítsam be még egy jó tulajdonságomat, amíg a gyerekek alszanak...

***

Ezzel pedig kikapcsolta Carly laptopját.
És így ér véget szeretett zöld hajú tündérkénk kalandja is. Nagyon nagyon, de NAGYON imádlak titeket és remélem, hogy továbbra is velem tartotok a Tartarosz legmélyebb bugyraiba is, azaz az agyam legsötétebb zugaiba. Nagyon köszönöm nektek a biztató szavakat és főleg azt köszönöm nektek, hogy nyomon követtétek eddig a fejlődésemet. Örömmel fogadok hideget-meleget, kritikát, esetleg rajongói küldeményt (jó, az már túlzás lenne), de a lényeg az, hogy imádlak titeket és még találkozunk, hiába próbáltok megszabadulni tőlem!
Másik blogom, aki esetleg nem ismeri, ide belinkelem:
Sötét Testőr
És már tele van a fejem az ötletekkel, amik a tanórák közben fogalmazódnak meg mindig bennem. Szóval RETTEGJETEK!