Epilógus

Tudjátok, én álmomban sem hittem volna, hogy ilyen mesés lesz. Hogy ilyen nagyszerű érzés kötődni valaki olyanhoz, aki szintén megőrül érted. Mert igen, ezt éreztem. Határtalan öröm és egy jó adag női elégedettség fészkeli be magát a szívembe, ahogy rápillantok az alvó párom arcára. Éppen napkelte van, a fény viszont alig több halovány derengésnél. A brokátfüggönyök erősen szigetelnek, de még így is felismerem a mellettem fekvő emberen azokat a vonásokat, amikért valaki ölni lenne képes. Markáns orr, kissé szögletes arc, enyhén lapos orr.
Én keltem előbb, így a takarót szemérmesen a melleimhez nyomva ülök fel. Azon előző estén még háromszor lettem az övé, de azt nem részletezem. Az rátok van bízva.
Mosolyogva kelek ki az ágyból és a fürdő felé veszem az irányt. A köntöst feleslegesnek tartva osonok ki az említett helyiségbe, hogy egy kicsit magamhoz térjek. El sem hiszem. Lefeküdtem Lysanderrel, aki méghozzá fantasztikusan csinálta. Élveztem minden másodpercét, és egy pillanatra sem jutott az eszembe a szüzességem elvesztésének az alkalma.
Megtapogatom az arcomat, hátha valami változást észlelek. Felnőttem? Megszépültem? Semmi ilyesmi nem történt az éjszaka folyamán. És mégis, mérhetetlen boldogság zubog a véremben. Megkapaszkodom a mosdókagylóban és egyenesen a tükörképem szemébe nézek. Egy boldog lányt látok, akinek volt egy jó éjszakája. Nem pedig azt, aki éppen két évet töltött egy elmegyógyintézetben.
- Boldog szülinapot, Carly - motyogom magamnak. - A szabadságod az ajándék.
Boldog vagyok. Az arcomon mégis könnyek csorognak le, ami valami áldott női bizonytalanságnak tudható be. Mi van, ha Lysandernek nem volt jó? Mi van, ha ezek után ő hagy el engem? Nem tudok indokot mondani. Teljesen kiszolgáltattam neki a testemet és a lelkemet tegnap este. Ő pedig elfogadta a tálcán kínált lehetőséget,
Hirtelen karok ölelik át a csípőmet és egy igen kemény izomzatnak ütközik a hátam.
- Féltem, hogy elmentél - dünnyögi Lys a fülembe. - Hogy az egész csak álom volt...
Az ő hangjában is bizonytalanság bujkál.
- Ha álom lett volna, nem állnék itt meztelenül a fürdőszobádban - hebegem, ő pedig felnevet.
- Ennek örülök - csókolja meg a nyakam hajlatát, amibe beleborzongok. - Feküdj vissza nyugodtan, csinálok neked reggelit.
- Nem szükséges... - közlöm.
- Engedd, hogy kényeztesselek - kérlel aranyosan, amiről nagyon jól tudja, hogy nem tudok neki ellenállni.
- De el fogok hízni, ha ilyen finom ételeket csinálsz! - "nyafogok" mosolyogva.
- Nem baj, én akkor is szeretnélek, ha egy 200 kilós fenékkel rendelkeznél - csap rá az említett testrészemre, én pedig nevetve ugrok egyet.
- Hát akkor igyekszem eleget tenni a kívánságodnak - pördülök meg a karjában.
Elégedetten néz végig rajtam félig lehunyt szemhéjjal. Derekamnál fogva közelebb húz magához és megajándékoz egy csókkal. Ez a csók új volt nekem. Nem szenvedélyes és nem tiszteletteljes. Úgy csókol, mintha imádna. Nem mint embert, hanem mint egy istennőt. Én pedig ettől a csóktól úgy is érzem magamat, akár egy élvezeteket hajkurászó démonfajzat, aki letérítette a jó útról a herceget. Diadalmámor önt el, akár a lávafolyam.
- Gyönyörű vagy, szinte sugárzol - simogatja meg az arcomat. - Örülök, hogy ilyennek látlak.
- Neked köszönhetem - ölelem meg szorosan.
- Nélküled nem lett volna belőle semmi - mosolyog rám.
Én csak elnevetem magamat. Ő három csókkal és öt öleléssel később végre felöltözik, majd lemegy megcsinálni nekem azt a nevezetes reggelit. Én is felöltözöm, méghozzá hatalmas mosollyal az arcomon.
- Valaki nagyon boldog! - kukkant be a szobába Rosa, aki még mindig köntösben van.
- Valaki meg nagyon elégedett - méregetem vigyorogva. - Hallottunk titeket.
- Ó, ne aggódj, ti sem voltatok éppen halkak. Az az érzésem, hogy Ainsworth pasikkal ez lehetetlen vállalkozás lenne - kacsint rám, ahogy beljebb jön. - Hogy érzed magad, nagylány?
- Remekül, asszonyság - sóhajtok tinilányosan. - Imádom Lysandert.
- Imádod, vagy szereted? - fürkészi Rosa az arcomat.
Én elkomolyodom és kifejezéstelen arccal a fehér hajú lányra nézek. Ő hátrahőköl a gyors hangulatváltozásom miatt.
- Az életemnél is jobban - mondom ki, amit gondolok. - Ha ő nem látogatott volna, akkor valószínűleg ott halok meg. A családom tagja, a párom és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Mert nincs még egy erőm egy Ria-féle bosszúhoz.
- Ez egy pasikérés akart lenni? - vonja össze a szemöldökét gyanakodva, egy kis gondolkodás után.
- Ja - vonok vállat.
- Ez hízelgő - hallom magam mögül.
Megfordulok és egy nagyon elégedett fejű Lysanderrel találom magam szembe. A reggelit leteszi az egyik kis asztalra és szembenéz velem. Összefonom a kezeimet a mellkasom előtt, de nem tudok szabadulni a mosolya hatása alól. A térdeim még mindig beleremegnek minden egyes pillantásába, a mosolyától lángba borul a testem minden porcikája. Igen, valahogy ennyi év után is hevesebben ver a jelenlétében a szívem. Vagy ezt csupán a kihagyott idő teszi? Fogalmam sincs és hogy őszinte legyek, nem is érdekel annyira, hogy megkeressem rá a választ.
- Nekem is hízelgett, amit te mondtál - mosolyodom el szégyenlősen.
- Melyikre gondolsz?
- Arra, hogy a tiédnek nyilvánítottál ki - vágom rá habozás nélkül.
Rosa felteszi a kezeit és óvatosan kihátrál az ajtón.
- Oké, én ebből nem kérek! - közli. - Megnézem, hogy mit csinál Leigh!
És ezzel eltűnik a személyes pillanatunkból. Mosolyogva nézek utána, de Lysander újból magára vonja a figyelmemet egy gyengéd simogatással a karomon.
- Csak az igazságot mondtam - von vállat szokatlan hanyagsággal. - Mert nem engedlek el sem most, sem soha!
- Ha elküldenél, akkor sem mennék sehova - biztosítom vidám hangsúllyal.
Közelebb lép hozzám és megragadja a kezemet. Én pedig csak kapaszkodni tudok.

- Szükségünk van egymásra, így elvárom, hogy ne fuss el - kezet csókol nekem , akár egy igazi úriember.
Mert ő az is. Egy igazi gentleman, csak egy kicsit érdekesen kezeli a jelenkor és a viktoriánus korszak elegyítését. Én viszont így is szeretem a felemás szemeivel, a hófehér hajával és (főleg) a kidolgozott testével.

***

Igaza volt. Szükségünk volt egymásra, hogy élni tudjunk. Ezzel a tudattal és az aktív testi szerelem gyakorlásával elértünk az érettségiig. Persze ő csuklóból megcsinálta, én pedig vért izzadtam a tételek felett. Azért nekem is sikerült valahogyan a legjobbat kihozni ebből az egészből: ezúttal ő korrepetált engem és az ő szavaival élve igen remek és szorgos tanítvány voltam.
A családom nem nagyon akart beletörődni abba, hogy miatta és persze az én elmém miatt vonultam az elmegyógyintézetbe önként és dalolva. Ezzel persze keresztül húzva a terveiket. A testvéreim mégis mellettem álltak, amiért nem tudtam nekik elég hálás lenni. A barátaink is támogattak minket és amikor Lysander elhatározta, hogy egyetemre megy, méghozzá művészeti szakra, mi maximálisan mellette álltunk.
Én kihasználtam informatikai tudásomat, hogy munkát szerezzek, az osztálytársaim pedig inkább kiélvezték az életet. Azonban helyes volt ez így. Teltek a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Mi pedig kiálltuk az idő próbáját. A 21. szülinapomon a tortámban egy gyűrű lapult a legszebb kőberakással, amit valaha láttam. Onnan tudom, hogy valódi kő volt, hogy véletlenül ráharaptam és semmi baja nem lett. Azonban utána el kellett mennem a fogászatra. Egy lilás árnyalatú kő volt rajta, ha a fény úgy esett rá, a belsejében zöld láng égett. Az eljegyzési gyűrűm. Örömmel adtam igenlő választ a közeledésre, persze enyhén selypítve a törött fogam miatt. Pillanatok teltek el a szememben a lánykérés és az esküvő szervezése között.
A szüleim már soha nem tértek vissza Oroszországból, a testvéreim viszont megjelentek, hogy segítsenek. Ez bizonyítja, hogy a hacker élet veszélyes: egymás karjában, alvás közben ölték meg őket, két golyóval. Mindkettejük fejébe egy-egy.
Az esküvő el lett halasztva. Keservesen sirattam őket, hiszen veszekedéssel váltam el tőlük. Az utolsó szavuk ez volt hozzám: azt csinálsz, amit akarsz! Én pedig hasonló stílusban válaszoltam nekik. Már bánom. Ők csak a javamat akarták, én pedig nem hallgattam rájuk. A sírjuknál megfogadtam, hogy végleg felhagyok ezzel a munkával, amitől mindig is védtek. Sosem akarták, hogy ez legyen belőlem. A testvéreim és konkrétan körülöttem mindenki segített betartani a fogadalmamat.
Végül pár hónap múlva megtartásra került szerelmünk megfogadása. A kín akkorra tompa sajgássá szelídült, én pedig beletörődtem abba, hogy apáék nem térnek vissza. Néha még mindig sírtam. Lysander és a többiek viszont mindig ott voltak mellettem.
A nászutunkon fogant az első gyermekünk, egy gyönyörű kisfiú, akinek az Andrew nevet adtuk. A második egyből utána következett, ami ezúttal egy kislány volt, neki pedig az Entia név jutott. Andrew Ainsworth és Entia Ainsworth lettek a szemem fényei, a szívem csücskei. Ők töltötték be azt az űrt, amit anyáék hagytak maguk után...
- Tündérkém, még mindig írsz? - kiáltja valaki mögülem.
- Igen - válaszolom és újra idefordulok, hogy mesélhessek nektek.
Ugyanis most ezt gépelem be nektek. Szeretettel gondolok vissza minden sorra, amit eddig a villogó kurzor kiköpött magából az én ujjaim által.
- És mit írsz? - nyom egy csókot az arcomra szeretett férjem.
- Semmi különöset - vonok vállat, de közben nem veszem le a szemeimet a képernyőről.
- Pedig valami nagyon érdekes lehet, ha nem is nézel rám - érzem, hogy áthajol a vállamon és olvasni kezdi a történetet.
Szerencsére új lapra váltok, így nem látja azt, amit eddig írtam.
- Te leírod, amit mondok? - fordul felém kíváncsian a feje.
- Igen - válaszolok neki.
- Mindent?
- Lehetőleg igen - pillantok felé egy pillanatra.
Ekkor a fülembe súg egy olyan trágár mondatot, ami nem való húsz éven aluliaknak, így nem is írom le ide nektek.
- Nem írtad le? Ez szomorú - piszkoskodik velem az én drágalátos férjem.
- Nem írok le mindent, amit nekem mondasz - duzzogok.
- Ennek örülök, nehogy még ellepjék a rajongók a házat és kővel dobáljanak meg - suttogja a fülembe, én pedig elkezdek kuncogni.
- Csak jókat írtam rólad! - nevetek, de ő már a nyakamat csókolgatja.
- Akkor hadd bizonyítsam be még egy jó tulajdonságomat, amíg a gyerekek alszanak...

***

Ezzel pedig kikapcsolta Carly laptopját.
És így ér véget szeretett zöld hajú tündérkénk kalandja is. Nagyon nagyon, de NAGYON imádlak titeket és remélem, hogy továbbra is velem tartotok a Tartarosz legmélyebb bugyraiba is, azaz az agyam legsötétebb zugaiba. Nagyon köszönöm nektek a biztató szavakat és főleg azt köszönöm nektek, hogy nyomon követtétek eddig a fejlődésemet. Örömmel fogadok hideget-meleget, kritikát, esetleg rajongói küldeményt (jó, az már túlzás lenne), de a lényeg az, hogy imádlak titeket és még találkozunk, hiába próbáltok megszabadulni tőlem!
Másik blogom, aki esetleg nem ismeri, ide belinkelem:
Sötét Testőr
És már tele van a fejem az ötletekkel, amik a tanórák közben fogalmazódnak meg mindig bennem. Szóval RETTEGJETEK!

76. fejezet: Elvarrjuk a szálakat

Gyorsan eltelik az idő egy ilyen helyen. Egész nap csak lézengeni, beszélgetni a pszichiáterrel és rajzolgatni. Egy diák álma egy ilyen helyzet. Viszont vannak kötelező csoportterápiák is, ahol személyesen is megismerhetjük a társainkat. Ezt az "érdekes tevékenységek" közé sorolja a többi beteg is, így amikor eljön az a bizonyos óra, még a nyugodt őrültek is elhagyják az őrhelyüket a fal mellől. Engem a nyugodt őrültek közé soroltak be, szóval egész nap csak bámulhatok ki a fejemből és hallgathatom a hangokat. Nézhetem a színeket, amik szinte vibrálnak. És figyelhetem a többi beteget, vagy akár játszhatom is velük. A választék határtalan. Bocsánat, rosszul fogalmaztam: mindent lehet csinálni, csak vedd be a gyógyszered, ne menj a falon túlra és ne köss bele a hiperaktív, illetve a pszichopata betegekbe.
- Caroline, te jössz - ráz ki a révületből egy szép metszésű hang.
Éppen sakkozom egy beteggel. Kitaláljátok, hogy kivel? Segítek: haja szőke és most fehér kezeslábasban ül előttem. És ezúttal nem kényszerzubbonyban van. Riát hivatalosan is lefokozták nyugodt beteggé. Így lehetséges, hogy most itt ül és békésen sakkozgatunk.
Lépek a bábummal, de Ria egy jó lépéssel megfoszt a királynőmtől. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik ilyen szinten tudnak taktikázni. Lazán hátradől a műanyag széken és csak néz rám. Gyakran csinálja ezt.
- Egyébként mi van a barátnőiddel? - érdeklődöm kedvesen.
- Ismét gumiszobára ítélték őket - mosolyodik el ezen a szokáson.
A két lány szinte ki sem jött a gumiszobából, mióta itt vagyok. Múlt héten az egyik megharapta az őrt, míg a másik meztelenül rohangált az udvaron, a férfiakat molesztálva.
- Micsoda meglepetés - kuncogok halkan.
A szőke lány kezébe veszi a bábukat és egy ideig csak morzsolgatja őket.
- Ma vagy 19 éves, jól tudom? - villan rám Ria szeme, ahogy újra felteszi a sakkbábukat.
- Igen - nyelek egyet. - Egy óra és megyek a bizottság elé.
- Akár tavaly is kimehettél volna - veti oda mellékesen, ahogy lép a fehér gyaloggal. - Miért nem mentél el innen?
- Látni akartam, ahogy meggyógyulsz - ezen a kijelentésemen elmosolyodik.
- Rémesen hazudsz - jelenti ki. - Mint mindig.
Hogy az értetlenkedő fejeket elkerüljem, szolgálok egy kis információval, jó? Szóval, 2 éve vagyok már itt. Ennek az időnek hála kicsit megváltozott a külsőm, érettebb és teltebb (nem ducibb!!!) lettem, a hajam pedig lenőtt. A hosszú hajam ismét a lime citrom árnyalatát vette fel, a fekete hajfesték viszont a hajvégeimen megmaradt, így elég érdekesen festhetek. Viszont ollót nem hozhattam be magammal, mert nehogy egy másik őrült kezébe kerüljön. Akkor azt hiszem, nagy botrány lett volna!
Egy kicsit elkalandoztam, de most térjünk vissza a tárgyra. Eddig a két év során magántanulóként folytattam a tanulmányaimat, amit a szüleim intéztek nekem "búcsúajándékként". Tehát végzős vagyok. Tavaly töltöttem be a 18-at, mégis maradtam, mert nem éreztem magamat emberek közé valónak. De aztán eltelt még egy év és most itt vagyok. A pszichiáterem azt mondja, hogy 100%-os vagyok lelkileg. Én viszont félek. Mi lesz, ha nem sikerül megőriznem az ép elmémet odakint?
- Viszont jó az eszed és tiszta az elméd - folytatja. - Látom rajtad.
- Köszönöm - ugyanis ez a legnagyobb bók, ami egy elmegyógyintézetben elhangozhat.
- Caroline Rin, jelenjen meg az irodában! Ismétlem, Caroline Rin jelenjen meg az irodában! - harsog a hangosbemondóból egy férfi hang.
Felállok a székemből és lemosolygok Riára.
- Ideje mennem - hebegem.
- Sikerülni fog - néz fel rám unottan. - Neked mindig minden sikerül, hercegnő.
Ennél jobb végszót nem is mondhatott volna. Egy lágy intéssel búcsúzom és már az utamon vagyok a pár lépéssel arrébb lévő irodához. Az igazgató úr irodája barátságos színekkel van kifestve. Lágy pasztellszínek jellemzik, amiket szerintem a felesége választott ki a számára. Árasztotta magából ez a két méteres, robusztus alak a megnyugvást, mint a fáklya a fényt.
- Szép napot, Caroline - köszön kedves mosollyal, közben hellyel kínál. - Hogy vagyunk ma?
- Remekül, köszönöm - mosolygok vissza rá. - Hogy van a felesége, uram?
- Jó húsban, még mindig - nevet jóízűt az öreg.
- Most szült, nem?
- Dehogynem - bólint mosolyogva. - És jobban szeretem mindkettőjüket, mint az életemet.
- Akkor ők az élete - nézek magam elé merengőn. - Jó egészséget mindkettejüknek!
- Köszönöm, átadom - ül le a hatalmas asztala mögé. - Akkor most beszéljünk magácskáról. Ha jól tudom, a pszichiátere egészségesnek nyilvánította...
Megbeszélünk mindent, ami kellhet a tanács előtt. Mikor a mondanivalónk végére érünk, átkísér egy másik szobába, hogy zavartalanul cseveghessek ezzel a három emberrel, akik a szabadságomat garantálhatják. Az igazgató távozik, én pedig egyedül maradok a farkasok között.
Kérdéseket tesznek fel. De az egyébként is hülyeségek sorozatának tartott kérdések közül ez viszi a pálmát.
- Szóval, ha lenne egy vízzel teli kád, milyen eszközt alkalmazna a kád kiürítése érdekében? Kanál, pohár vagy vödör?
- Ez a kérdés nagyon elterjedt az interneten - felelem a szemeimet forgatva. - Egyébként kihúznám a dugót.
Ez vitt mindent. A bizottság megadja az engedélyt, én pedig boldogan mosolyogva veszem át a papírt. Eszerint már holnap el lehet hagynom ezt a helyet! Vagyis el kell, mert már odaígérték a szobámat egy másik betegnek.

***

Elbúcsúzom a társaimtól és a vállamra vetem szerény poggyászomat. Odabiccentek a biztonsági őrnek, és odaadom a lapot, rajta a fejesek aláírásával.
- Végre szabadulsz, Rin? - nevet egyet az őr.
- Igen, ennyi elég volt a jóból - mosolygok vissza rá. - Azért hiányozni fogsz!
- Ne mondj ilyet, még elpirul a vén fejem - vakarja a tarkóját. - Sok sikert a továbbiakhoz!
- Kösz, szükségem lesz rá! - veregetem vállon a vén cimborámat, majd kilépek a vaskapun.
Még utoljára visszanézek a kopott vakolatra és a hófedte szögesdrótra a betonfal tetején. Önként jöttem ide és elengedtek. Hivatalosan is egészséges vagyok. Akkor mégis miért van hiányérzetem?
- Talán hiányozni fognak? - szólal meg mögöttem egy hang.
Nem fordulok hátra, mert tudom, hogy ki az. Ő jött el értem, rögtön azután, hogy az iskolának vége lett. Az én fehér hajú hercegem tudomásul véve, hogy nem fordulok hátra, a hátamhoz simul és belecsókol a fülembe. Ennek a kis puszinak a hatására melegség önti el a szívemet. A heti 3-szori látogatásainál nem érhetett hozzám. Hiszen a betegeket nem lehet megérinteni. Azonban most egyenlőek vagyunk. Csupán egy fiú és egy lány, akik állnak egy elmegyógyintézet előtt.
- Igen - válaszolom a kérdésére. - Hiszen csak két évet töltöttem itt.
- Igen, de most már remélem, hogy nem hagysz el újra - közli rekedt hangon a fülembe. - Azt nem élném túl.
- Erősebb vagy, mint hinnéd, Lysander - mosolyodom el a szavain, amik olyan édesek, akár a csokiba mártott eper.
- Te pedig gyönyörűbb, mint valaha - motyogja a hajamba.
- És miért higgyek önnek, Mr. Ainsworth? - incselkedem vele, mire szembe fordít magával.
A tekintete a vesémig hatol, ahogy végigmér. Határtalan csodálatot látok a szemében, ahogy magához húz és átölel. Teljes testtel. Mindenünk érintkezik, ami fizikailag lehetséges. Érzem őt. A leheletét a bőrömön. A kemény részei a lágy részeimhez incselkedve simulnak. Felsóhajtok a gyönyörtől.
- Mert szeretlek és kívánlak minden porcikámmal - motyogja a nyakamba. - Nem akarlak megijeszteni, de ha nem állítasz le, valami olyasmit fogok tenni, amit mindketten megbánhatunk.
- Már nem vagyok ijedős kislány, Lys - karolom át a nyakát. - És sajnálom, hogy ennyit kellett rám várnod. Esküszöm, hogy ki foglak engesztelni a kiesett időért!
- Inkább gyere ide! - úgy tapad a számra, mint aki szomjaz engem.
Csodálatos érzés, ahogy a nyelveink újra és újra fogócskába bocsátkoznak egymással. Szívjuk és harapjuk egymás ajkát, mint akik nem tudnak betelni a másikkal. Beletúr a hajamba, az elegánsan felkötött kontyom pedig a múlté. Azonban én sem maradok rest, a szépen megfésült haját szexin kócossá teszem nyughatatlan ujjaimmal.
- Hiányoztál - suttogja a számba, mielőtt elhajol tőlem.
Csalódott mordulással veszem tudomásul a hideg szelet, aminek helyet engedett.
- Te is nekem - nézek fel rá nagy szemekkel.
Mintha nem bírná ki testi érintkezés nélkül, a derekamra teszi a kezét és úgy kormányoz a motorja felé. Csodaszép járgány a metál fényezéssel és az oldalán húzódó zöld hajszálcsíkozással. Még mindig szorosan fogva a fejemre tesz egy zöld sisakot, ő pedig felkap egy feketét. Ügyes ujjaival bekapcsolja az állam alatt lévő csatot.
- Ezt én is meg tudtam volna csinálni - mosolygok rá vidáman.
- Akkor viszont nem érinthettem volna meg azt a puha bőrödet - nyom egy puszit az orromra, amin egy picit kipirulok.
- Két éve nem látott testápolót - vallom be motyogva.
- Így legalább nem nyomja el semmi az illatodat - bókol, miközben felültet a motorra, a csomagomat pedig hátra szíjazza.
- Ez már túlzás - mordulok fel.
- Túl nyálas volt? - röhög fel, miközben beül elém és felbőgeti a motort.
- Ja - válaszolom őszintén.
- Akkor kapaszkodj - von vállat és megindul, én pedig egy sikkantással megragadom a derekát.
Nevetésünket elviszi a menetszél. Már korábban beígértem neki, hogy ez a nap (a szabadulásom napja) csak az övé. Teljesen kisajátíthat magának, így teljesen meglepődöm, amikor leparkol a Maddox rezidencia előtt. Ott pedig meglátok két vörös hajkoronát, na meg egy toronymagas fekete egyént. Leszállunk a motorról, Ilayda pedig rohan felém, mint valami vérvörös hurrikán. Hevességében majdhogynem felborít, úgy ölel magához. Viszont amikor már konkrét patakot érzek a vállamon, azt már nem hagyhatom szó nélkül.
- Itt vagyok, nem haltam meg, nincs lőtt sebem, ne sírj! - csitítom sajátos stílussal a török lányt.
Meg is van az eredménye, ugyanis elneveti magát.
- Úgy hiányoztál, Carly-cica! - szipog a vállamba.
- Te is nekem, Víztündér - nyomok egy puszit a homlokára. - Te is nekem...
Mikor végre sikerül rólam leválasztani a síró lányt, Castiel lepacsizik velem. A mosolya elárulja, hogy neki kellett a távollétemben elterelnie Ilayda figyelmét. 18+-os tartalom szaga van az esetnek, így inkább nem is gondolok bele. Tom pedig haverosan átöleli a vállamat.
- Jó a hajad egyébként - említik meg egyszerre, erre a szomorkás hangulat megtörik és mindenki elröhögi magát.
Ez hiányzott. Az elevenség, a szabadság érzete és az, hogy vagyok valaki. Hogy egyáltalán hiányoztam valakinek. Ahogy pedig a barátaimra nézek, rájövök, hogy ők mindig mellettem álltak. Mindenben. Csak túl vak voltam ahhoz, hogy értékeljem.

***

- Főztél nekem? - kérdem meglepődve, mikor belépünk Lysanderék házába.
Az étkező asztala tele volt pakolva finomabbnál finomabb étkekkel, köztük a kedvenc desszertemmel, a tiramisuval. A számból már elkezdtek volna egész nyálpatakok csordogálni, ahogy beleszippantok a levegőbe. Isteni illata van mindennek!
- Igen, talán baj? - kérdi mosolyogva, ahogy leteszi a csomagomat az előszobában. - Ma itt alszol és nincs vita.
Én pedig csak ki-be nyitom a számat, mint valami jól megtermett ponty.
- Mi az, hogy nincs vita?! - hüledezem.
- Carly, én ma este nem vitatkozni szeretnék veled. Csupán annyit szeretnék, hogy békésen megvacsorázhassak a szerelmemmel, utána pedig megnézhessünk egy vígjátékot a hazatérésed örömére. Mit gondolsz, megoldható? - teszi hatalmas kezeit a vállaimra, én pedig az előkészített ételekre sandítok. Bűn lenne ennyi kaját veszni hagyni.
- Igen - bólintok. - De tudom, hogy szeretsz velem szócsatázni!
A vádamat egy hatalmas mosollyal nyugtázza, ami a szeméig is felkúszik. Nevetése zene füleimnek, ahogy az étkezőbe terel.
- Nem is tudnám letagadni - hagyja rám. - Foglaljon helyet, hölgyem! - húzza ki nekem a széket.
- Örömmel, uram! - pukedlizek ügyetlenül, amin még jobban nevetünk.
Nem túl nőies mozdulattal lehuppanok a székre. A kissé megviselt ruhám nem nagyon emeli ki az alakom, de ez most legkevésbé sem érdekel. Csak az érdekel, hogy újra itt vagyok, az én ezüsthajú Rómeómmal.
Így boldogan falatozom a különböző étkekből, amik kilométerekre lekörözik a benti kosztot. Jó, ott is emberek módjára tartottak minket, de ebben az ételben érezni lehetett a szeretet. És a húsban a kaprot, amit különösen szeretek.
- Ez isteni - nyögök extázisban. - Mióta főzöl ilyen jól?
- Az attól függ - titokzatoskodik.
- Mitől? - hajolok közelebb, valami hatalmas titokra várva.
- Ha tudom, hogy ilyen hangokat adsz ki az általam főzött ételektől, már az első napodon én köszöntöttelek volna a suli kapuja előtt egy tál sütivel - vigyorog rám, amitől a paradicsom árnyalatában játszik az arcom.
- Milyen sütivel? - kérdem félig lehunyt szemmel, miközben a tiramisuból falatozom.
- Barackos sütivel - hajol hozzám közelebb.
- Miért pont barackossal?
- Mert az a specialitásom - támasztja meg az állát a kezével. - Te pedig a legjobbat érdemled...
- Hát én nagyon szeretem a barackos sütit - kuncogok, mint egy 15 éves tinilány.
Léptek zaja süvít végig a házon, ahogy egy fekete hajú egyén berobban a helyiségbe.
- Valaki barackos sütit emlegetett? - zihál Leigh, Lysander bátyja.
- Igen, holnap sütni fogok - mosolyog Lysander a kelekótya testvérén.
- LYS-DRÁGA SÜTNI FOG??!! - visítja egy hang, ehhez a személyhez azonban hosszú, fehér hajkorona tartozik.
Rosa, ahogy meglát, magához szorít. Leigh is felém biccent, de ennyi a nekem szentelt figyelmük. Újra azzal a híres-neves barackos sütivel foglalkoznak, amit Lys emlegetett.
- Carly, muszáj megkóstolnod a barackos sütijét! - mutat rá a tényre Rosa. - Igazi ízorgia, spontán elélvezel az ízétől...!
- Nyugi, Rosa, ne pörögj be ennyire - nyugtatja Lysander.
- Igen, még a végén féltékeny leszek az öcsémre a süteménye miatt - öleli meg hátulról a kedvesét az idősebbik Ainsworth.
Én pedig elvörösödöm. Ugyanis most jut el a tudatomig, hogy Rosa testét csupán egy vékonyka köntös takarja, Leighen pedig csak egy pizsama alsó van. Szégyenlősen legyezgetni kezdem égő arcomat, mígnem a szerelmespár kuncogva veszi a lapot.
- Na, öcsi, hagyok neked teret - csap Leigh az öccse hátára. - Szép estét! Nem mondom, hogy álmokat, mert...
- Kösz, nektek is - mondom égő arccal, mielőtt befejezhetné a mondandóját.
Rosa vigyorogva a szemével Lys felé pislog, aki éppen eltűnik a konyhában. Mikor Leigh is felmegy és Lys is elkezdi a csörömpölést, Rosa hozzám hajol.
- Elégítsd ki a tigrised, már jó ideje nem játszott! - mondja huncut hangsúllyal. - A franciaágyán bőven elfértek!
Már nemcsak az arcom, hanem az egész testem égett Rosa szavaitól. A fehér hajú barátnőm érdeklődve lesi a reakciómat, mikor Lys visszatér egy üveg bor társaságában. Azt Rosa kezébe nyomja, ő pedig vihogva és elrebegve háláját pillant ránk.
- Leigh vár, nem akarsz felmenni? - dörzsöli Lys aranyosan a tarkóját.
- Dehogynem! - kap észbe. - Jó mulatást, fiatalok!
Kettesével szedve a lépcsőfokokat felrobog az emeletre.
- Mit mondott? - pillant rám szégyenlősen, ahogy újra leül.
- Semmi érdekeset - hebegem. - Tudod, csak olyan Rosa-féle zagyvaságot...
Leteszi az evőeszközt és mélyen a szemeimbe néz. Feláll, megkerüli az asztalt és leguggol elém. Kezeit a combjaimra teszi és felemás szemeit az enyémbe fúrja.
- Mondd el - kér lágyan, mosolyogva.
A bőröm bizsereg az érintése alatt. Hirtelen azt is elfelejtem, hogy ki az a Rosa, nemhogy mit mondott! Beleszédülök az érzékek garmadájába, ahogy Lys ujjai fentebb siklanak. Valósággal rávetem magamat a srácra, olyan lendülettel, hogy a székem hátraborul. Egy meglepett nyögéssel fogadja a csókomat, ami olyan erőteljes, hogy a fogaink össze-összekoccannak. Azonban nem állok le. Nem akarok leállni.
Mielőtt észbe kaphatnék, Lys feláll, derekán a lábaimmal, karjaimmal a nyaka körül és az étkezőben álló konyhapultra ültet, a csókot azonban nem szakítja meg. A lábaim közé ékelt derekának szilárdsága és a teste lángot gyújt bennem. Forr a vérem és elvesztem az eszem.
- Asszem kihagyom a desszertet - zihálom a csókunktól lüktető ajkakkal, mire Lys elmosolyodik és felnyalábol.
- Ó, nem fogod kihagyni, azt garantálom - mondja perverz hangsúllyal, ahogy izmos karjai a combjaim köré fonódnak és visz felfelé a lépcsőn.
A lábam a derekán, karjaim a nyaka körül, úgy csimpaszkodom rá, mint egy majom. Még sosem éreztem magam élőbbnek. Hátával betaszította a szobája ajtaját és szép ívben az ágyára hajított. Kattan a zár és rám mászik, amit én egyáltalán nem bánok. Tárt karokkal várom a lepedőhalom közepén.

Oké, perverz népség, tudjátok, hogy mi jön most! 18+, olvasás csak saját felelősségre, és ne mondjátok, hogy nem szóltam!

Egy pillanatra megáll a csókolgatásomban és én tudom, hogy mi jön.
- Ha elkezdesz monológot mondani, mint a könyvekben a szexjelenet előtt, kikaparom azokat a gyönyörű szemeidet - sziszegem neki egy mosoly kíséretében.
- Pedig 2 óra hosszúra terveztem és a végén elsírod magad - nevet pajkosan. - Pedig az ilyenek tök romantikusak, nem?
- Nem - ingatom a fejemet. - Te mit szólnál ahhoz, ha elkezdenék neked dumálni?
Egy mozdulattal megfordít, én pedig a derekán ülök. A lepedők közül istenségként mosolyog fel rám, a kezeit pedig leveszi rólam. Feje mögött összekulcsolja a kezeit s ráérősen néz rám.
- Azt teszel, amit akarsz, tündérkém - mondja.
- Amit akarok? - kérdem incselkedve, miközben játékosan fel és le csúsztatom a testem a combján.
- Igen - szisszen, és már látszik, hogy nem sokáig bírja.
- Ó, Romeo, mért vagy te Romeo
  Tagadd meg atyádat, dobd el neved... - kezdem szavalni Shakespeare ismert művét.
Ő meg csak néz rám. Én szavalok neki, de lent érzem, hogy egyre keményebb. És egyszer csak megszorítja hátulról a combomat és maga alá gyűr. Ajkamra tapad, ügyes ujjai pedig leügyeskedik rólam a farmert. Nyögés hagyja el a számat, amint a szoba levegője megcsapja a combom érzékeny belső oldalát. A kezei még tovább mennek, a pólóm pedig repül is át a szobán. Az ő felsője is ugyanarra a sorsa jut, mint a többi ruhadarab, ami valahol a szobában szóródott szét. Ahogy bőr a bőrhöz ér, annál nincsen jobb érzés. Megfogom a nadrágszíjat és egy határozott mozdulattal megszabadítom tőle a srácot. Ő pedig készségesen rúgja le magáról a lógó ruhadarabot.
Leáll, én pedig legszívesebben ráüvöltenék, hogy folytassa már. Ő viszont csak néz, felfal a tekintetével. Mikor azt hiszem, hogy beszélni fog, tenyerei rásimulnak a melltartóval borított halmaimra. Egy nyögés szakad fel belőlem, ahogy tenyere belső oldalával dörzsölgetni kezdi. A mellbimbóim majdnem átdöfik azt az átkos anyagot, ami még mindig takarja őket. Homorítok, ő pedig megszabadít fájdalmam okozójától. Melleim súlyosak, sajognak. Lys olvas a gondolataimban, mivel a szájába veszi először az egyiket, majd a másikat. Enyhén rájuk harap, amitől fehéren izzó vágy cikázik át a testemen, egyenesen a testem középpontjába belecsapva.
Arcát a melleim közé temeti és nyelvével egyre lentebb halad. Érintése nyomán tűzösvény keletkezik, én pedig magamon kívül vagyok az élménytől. Tiszta lucsok vagyok odalent, azonban amikor elér a bugyim oldaláig, megszabadít az utolsó ruhadarabomtól is. Nem ér hozzám odalent sem a nyelvével, sem az ujjával. Hanem ott hagy, kiéhezetten és vágyakozón.
- Lysander - nyöszörgöm és felnézek a párnák közül.
Csupasz tomporával szemezek, ahogy éppen kotorászik az egyik szekrénye fiókjában. Aztán visszatér egy kotonnal felfegyverkezve. Tekintete újabb hőhullámot indít el bennem. Pattanásig feszül a testem, viszont vele akarok elérni a csúcsra. Elhelyezkedik a lábaim között és felgörgeti magára azt a piciny réteget, ami el fog bennünket választani.
A szomszéd szobában egy sikítás hallatszik. Nincsenek bajban, ezt valahogy sejtem. Az utána következő nyögések pedig ékes bizonyítékát adják ennek a feltételezésnek.
- Zajongjunk vissza nekik - közli rekedtes hangon Lysander, én pedig csak bólogatni tudok.
A primitív ösztönök átvették a helyét a józan észnek. Én pedig örömmel áldozom ezeknek az örömöknek. Így, amikor elmerülünk egymásban, nem fogjuk vissza magunkat. Kedvesem izmai a szemem láttára hullámoznak, dolgoznak és tényleg úgy néz ki, mint egy ösztönlény. Mellettem a kezei ökölbe szorulnak, ahogy igyekszik minél több gyönyört átadni nekem. Ez pedig sikerül is. Betonkemény csípője először lusta ütemben mozog, majd egyre gyorsul. Végül erős és gyors lökései előrébb tolnak az ágyon, úgy ostromol, akár egy légkalapács. Én se restelkedem, a csípőmet mindig hozzápréselem az övéhez, a csattanó bőr hangja pedig még jobban felizgat. Csak sodródom az árral, visznek az ösztönök és amikor elérkezik a csúcspont, kiadom magamból. Lys is állatias hangot kiadva terül el rajtam, de nem érzem a súlyát.
Úgy érzem, lebegek. Megtisztultam. Ezt pedig neki köszönhetem. Egy mély csókkal köszönöm meg neki az élményt, ugyanis a számmal képtelen vagyok szavakat formálni.
- Az enyém vagy és nem engedlek el - suttogja a fülembe, ahogy legördül rólam és lerendezi az óvszert.
Magához húz, én pedig a lábamat keresztülvetem kőkemény combján. Az arcán férfiúi elégedettség látszik, ahogy magához ölel. A tekintete pedig egy primitív ősemberé is lehetne. Mivel ahogy végignéz rajtam, a szemei azt üzenik: az enyém, és nem osztozom.
Zsibbadó testemben öröm árad szét.
Szeretem, ha ő sajátít ki magának.

75. fejezet: Látogatás. Mindenre fény derül?

Egy pici írói megjegyzést még megengedtek a rész előtt? Remélem, ugyanis kettő reklámmal is jövök és csak az egyik az enyém.
Szóval, az első az egy Facebook csoport, amit a Nicole nevezetű törzskommentelőmmel hoztunk létre. Ennek a csoportnak a lényege az írás gyakorlása, illetve a gyakori sablonhibák megbeszélése és javítása. Szó mi szó, osztjuk majd az észt. Fogunk kitenni írási gyakorlatokat is, amik segítségével bővül a szókincsetek, illetve tanítás fog folyni, amit keményen bevasalok, mint ahogy azt egy zsémbes tanítónőtől illik!
Szóval gyertek, sokasodjatok, gyarapodjatok! A linket ITT megtaláljátok!
A másik Nicole blogszerűsége, amit látogatni kéne, ha van rá ingerenciátok. Egy egész jó történet kezdete és tényleg jókat tudok róla mondani. A fogalmazása gyönyörű, bár az sem tökéletes, én őszintén várom, hogy mi fog belőle kisülni. Szóval Nicole A hajnal gyermeke című irományát házi feladatba feladom.
És tudom, hogy borzalmas a fejléc, de éppen segítek neki újat csinálni, szóval semmi vész!
És ennyi bevezető után következzék a 75. fejezet!

Fogalmam sincs, mit keresek itt. Őszintén. Mint ahogy azt láttátok, mindent leírtam, ami történt velem, amióta ebbe a gimibe jöttem. Elolvastam és csak még jobban összekavarta a gondolataimat. Azt hittem, hogy segít majd a döntésemben és sikerül majd kompromisszumokat kötnöm saját magammal és a családommal. Azon a délutánon írtam le mindent, amikor Lysander felhívott. Eddig azt olvastátok. De most, ez a valóság. Nincs esély radírozásra vagy teljes megsemmisítésre. Ez nem így megy. Már nincs arra esély, hogy egy szebb happyendet írjunk a történet végére. Rájöttem, hogy egy lehetőségem van. Elmenni vagy maradni.
Senki nem jött el velem. Azt mondták, hogy őrültséget teszek. Én azonban döntöttem a sorsom felől. Csak megerősítésért jöttem ebbe az istenverte létesítménybe egy átkos lányhoz. Felnézek a betonfal tetejére, amin a szögesdrót kacskaringózik. Éles hegyek csillannak meg a novemberi bágyadt napsütésben. Lelki szemeim előtt önkéntelenül is felsejlik egy kép, amit talán az agyam alkotott. Ria beszélgetése jutott az eszembe. Az egyik lánynak a combján lévő drót nyomait emlegették. Elképzelem, ahogy ügyetlenül átmásznak az éj leple alatt. Egyeske talán még keményen is landol a talajon. Ria kezeslábasa fennakad a kerítésen. Minden lehetséges variáció átfut az agyamon, mikor egy vízcsepp landol az arcomon. Nagyot sóhajtva felnézek az égre.
Felhők takarják el a kék eget, én pedig itt állok, bebocsátásra várva. Nemrég szálltam le a buszról, körülbelül 2 órányi utazás után. A gyomrom liftezik és úgy érzem, hogy akár most is visszaadhatnám a reggelimet.
Rickford Elmegyógyintézet, Davenport. Ez áll a hatalmas táblán a fejem felett. Behunyom a szemem és csak hallgatom az esőcseppek hangját, ahogy nagy sebességgel szétpukkannak a linóleumon. Még szerencse, hogy gumicsizmát vettem fel! Fejemre húzom a kapucnit és még mindig csak nézem a vaskaput. A biztonsági őr még mindig telefonál a felettesének. Talán még elfuthatnék, de bizonyára nem lenne semmi értelme. Az nem vinne közelebb a megoldáshoz. Vagyis inkább a döntéshez.
- Szerencséje van, kisasszony - dörmögi a biztonsági őr, ahogy kinyitja előttem a kaput. - Úgy tűnik, az igazgató jó kedvében van.
- Engedélyezte a látogatást? - kerekedik el a szemem.
- Igen - bólint. - Hát nem ezt akarta?
- Dehogynem - nyelek egy nagyot, ahogy próbálom visszafogni a térdem remegését. - Csak nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen megy.
- Hát én sem, arra mérget vehet - emeli meg egy kicsit a kalapját, hogy megvakarhassa kopasz fejét.
- Nem gyakori az ilyesmi? - lépek be a hatalmas vaskapun.
- A látogatók nem gyakoriak - helyesbít az öreg, ahogy mutatja az utat. - Ide általában nem jönnek, hanem inkább innen próbálnak elmenni.
Nem hibáztatom a betegeket. Nagyon nyomasztó ez a hely, legalábbis kívülről. Lepattogott vakolat, kopott festék és szögesdrótok halmaza. Elfintorodom, viszont ahogy belépünk az épületbe, eláll a lélegzetem. Valahogy sugárzik belőle az őrület. A fejemben kellemes zsongás veszi kezdetét, ahogy a vad színű belső falakra nézek. Először az élénk színek annyira lekötnek, hogy nem veszem észre a fehér kezeslábasba öltözött betegeket. Mindannyian ülnek vagy feküdnek. Beszélgetnek, viszont valaki csupán bámulja a falat, esetleg magában motyog. A bőrömön minden pihe égnek áll, ahogy arra gondolok, hogy köztük lehetnék. Teljesen kikelve magamból, úgy, hogy fennállhatna a gyógyulás lehetősége. Az emberek az ilyen helyeken csak a reménytelenséget látják, én viszont ebben a pillanatban ismertem fel a fajtársaimat. Az őrültek, bogarasok, furcsák. Közéjük tartozom, hiába tagadnám. Ugyanis meglátom a ködös reményt a tekintetükben, amint rájuk pillantok.
- Ők kik? - csúszik ki a számon az óvatlan mondat.
- A nyugodt őrültek - von vállat nemtörődömen az őr. - Őket nem kell bezárni. Maguktól nyugton maradnak.
Én csupán bólintással jeleztem, hogy megértem. A betegek ellépnek az utunkból, ami egy másik épületszárnyba vezet. Itt a falak már nem annyira újak, hanem az a tipikus zöld és kék árnyalatok váltják egymást, mint a kórházakban. Nyugtató árnyalatok, így sejtem, hogy milyen betegek közé merészkedem. A kevésbé nyugodt őrültek szobái mellett haladunk el, és érzem a hátamba fúródó tekinteteket.
- Már a társalgóba szállították önnek - pillant rám az öreg őr. - Kényszerzubbonyban, így ne nagyon menjen hozzá közel.
- Értem, csak beszélni szeretnék vele - mondom.
- Az menni fog - vigyorog az őr.
Miért vigyorog? Én itt próbálom megfogalmazni életem döntését, ő pedig jól mulat azon, hogy beszélnem kéne az egyik beteggel, aki valószínűleg választ adhatna a kérdésemre.
Így magamban duzzogva lépek be a hófehér társalgóba és meglátom őt. Szőke haj, kék szemek és ragadozófogak csillannak elő természetesen rózsaszín ajkai közül.
- Valéria Thompson, Caroline Rin jött hozzád látogatóba - veti oda az őr a vigyorgó lánynak.
- Á, a hercegnő! Akinek mindig minden sikerül - visszhangozza gúnyosan. Az ő szájából ez a becézés kifejezetten sértő. - Kárörvendeni jöttél? Ez egy igazán emberi vonás lenne tőled!
- Nem, szó sincs róla - ereszkedem le a műanyag székbe, ami szemben van Riáéval.
- Az isteni jóság csillan lelkedben,
Ahogy rád nézek, ó hatalmas!
Gyújts fényes szikrát lelkemben,
Lelked lobogó fáklyájával.
Ahogy gúnytól átitatott előadását hallgatom, a szívembe markol az ismeretlen sajgás.
- Ezt te írtad? - dörzsölöm meg a szívem tájékát.
- Igen - szegi fel a fejét büszkén. - A legjobb verseim idebent születtek, az őrültek házában. Meglepődnél, ha tudnád, milyen mértékben tud itt megvalósulni az emberi fantázia.
- El tudom képzelni - nézek az arcára. - Én is őrült vagyok. Te mondtad, nem emlékszel?
Rám bámul merőn, aztán kacarászva és magabiztosan hátradől a saját székében, úgy, mintha nem ő lenne itt a rab. Karjai a kényszerzubbonyban meg sem mozdulnak. Vajon hány napja lehet rajta?
- Értem már - csillan meg a szeme mindent tudóan. - Pedig azt hittem, miattam jöttél el a napfényes életedből erre a sivár és kietlen vidékre. Azonban csalódnom kell, ismét. Ugyanis önző érdekek vezetnek téged, mint mindig.
- Nem vagyok önző! - kapom fel a vizet, de ő rám néz amolyan "ne kamuzz" tekintettel. - Tényleg nem!
- Úgy tűnik, hogy ezt még te is elhiszed - változtat testhelyzetén. - Ez érdekes. Gondolj vissza az életedre, amíg engem hajkurásztál, oké? Mi is történt veled? A megszállottam lettél. A bosszúdat tervelted akkor is, amikor a barátaid közös programokra sarkalltak. Csak veled szerettek volna lenni, de te önző érdekekből kihasználtad őket a saját céljaidra. Ne érts félre Caroline, én ezt nagyon hízelgőnek találom, hogy ennyit foglalkozol velem, de mi ez, ha nem kihasználás és önzés a barátaid felé?
Egy pillanatra megtorpan a gondolatmenetem, Valéria meg csak bámul rám azokkal a lélektelen szemeivel. Szemgolyója tükrében látom magamat. Fekete haj, fekete karikák a szemem alatt, halványuló zúzódások és sötét tekintet. Nem ismerek magamra. Ennyit változtam volna?
Egy emlékkép suhan át az agyamon. Egy álomrészlet, amikor még Kentin és Lysander személye között dilemmáztam. A lány is pont így nézett ki a tükörben. Egy megtört ember. Én vagyok az a megtört tinédzser, aki gúnyosan mosolyog valakire, miközben lélekben egy nagy nulla. Egy selejt. Akinek titkok súlyától hajol előre a válla, akinek a sok szobában kuksolástól sápadt a bőre.
A kezem megremeg, ahogy a szem tükrében a száj mosolyra húzódik, holott tudom, hogy majdhogynem elsírom magam. Pislogva próbálom elűzni az árnyat, ami Ria szemébe nézve fel akar falni. Viszont azok a szemek csak néznek rám, kifejezéstelenül, csendes érdeklődéssel.
- Ez fura - suttogja maga elé a szőke. - Az őrület lángjai lobognak a szemeidben. Tehát igaz.
- Mi az igaz? - görnyedek meg.
- Tényleg hozzánk hasonló vagy. Amikor elolvastam az aktádat az igazgató irodájában, még nem hittem el.
- A diri? - kapom fel a fejem. - Mi köze neki ehhez?
- Ennek az intézménynek az igazgatója nyitott rólad egy aktát, míg úgy volt, hogy idekerülsz. Aztán lezárolták a szüleid kérésére. Titkosított anyag, ami egy páncélszekrényben porosodott. Egészen a csillámlány felbukkanásáig - merül el Ria teljesen a gondolataiban.
- Csillámlány? - koncentrálok még jobban.
- Igen, akinek pillangótetkója van. Hosszú, barna haj. Gonosz, mélyen ülő szemek. Gúnyos mosoly. Alig takaró ruha - sorolta az ismertetőjegyeket, amiknek csupán egy tulajdonosuk lehet: Debby.
- Debora - köpöm a nevét.
- Nekem nem mutatkozott be. De azt mondta, segít nekem és két barátnőmnek kijutni innen, ha megszerzünk neki egy aktát. A te anyagod volt, Caroline.
- És odaadtad neki?
- Nem - ingatja lassan a fejét, szinte révületben. - Nem voltunk elég gyorsak. Csak tényeket tudtam közölni vele, amikor legközelebb jött.
- Ezért nem is segített nektek kijutni.
- Igen, így volt. Saját erőből jutottunk ki - villan rám a tekintete rémítő sebességgel.
A válaszom megvolt. Debby kutatott utánam, mielőtt a városba érkezett volna. Az ő szavaival élve mi voltunk a "híres-neves Rin testvérek". Mindent kiderített rólunk, ezek szerint. De ez már a múlt, hiszen mindenkit lecsuktak. Ria pedig kezdi elveszíteni az épelméjűségét, így nem érdemes tovább faggatnom.
- Köszönök mindent - állok fel, jelezve az őrnek, hogy nincs több mondanivalóm.
- Nem, Car - követ a szemével. - Én köszönöm a beszélgetést.
És lassan elmosolyodik. Nem kegyetlen vagy üres a mosolya. Egy szomorú, görbe vonal, ami egy jó adag magányosságban van eláztatva. Lélekben törött. És senki nem akarta megjavítani, hanem eldobták, akár egy rongyot. A szívem összefacsarodik, ahogy nézem ezt az egykor erősnek tűnő lányt. Akire féltékeny voltam a tartása és az esze miatt. Neki csak ezek adattak meg, semmi más. Ő csak túlélni akart.
És én is ezt fogom tenni.
Felállok és követem az őrt. Azonban a hátamon éreztem Ria elveszett tekintetét. Tudom már, hogy mit kell tennem. Valahogy érzem, hogy nem fognak neki örülni az otthoniak.

***

- Ezt nem mondhatod komolyan! - bömböli apám haragosan. - Carly...
- Nem, apa! - állok szilárdan a talpamon. - Meg akarok gyógyulni. Véglegesen. Ez az állandó rettegés, hogy bántom a számomra fontos embereket, megőrjít!
- De ez a megoldás...
- Éppen helyes! - csapok a köztünk lévő asztalra. - Minden rendben lesz. Csak 18 éves koromig tart. Aztán dönthetek a sorsom felől.
- Ez is a viktoriánus fiú miatt van, ugye?!
- Nem - mondom hevesen. - Ez miattam van. A gyógyulásom miatt!
Léptek moraja szánt végig a házon, ahogy a család többi tagja is körénk gyűlik.
- Mi folyik itt? Mi ez a kiabálás? - kérdezgeti anya. - Kincsem, mi történt?
Akárhogy beszélnek hozzám, én a családfőre fókuszálok. Ő pedig állja a tekintetem.
- Meg akarok gyógyulni. Normális gyerek akarok lenni. Egészséges felnőtté szeretnék válni, de úgy tűnik, apa ezt nem szeretné - motyogom inkább magamnak, mint nekik.
- Ez őrültség! - fakad ki apa. - Önként akarsz elmegyógyintézetbe vonulni?! Milyen alapon? Semmi bajod sincs!
- Dehogynem! - csapok a csípőmre. - Komoly problémáim vannak, apa. Ideje, hogy te is belásd!
- NEM! - ver ököllel az asztalra, a kávéscsészéje pedig ugrik egyet. - Te tökéletes vagy! Az voltál, az vagy és az leszel! Nem szabadott volna engednem, hogy találkozgass azzal a fiúval!
- ELÉG!!! - a csésze ezúttal eltörik.
Mindannyian az általában csendes anyámra nézünk, akinek most vörös a feje a dühtől. Remegő kézzel simítja hátra a haját, mert az alváshoz használatos kontyából már fele hajkoronája kiszabadult. Azok a szemek viszont égetnek, akár a parázs. Apám pedig mintha egyre kisebb és kisebb térfogatú lenne.
- Most pedig szépen elmondjátok, hogy mi van, különben...! - fenyegetőzik anya, de hirtelen mesélésemmel belefojtom a szót.
- Apa lefizette a hatóságokat, hogy veletek maradhassak - bököm ki. - Én pedig most önként szeretnék elmenni a davenporti elmegyógyintézetbe, hogy véglegesen meggyógyulhassak. Apa pedig ezt akarja megakadályozni.
- Lányom - cirógatja meg az arcomat anya. - Önként senki nem megy diliházba.
- Akkor én vagyok az a senki - mordulok fel. - Állandó rettegésben élni szörnyű. Bármikor azon kaphatom magam, hogy az egyik dührohamom közben valakit bántok. Megtörtént már...
- Ne keress kifogásokat - simogat lágyan. - Mi szeretünk. Ezt pedig nem tudják megadni neked azon a helyen.
- Ahogy itt sem a gyógyulást - könnyezem. - Kérlek. Hadd maradjak ott. Meg szeretnék gyógyulni.
- És ha nem? - kérdi halkan anya.
- Mi nem? - ráncolom a szemöldököm.
- Ha nem engedünk el? Lehet, hogy itthon, megfelelő gondoskodással....
- Anya, ez nem megfázás, amit egy kis házi levessel lehet gyógyítani. Ez komoly dolog! - váltok komoly hangnemre.
- De a biztonság... - vetné be apa az aduászt, de én hitetlenkedve felé fordulok.
- Apa. Szögesdrót. Biztonsági őr. Körülöttem az épületben őrültek. Ennél jobb biztonsági intézkedés nincs!

***

Napokig megy a vita. Közben azonban Lyssel is találkozgatom. Elmesélem neki is az ötletet és ő is hevesen ellenkezik, természetesen. De aztán elmagyarázom neki és felhozom az érveimet.
1. Biztonságos.
2. Aránylag közel van.
3. Látogathatna x naponta.
4. Ott kapok szállást, élelmet és kigyógyulnék a betegségemből.
Addig erősködöm, hisztizem, sírom a bánatomat mindenkinek, míg bele nem egyeznek a szüleim ebbe az egészbe. Decemberben vagyunk, csomagolok össze, mikor a testvéreim bejönnek a szobába.
- Biztos vagy ebben? - kérdi Mira elbizonytalanodva.
- Igen, teljesen - bólintok határozottan.
- Büszkék vagyunk rád, amiét ilyen felnőtthöz illő döntést hoztál - ölel meg Dan. - Akeila és Ilayda majd meglátogatnak.
- De ugye ti is? - nézek fel rájuk tányérnagyságú szemekkel.
- Ha így nézel, nem tudunk neked ellenállni - nevet fel Mira, ahogy magához szorít. - Hiányozni fogsz, húgi.
- Küldjétek üdvözletem a nagyinak Oroszországban - szipogok meghatottan. - És hozzatok nekem egy töltényt.
- Meglesz - ölelnek meg utoljára.
Mielőtt felszállok a buszra, mindenkitől elbúcsúzom. Castiel és Ilayda, Dan és Akeila, Mira és Nataniel, Viola, Iris, Rosa, Leigh, Lys és még Tom is. Amberrel pedig telefonon beszéltünk. Nem idézem fel a könnyes búcsú emlékeit, mert belefájdul a szívem.
A lényeg az, hogy nem mentem vissza a szüleimmel a nagyihoz. Ott maradtam Lysanderrel, de mégsem vele. Hanem 2 órányi buszútra, egy elmegyógyintézetben. Egy kicsit ferde volt az irányzék, nem?
Nagy levegőt veszek és bemegyek az épületbe. Az igazgatóval már beszéltem és, hát mit ne mondjak... Eléggé meglepődött a kérésemen. Viszont engedett neki.
- Önként? - kérdi meglepetten, inkább magától, mint tőlem. - Milyen fura lány!
Igen, én vagyok az, aki önként megy egy elmegyógyintézetbe.
Mondták már, hogy őrült vagyok, nem?

74. fejezet: Gyors léptek

Szívem szaggatott ritmusban vert. A fejem kóválygott. Nem akartam hinni a fülemnek.
- Miért? Hogyan? Mikor??? - estem pánikba teljesen.
A szüleim keményen néztek rám. A testvéreim pedig nem is néztek rám. Abban a pillanatban nem is lett volna ajánlott. Ők szó nélkül meghajoltak a szüleink akarata előtt. Én azonban dacosan összeszorítottam az ajkaimat.
- Itt nem biztonságos nektek - szögezte le apa. - Így csomagolunk és megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Senkit nem hagyunk itt.
- Mi elől menekülünk? - csikorgattam a fogaimat bosszúsan, ahogy az agyamban forogtak a fogaskerekek, egyre vadabb és képtelenebb meséket szülve. - Mióta az eszemet tudom, nem időztünk sehol sem túl sokáig! Azt mondjátok, a munkátok az oka! Én ezt többé nem veszem be. A programozás nem veszélyes. Nem kell folyamatosan új helyre költözni miatta. Mi üldöz minket, papa?
Papa... furcsa, hogy milyen természetességgel mondtam ki ezt a megszólítást. Apát 3 éves korom óta nem papáztam le. Akkor viszont úgy éreztem, ez a helyes megszólítás. Összezavarodtam. Féltem, hogy bebizonyosodik, hogy nem ok nélkül élünk ilyen otthontalan életet. Elegem volt a gonoszságból, Riának hála tudtam, mi ez. Az az őrült liba jobban teszi, ha soha többé nem kerül a szemem elé! Esdeklőn néztem a felnőttekre.
- Semmi - szorította össze a száját apa. - Itt nem vagytok biztonságban.
- Ezt hajtogatod folyton! Akkor adj is rá magyarázatot, mert nem vagyok meggyőzve! - idéztem fel az évekkel ezelőtti eseményt.
Apa valamikor azt tanította nekem, hogy meggyőzni valakit csupán érvekkel lehet. Ezt a tanítást 10 évesen tömte belém, mikor naiv gyerek voltam és el akartam fogadni ingyen cukrot egy nénitől. Apa is ott volt a parkban és megakadályozta. Nem akarta engedni annak a nőnek, hogy adjon nekem a cukorból. Neki is az eszébe juthatott ez, mert idegesen tördelni kezdte a kezét.
- Makacs vagy, mint az anyád! - fortyogott.
- Nincs igazad. Csupán hideg számító vagyok - vetettem ellent. - Ahogy tanítottátok.
- Mi csak a legjobbat akarjuk nektek - szállt be anya is a folyamatos aduásszal.
- És meg is adtátok - tettem a szemkötőre az egyik kezem. Eszembe jutottak Ria szavai, mielőtt bemosott nekem egy hatalmasat. - Igaz, hogy elmegyógyintézetbe való lennék?
- Hogy mi? - kerekedett el mindenkinek a szeme.
- A dührohamok és a depressziós hullámok miatt. Közveszélyes vagyok - szuggeráltam őket.
- Kicsim, honnan veszed ezt? - anya zavarodott arcot vágott.
Apa viszont kerülte a tekintetemet. Ezzel megfogtam. Tehát az a gyogyós tyúk igazat mondott, legalábbis ebben. Miért ebben kellett igazat mondania, amikor minden másban hazudott? Egyszerű a válasz: ez tör össze a legjobban.
- Lefizettétek a hatóságokat, hogy szabad maradhassak? - ütöttem a vasat, ameddig forrónak mutatkozott.
- Az bűncselekmény lenne! - felelt anya, de én egyre apát figyeltem.
Fél testtel elfordult az ágyamtól, ezzel pedig bevallotta a bűnösségét. Ráadásul anya tudta nélkül cselekedett.
- Amint Caroline felépül, indulunk - mondta apa és félig már kint volt az ajtón. - Téma lezárva!
Ekkor bizonyosodott be a számomra az, hogy az apukám talán nem is olyan patyolat tiszta, mint amilyennek mindig is hittem. A család tátott szájjal nézett a névadónk után, aki egyszer sem fordult újra a szobám felé. Léptei gyorsan dobogtak a lépcsőn, majd a bejárati ajtó is bevágódott utána.
Mi történt az én csupaszív apámmal?
Ki ez az idegen?
Vagy lehet, hogy mindig is illúzióban éltünk? Hogy a szüleink nem is olyan jóságosak, ahogy mi azt láttuk?
Rápillantottam anyára és eldöntöttem: ő nem lenne képes ártani másoknak. Ő nem lenne képes átvágni senki sem a palánkon. Ahogy a kedves apukám távozott, anya teljesen összezavarodva követte a példáját. A tesóim és Akeila viszont maradtak. Ezúttal Danre néztem, akinek még mindig a kezében volt a SIM-kártyám. Szó nélkül kinyújtottam érte a kezemet, de ő elrántotta.
- Dan, kérlek, ne szórakozz! - néztem rá fáradtan.
- Nem akarjuk, hogy miatta hagyj el minket - mondta Mira. - El kell költöznünk. Ezt az életet is itt hagyjuk, mint a többit. Senkinek sem fogunk hiányozni.
- Pedig biztosra veszem, hogy Nataniel hiányolna téged - vágtam a szemébe.
- Ő nem tartozik hozzám - tört ki Mira. Szemei nedvesen csillogtak. - Nem tudna engem elviselni! Senki sem tudna hozzánk alkalmazkodni, fogd fel végre! Magányosan fogunk meghalni!
- Ne mondj ilyeneket! - szólt rá Dan.
- Ez az igazság! - dobbantott Mira. - Akár elhiszitek, akár nem! Nem vagyunk gyerekek! Az az időszak akkor ért véget, mikor idejöttünk!
- Csak azt hiszed - én is bekapcsolódtam. - Nem hagyjuk itt az otthonunkat!
- Nem érted, húgi - nézett rám Mira szívfacsaróan. - Nekünk nincsen otthonunk. Csak a család adatott meg nekünk...
- Ez nem igaz! - csaptam a takarómra, ahogy félbeszakítottam a depressziós gondolatmenetet. - Ez az otthonunk és én nem megyek el innen, akármit mondanak!
Fellázadtam a saját családom ellen. Hogy mi vett rá erre? A reménytelen, ostoba, rózsaszín felhő, amit szerelemnek hívunk. Ezt pedig a testvéreim is tudták.
- Eldobsz minket egy fiúért? - kérdezte a bátyám halkan.

***

Azóta is ez visszhangzik a fejemben. A csalódott arc úszik a lelki szemeim előtt.
Eldobsz minket egy fiúért?
Egyszerű mondat. Mégis, a bátyám annyi érzelmet sűrített bele, hogy a szívem egyszerűen feladta. Összefacsarodott és szilánkosra tört. Most láttam csak igazán, hogy milyen rohadék az élet. Egy büdös kurva, ami ígér valamit, ad belőle egy picike kóstolót, aztán hopp, elvesz annál valami sokkal értékesebbet.
Visszakaptam a SIM-kártyámat. De a testvéreim ennél távolabb már nem is lehetnének. Magány. Igazi, színtiszta magány fogta körbe a szívemet, amit még nem éreztem soha. Mégsem sírtam. Nem rázott sírás, nem fulladtam meg a takonyban. Harcoltam a depresszió ellen. Három napig voltam ebben az üres állapotban. Aztán végre rászántam magamat arra, hogy visszategyem azt a hülye kártyát a telefonomba.
Jól sejtettem. 36 nem fogadott hívás és 85 olvasatlan üzenet. 20 hívás Lysandertől érkezett. 64 SMS pedig az ő keze által lett megírva. Néha egész kisregényeket írt. Több azonban a hogylétem felől érdeklődött. Az utolsó azonban mindent vitt. Az volt az utolsó csepp a pohárban.

Eddig te harcoltál értem. Hülye voltam, hogy ezt nem vettem észre. Mindent feltettél egy lapra. Most én jövök és biztosíthatlak arról, hogy nem foglak elengedni.

- Úgy érzem, ez nem a te döntésed lesz - mosolyodtam el szomorúan.
Család vagy szerelem? Értelem vagy érzelem? És legfőképpen: bele merek menni az ismeretlenbe úgy, hogy az ismert határok közé már soha nem térhetek vissza?
Fel kellett nevetnem kínomban. Ilyen problémái egy 20 éves szupermodellnek szokott lenni, az első plasztikai műtét előtt. Nem nekem, aki még a 17-et sem töltötte be!
- A te döntésed, Carly - hallatszott mellőlem egy szép metszésű hang, ami a török barátnőmhöz köthető.
- Hogy lenne az enyém? - simogattam a telefonomat.
Mintha őt simogattam volna. A szavai mindig azt tükrözték, amit érez. És én az érzéseit akartam megérinteni.
- Tedd azt, amit én - vont vállat, ahogy felnéztem a vörös hajkoronára. - Élj az álmodnak.
- Te azt tetted? - mosolyodtam el ezen a képtelenségem.
- Nemcsak miattad jöttem ebbe az országba - huppant le mellém az ágyra.
- Tényleg? Most összetörtél - egy csipetnyi irónia színezte át a hangomat.
- Sajnálom, drágám - öklözött bele gyengéden a vállamba. - Igazából egy gazdag sejk menyasszonya voltam. Anyám elcserélt 5 kecskéért. Gyűlöltem érte. Azóta egyetlen szót sem hallottam felőle, még azt sem tudom, hogy azok a nyamvadt kecskék megvannak-e. Úgy vittek el, akár egy rabszolgát, egyenesen egy olajsejk birodalmába. Szép voltam, fiatal és okos. Pont ilyenre fájt a foga annak a férfinek. De ami a tuti befutó volt nála, az a hajam színe. "Mindig is imádtam a vörösöket" mondta egyszer. Bóknak éltem meg, amíg hozzám nem nyúlt és a fülembe súgott. "Nagyon jók az ágyban..." Átfutottak a képek az agyamon, hogy azt a dagadt disznót kellene kényeztetnem az ágyban. Undorodtam magamtól. Elhatároztam, hogy megszököm - pillantott rám oldalról. - Eszembe jutottál te és a Rin família. Fogtam az ékszereimet, amit a dagadt pacáktól kaptam nászajándékként és eladtam őket. Megvettem belőle a repülőjegyet és pár ruhát. Az esküvőm előtti hétvégén sikerült csak meglógnom, méghozzá éjnek évadján lógtam ki egy második emeleti ablakon, több mérföldet gyalogoltam egy bőrönddel és nyakig pongyolába csavarva. Végül egy nagyon szegény, már majdnem koldus ember megsajnált és elvitt a reptérig. Nyolc éhes szájat kellett etetnie, de boldog volt, mert mind a nyolc gyerek attól a nőtől volt, akit szeretett - mesélt múltba révedő tekintettel. - Láttam a feleségét. Egy megtermett asszony, kis üzleties beütéssel, de a szíve arany. Nem kifejezett szépség volt, de ahogy a férje nézett rá... Láttam kivirágozni. És akkor szebb volt a legtöbb topmodellnél - mosolygott, ahogy maga elé képzelte. - Én is azt szerettem volna, hogy így nézzenek rám, ne trófeaként. Mint aki imád. És Castiel pont így néz rám. Egyszerre bálványoz és éri el, hogy csodáljam. A lényeg az, tündérke, hogy csináld azt, amit a szíved diktál. Mert az nem szokott tévedni.
- Hű - füttyentettem, mert nem tudtam mit mondani. - Ez tanulságos volt!
- Köszi, ráadásul magyarul mondtam el! - tapsikolt Ilayda. - De ez megtörtént. És ezt a döntést nem... hogy is mondjátok? Jaj! Nem misimásold el!
Nevetnem kellett, annyira édes volt török barátnőm.
- Ne mismásoljam el? - javítottam ki mosolyogva.
Csettintett a nyelvével és 5-ször elismételtük a szót. Mikor már dadogás nélkül is ki tudta mondani, felállt mellőlem.
- Köszi a tanácsot - mosolyogtam rá könnyebb szívvel.
- Szívesen - támaszkodott meg az ajtóban, olyan tipikus menő pózban. - És ha el is mentek, én itt maradok. Ezt megmondtam a szüleidnek is.
- És mit szóltak hozzá? - kerekedett el a szemem.
- Hogy tudják, úgy sem csinálom azt, amit én nem akarok és morogva bár, de megengedték. Szeretem a szüleidet, de néha annyira basáskodóak!
- Nekem mondod? - morogtam.
- De úgy is velük kell menned - vont vállat, majd hátat fordított.
- Hé, hé! - tört ki belőlem. - Miért kéne velük mennem?
- Nézz szembe a tényekkel, csajszi - pillantott rám a válla felett. - Ha itt maradsz, nincs lakásod. Nincs kereseted. Nem tudod fizetni a tandíjat. Az áram és a víz a múlté, mert rezsit sem tudsz fizetni. Találnod kell munkát és be kell töltened a 18-at, hogy leválhass a szüleidtől.
- És mi volt ez az "élj az álmaidnak" szöveg? - háborodtam fel.
- Élj az álmaidnak 18 éves korodban - fejtette ki. - Figyelj, Carly - fordult újra felém. - A szüleidből kinézem azt is, hogy bántanák Lysandert, ha miatta nem mennél el velük.
- Bántanák? - tettem a szívemre a kezem. - Biztosan nem!
- Ki tudja? - nézett rám sejtelmesen Ilayda. - Aludj rá egyet, hercegnő!
Aludtam rá egyet. És még egyet, de így sem volt tisztább a fejem. Viszont amikor másodjára felébredtem, rezgett a mobilom. Gondolkodás nélkül felvettem és álomtól kásás hangon beleszóltam.
- Hahó, itt Caroline Rin - krákogtam a készülékbe.
- Jézusom, Carly, olyan jó hallani a hangodat! - hallatszott a vonal másik végéről egy nagyon Lysander-gyanús hang.
- Lysander? - kérdeztem rá.
- Ismersz még valakit ilyen szexi hanggal? - dorombolt a fülembe.
- Nem, őszintén nem - mosolyognom kellett.
A hideg szívem csordultig telt melegséggel. És bűntudattal.
- Hogy vagy, tündérem?
- Egy szőke szétrúgta a seggem - csúszott ki a számon. - Szerinted?
- Legalább a modorod a régi - nevetett azon az öblös hangján.
- És mitől vagy ilyen vidám? Hiszen... - haraptam el a mondat végét.
- Hiszen újra beszélőviszonyban vagyok a suli legszebb lányával - folytatta saját szájíze szerint a mondatot.
-... - én csak hallgattam, mint a kuka.
Meg kellett mondanom neki, hogy elköltözünk. Nem mehetek el búcsú nélkül. Ilaydának és a testvéreimnek igaza volt, túl fiatal vagyok a különéléshez. Erre alvás közben jöttem rá mellesleg.
De mi van, ha nem ez az álmom? Ha Lysander mellett akarok reggel felébredni minden nap?
Kamaszos fellángolás, azt mondanák erre a szüleim.
Viszont én már mióta kiléptem a gyerekkorból!

73. fejezet: A láb sem éri a földet

A tanár kikapott a bokorból. Ria és a barátnői döbbenten néztek rám. A matektanár feje elvörösödött a dühtől, ahogy rám pillantott. Egy nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy itt a vége. A bosszúm elbukott, elkaptak engem.
- Legalább a többiek nem buktak le - motyogtam, fohászhoz hasonló hangnemben.
- Ő volt az, végig! - mutatott rám egyeske, Ria első számú ölebe.
- Te tudtad?! - üvöltött rá ketteske.
- Igen, bizony ám! - húzta ki magát büszkén egyeske. - Azért van itt ész - bökött a halántékára.
- Hát eddig jól rejtegetted! - vágott vissza a másik barátnő.
- Elég, félkegyelműek! - vetett véget Ria ennek a rendkívül mélyen szántó gondolatokat igénylő csevejnek, amit én és a tanár úgy követtünk, mint egy asztalitenisz mérkőzést. - Carly, te voltál az?
Úgy megdöbbentem, hogy nem tudtam hazudni. Éreztél már valaha olyat, hogy a torkodon akad a hazugság egy tekintet, vagy az én esetemben a színtiszta döbbenet hatására?
- Igen, én - szeppentem meg teljesen, mert arra nem számítottam, hogy hagy nekem menekülési utat.
Később kiderült, hogy akkor sem hagyott volna futni, ha egy velociraptorhoz hasonló futóizmaim lettek volna.
- De miért? - tette a szőke lány a vállaimra kezeit, amitől a tanár meghatódott.
A szívére tette a kezét és szinte láttam a láthatatlan könnyeket potyogni a szemeiből. Mármint a matektanár sírt mentálisan, Ria pedig nézett rám szívfacsaróan. A tekintete mélyén azonban láttam a megcsillanó őrület lángjait, amit biztos vagyok benne, hogy gyógyszerrel palástolt.
- Így kell megoldani egy problémát! - szólalt fel az öreg a szemüvegét törölgetve. - Beszéljék meg nyugodtan, majd később visszajövök...
És ekkor értettem meg ősellenségem célját. Mocorogni kezdtem, de a keselyű karmai belém vájtak. Minél jobban mozogtam, annál szorosabban fogott mind a tíz műkörmével. Ilyen lehet, ha egy kanári szembenéz a vadmacskával, mielőtt teljesen felfalják. Szinte éreztem a torkomra fonódó ujjak szorító erejét, ahogy a tanár eltűnt az árnyékok között. Nagyot nyeltem, mert mintha elfogyott volna belőlem minden. Az érzések, a nedvesség, a melegség...
Ria jelenlétében még a szín is kifutott az arcomból.
- Már túl régóta hagyom, hogy beleköpködj a levesembe, Rin - lépett közelebb hozzám Ria, én pedig meg sem tudtam szólalni a döbbenettől, hogy a vezetéknevemen szólított. - Veszélyt jelentesz ránk. Ahogy a nővérkéd is az állandó kutakodásával.
- Mira? - suttogtam kiszáradt szájjal.
- Igen, Miranda is híresen kotnyeles, ahogy a pici húga is - váltott gúnyos hangnemre. - Milyen bájos. Az egész família kiáll a védtelenekért. A megmentők, akik akár modern lovagok is lehetnének. Hiszen a szolgálatukban áll az informatikai hálózat, a kütyük garmadája és a szüleik pénztárcája...
- Hagyd abba - mondtam elhaló hangon, ahogy vér serkent a körme alól.
- És a kis Caroline ferde este áldozata lett. Nem tudta feldolgozni a flörtölés következményeit, pánikrohamok és dührohamok gyötörték, amik akár közveszélyessé is tehették. De a szülei mellette álltak. Lefizették a hatóságokat, hogy ne csukjanak diliházba, édesem. Akkor hamarabb találkozhattunk volna... - folytatta zavartalanul, ahogy a rózsaszín körme a halántékomig felkúszott.
- Ez nem igaz - könnyek marták a szememet és könyörgés a torkomat. - Hazudsz!
- Honnan tudhatnád, miket tettek érted a szüleid? Elkényeztették az ő kis hercegnőjüket - cirógatta meg az orcámat.
- És te honnan tudhatnád, hogy mit tesz meg egy szülő a gyermekéért? - nyöszörögtem a keze alatt.
Az ütés lendülete hirtelen érkezett a szememre. Csillagok szikráztak fel és hunytak ki csukott szemhéjamon. Lüktetett és fájt, a kezemet a szememhez kaptam. Arra a szememre nem láttam már. Így csak a másik szememmel tudtam felfogni azt a kellemetlen látványt, amit Ria nyújtott dühös arckifejezéssel.
Érzékeny pontra tapintottam ezzel a kérdéssel, jól tudtam.
- Fogalmad sincs semmiről, te féreg! - harsogta Ria, miközben az öklét lengette. - Te mindent megkaptál! Engem a szüleim már születésemkor eltaszítottak maguktól!
- Miért? - szédültem, de nagyon csúnyán.
- Nem osztom meg veled az életemet - krákogta. - Legyen elég annyi, hogy fogalmad sincs arról, min mentem keresztül, hogy eljussak idáig.
- És Lysandernek ehhez mi köze van? - csúszott ki a kérdés a számon.
- A bátyjával van elintéznivalóm - mondta fahangon. - Lysander viszont jó volt a te bosszantásodra.
Elködösült az agyam. Ismerős sötétség környékezett meg és most először önként sétáltam az ismerős állapot karjaiba. Egy csataüvöltéssel vetettem magam a szőkére, aki nem számított hirtelen támadt harciasságomra. A dühroham azonban nem tett emberfelettien erőssé, sem ellenállóbbá az ütésekkel szemben. Így hamar rájöttem arra, hogy ostobaságot követtem el. Két barátnője hamar leszedett úrnőjükről, és nekem estek. Összevissza karmoltak, amikor pedig a földre kerültem, egy hatalmas rúgást kaptam a gyomromba. Fájt, de abban az extázisban nem érdekelt.
- Miért harcolsz ellenünk? - guggolt le hozzám a főnök, mikor az ölebei helyben hagytak.
Alattam a földet az arcomból csordogáló vér tette nedvessé. A szám úgy repedt fel, hogy képtelen voltam szavakat formálni, mégis megpróbálkoztam vele.
- Gonosz vagy - tátogtam. - Velejéig romlott. Nem fognak szeretni.
- Nem is szerettek soha - rúgott belém még egyet, a világ pedig elsötétült.
Kiabálás, szirénázás és lábak dobogása töltötte meg a levegőt. Mikor legközelebb magamhoz tértem, a nővérem guggolt mellettem. Egy összecsukható ágyon feküdtem, méghozzá egy faházban. Mirán kívül azonban a lányok is mellettem voltak. Ilayda, Iris, Viola és még Amber is.
- Úgy nézel ki, mint akit elástak - szólalt meg kedvenc ellenségem, én pedig elmosolyodtam.
- Ezt tőled bóknak veszem...
- Még szerencse, hogy Mira időben odaért! - kotyogta közbe Iris. - Különben a tanár is ott feküdne melletted, kiütve!
- Kiütve? Tanár? Mi van?! - értetlenkedtem.
- Miután elájultál, a tanár éppen látta, hogy rugdosnak. Közbe akart avatkozni, de a szőkének a barátnői nagyon agresszívan betörték az orrát. Ezt Todeas látta és hívta a rendőrséget, mert a szőkék komolyabban is bántalmazhatták volna a tanárt. Pár percen belül meg is érkeztek és sokkoló kellett a leterítésükhöz - fejtette ki nekem Mira.
- Négyszer vezettek Riába áramot, mielőtt kidőlt volna! - szállt be Viola. - Az a csaj egy rinocérosz!
- A rendőrök felismerték benne és a barátnőiben a szökevényeket és azonnali hatállyal visszavitték őket az elmegyogyóba - fejezte be Ilayda.
- És te mikor értél ide? - fordultam Mira felé.
- Rögtön hajnalban, mikor Valériát elvitték. Felhívtak minket a mentősök és én siettem, ahogy csak tudtam - simogatta meg a nővérem fájó arcomat. - Már vége van. Gyere, hazaviszlek.
Én felnyögtem és megpróbáltam felülni. A bordáim vonalában egy fehér kötés húzódott.
- Ez miért van?
- Csúnya zúzódásaid vannak, kisanyám - vette át a szót Amber. - Akármilyen jó fedésű alapozód van, ezt biztos nem tudod majd elrejteni!
- A bordáim miért vannak bekötve? - ismételtem meg a kérdésemet.
- Zúzódások - helyeselt Amberrel Ilayda.

***

Igazuk volt. A zúzódásaim fájtak, a szememmel nem láttam rendesen, az arcom pedig teljesen elcsúfult. Egyetlen vigaszom csupán az lehetett, hogy orvosi utasításra otthon kellett maradnom. Ugyanilyen orvosi utasításra pedig a szememre kaptam egy menő szemtapaszt. Egy szimpla, fekete, kalózos szemtapaszt.
- Ahoj, cimbora! - nevetett Akeila, ahogy belépett a szobámba.
Mostanában mindig itt van, mivel Dan barátnője lett. Legalább a bátyámnak bejött az élet.
- Ahoj, sógornő - mosolyogtam vissza rá, ő pedig fülig vörösödött.
6 napja történt, hogy hazahoztak a tanulmányi kirándulásról. Minden nap beszéltem a többiekkel és közben reszketve vártam az ítéletet. Az igazgató még ne döntött arról, hogy megfelelő-e a viselkedésem ahhoz, hogy a suliban maradhassak. Most először kötődtem egy helyhez. Emberekhez, akik nem tartoznak a családomba. Tudva, hogy nem fognak elfelejteni, ha lelépek.
- Van már valami hír? - kérdeztem reménykedve.
- Nincs, az öregasszony egyszerűen nem képes elejteni egyetlen pici információt sem - mutatta az ujjaival, hogy mennyire picit.
- Az idegeim már cafatokban lógnak - nyögtem fel.
- És mi van Lysanderrel? - váltott egy sokkal kényesebb témára.
Na, helyben vagyunk. Lysander, miután bevallotta, hogy ő egy kötöznivaló bolond, azóta színét sem láttam. Se egy kósza telefon, se egy SMS. Nem gondolta volna komolyan? Nem ő volt a bolond, hanem én, hogy hittem neki. Akeila láthatta az arcomon, hogy nem stimmel ez a téma, így kedvesen megölelt.
- Biztosan csak... idő kell neki! - találgatott.
- Nem, ő nem olyan. Hülye voltam, hogy reménykedni kezdtem - ráztam a fejem.
- A telefonod?
- Itt van - vettem a kezembe a mobilomat, ami a párnám alatt pihent.
Tudjátok, hogy mit furcsálltam nagyon? Azt, hogy senki nem hívott, csak az interneten beszéltem az osztálytársaimmal.
- Biztosan működik? - forgatta az ujjai között.
- Várj csak! - kaptam ki a telefonomat a kezéből. - Felhívnál?
- Minek? Hiszen itt vagyok! - értetlenkedett a szuperhekus.
- Ki akarom próbálni, hogy tudok-e hívást fogadni!
- Jaaa, oké - vette elő a saját, golyóálló készülékét és én magam láttam, hogy rátapintott a nevemre.
A hívott szám jelenleg nem kapcsolható
Hangzott az idegesítő hang.
- Mi a franc?! - képedtem el teljesen és felnyitottam a saját mobilomat, mert hogy az meg sem nyikkant, az tuti.
Az aksi benne volt. Az SD-kártya is. A SIM-kártya helye azonban üresen ásítozott. Dühömben majdnem összeroppantottam a telefont.
- Kivették a SIM-kártyát - magyaráztam meg. - Hívd ide a testvéreimet, légy szíves.
Akeila kiszaladt, de nem csak a tesóimmal tért vissza. A szüleim is jöttek velük. Dan kezében pedig ott volt a kártyám. Mira csak bűnbánóan nézett rám. Valami készült, amiről előre tudtam, hogy nem fog tetszeni.
- Mi folyik itt? - rémültem meg, miközben a kibelezett telefont az éjjeli szekrényemre tettem.
- Kincsem, költözünk - mondta anya ellentmondást nem tűrő hangon.
Régen ez izgatottságot váltott ki belőlem. Örömöt. Várakozást.
Most viszont feneketlen bánatot.

72. fejezet: Szépségből szörnyeteg

"Dan szemszöge"
- Hogy mi van?! - kiabáltam Mirával, aki az előbb futott be teljes pánikban a szobámba.
Mindent megmutatott. Elmondta, hogy mit látott a kis kilencedikes lakásán, akiről kiderült, hogy nem is olyan fiatal, mint amilyennek látszik. Amikor a beteges ragaszkodásról mesélt, én elkezdtem fokozatosan belesüppedni a fotelbe. Féltettem Carlyt. Mindig sikerül olyan ügyekbe beleütni az orrát, amibe nem kéne!
- Most mit tegyünk?! - fejezte be a mondandóját zaklatott nővérem.
- Vissza kell vitetnünk a diliházba - ingattam a fejemet. - Fel kell hívnunk Akeilát.
Már a kezemben is volt a telefon és meghívtam a fehér hajú lány gyorshívó gombját. Mira felvont szemöldökkel nézte a fénnyel vetekedő sebességű hívásomat, én pedig kissé lányosan elvörösödtem. Igen, van már benne gyakorlatom, hogyan hívjam fel Akeilát. Most azonban nem kapta fel azonnal. Legalább 10-szer búgott, amíg megtörtént.
Mivel kattant a vonal, annak jeléül, hogy felvette, lehetőségem nyílt elfordulni a nővérem figyelő tekintetétől, hogy minden figyelmemet a telefonnak szentelhessem. Pontosabban annak a személynek, aki a vonal túlvégén várt rám.
Mintha lefogta volna a mobil mikrofonját, mivel motyogásszerű hang kúszott a fülembe. A háttérhangok kicsit enyhültek, ahogy (gondolom én) távolabb húzódott.
- Szia, Akeila - kezdtem, a hangom akaratlanul is ellágyult. - Van rám egy perced?
Még egy-két lövést hallottam a vonal túlvégéről, majd egy ajtó csukódását. Elvonult, hogy halljam, amit mond.
- Danny, rád bármikor van időm - hallatszott a hangján az elbűvölő mosolya. - Mit tehetek érted?
- Rendőrségi ügyről lenne szó...

"Akeila szemszöge"
Mit akarhat? A mobilom kijelzőjén Dan neve villogott, amikor éppen letettem a mesterlövészeknél használatos puskát. Éppen a lőtéren gyakoroltam a testvéreimmel, mikor meghallottam a csengőhangot. Lekaptam a szemüveget és kezembe vettem a kis eszközt. Az ujjam a fogadás gomb felett körözött, de elkapták a tekintetemet. Méghozzá Natasa nézett rám merőn a terem túlsó végében lévő fülkéből és enyhén biccentette a fejével. Ez azt akarta jelenteni, hogy felvehetem, de várakoztassam egy kicsit. Két ujjamat a sapkámhoz emeltem tisztelgésként, ő pedig visszafordult a dobókéseihez.
- Nem akarod felvenni? - bökött oldalba a bátyám vigyorogva.
- Még nem - válaszoltam, ahogy Ivánhoz fordultam.
Éppen egy ikerpisztolyt szerelt szét. Füléről levette a védőt, de a szeme előtt szemüveg terpeszkedett.
- Daniel az, ugye? - kérdezte.
- Hogy tudsz a fejemben olvasni? - hüledeztem.
- Nem a fejedben - mondta úgy, hogy rám sem nézett. - Csak a telefonodról olvastam le. És ideje elmondanod, hogy miért van egy kis szív a neve mellett...
- Megyek és beszélek vele - nyomtam meg a kis zöld ikont, hogy elhallgattassam a bátyámat, aki kezdett belelendülni.
- Aztán semmi huncutság telefonon keresztül - fenyegetett meg az ujjával.
Én gyorsan lefogtam a mikrofont és eltipegtem egy félreesőbb helyre, paradicsomhoz hasonló vörös képpel. Iván nevetése utánam úszott a levegőben, ahogy a fülemhez illesztettem a telefont.
- Szia, Akeila - kezdte lágyan, amin mosolyognom kellett. - Van rám egy perced?
Akár egy egész napom is lett volna rá. Kezemmel kellett visszafojtanom a kuncogásomat.
- Danny, rád bármikor van időm - üdvözöltem melegen. - Mit tehetek érted?
Valósággal imádkoztam azért, hogy megmondja, mi is van közöttünk. Hogy egyszer felhív és azt mondja, hajlandó megpróbálni velem. Már 3-szor randiztunk és mind a három csodás volt. Megittunk egy turmixot, tanultunk és elmentünk moziba, egy hatalmas sikerű akciófilmre. Kikapcsolódtunk és élveztük egymás társaságát. Félszeg mosolyától gyorsabban dobogott a szívem, mint ahogy az egészséges lenne, ő pedig mindig rám mosolyog. Állandó szívrohamnak voltam kitéve a jelenlétében.
A hangulatot azonban megtörte a kijelentésével.
- Rendőrségi ügyről lenne szó... - és belekezdett a történetbe.
Először füstölögtem magamban és eldöntöttem, hogy csuklóból visszautasítom. Ezen voltam, körülbelül 2 percig. Aztán kibontakozott az ügy maga és amikor odaért, hogy Carly hatalmas veszélynek van kitéve, megugrott a pulzusom. Elárasztott az adrenalin, a terv pedig kezdett összeállni bennem.
Daniel hangja zaklatott lett. Aggódott a húgáért.
- Nyugodj meg - csitítgattam. - Megoldjuk ezt is, mint a többit.
- Biztos vagy ebben?
- Teljesen - bólogattam, bár tudtam, hogy nem látta. - Hívjátok haza Carlyt, minél távolabb kerül attól a gyogyóstól, annál jobb.
- De...
- Találjatok kifogást! - adtam ki a parancsot. - Az lenne a legjobb, ha felszállna a leghamarabb induló buszra és hazajönne.
Motyogásra figyeltem fel a háttérben, Dan pedig azonnal továbbította nekem a határozottan női hang üzenetét.
- Mira mondta, hogy Carly már hazafelé tart az osztállyal - egy sóhaj szakadt fel a mellkasomból.
- Hála Istennek!
- Hogy mi?! - üvöltött hirtelen, amit nem tudtam mire vélni.
Mira hangja szűrődött be a vonalba. Ketten üvöltöztek egymással.
- DAN! - kiabáltam, mire a vonal másik végén csend lett. - Mi történt?!
- Carlyt kicsapták! - érkezett azonnal az egyértelmű válasz. - Legalábbis ez a terv.
- Az igazgatónak jóvá kell hagynia - folytattam a gondolatmenetét. - Figyelj, ez most másodlagos! A lényeg az, hogy hazajön és biztonságban lesz!
- Igen, igazad van... - lélegzett hosszan és mélyeket. - Át tudsz jönni?
Enyhén kinyitottam az ajtót, hogy kilessek. Elhúztam a számat, ahogy megláttam az őrnagyokat járőrözni. Innen nem szabadulok egykönnyen!
- Adj 2 órát és ott vagyok - mondtam a telefonba és köszönés nélkül kinyomtam.
Nehéz kijátszani a felnőttek figyelmét, de nem lehetetlen feladat. Ezt már többször is bizonyítottam a hivatásom ideje alatt.

***

Ingerülten vertem Rinék ajtaját, a telefonbeszélgetés óta pedig pontosan 2 óra és 6 perc telt el. Dan megkönnyebbült arccal nyitott nekem ajtót, pedig nem lehettem valami bizalomgerjesztő látvány. Szakadt rólam a víz, a pólóm fel volt hasadva, a hajamból pedig gallyak álltak szerteszét. Ő azonban csak mosolyogva beljebb invitált.
Lihegések közepette levetettem magamat a kanapéra. Csak ő volt itt, Mirát és Carlyt sehol nem láttam. Egy picit lehunytam a szememet, de éreztem, hogy lesüppedt mellettem a kanapé.
- Köszönöm, hogy foglalkozol ezzel az üggyel - kezdte kicsit feszengve.
- A barátaim vagytok, nem hagylak titeket szarban - intettem, amolyan "nem nagy ügy" mozdulattal.
- A barátaid... - visszhangozta a szavaimat.
Mintha szomorúságot hallottam volna megcsendülni a hangjában. Kinyitottam a szemeimet, de egyből hátrahőköltem. Az arca csóktávolságra volt az enyémtől, én pedig beijedtem. Már mióta vártam ezt az eseményt, de most egyszerűen meg akartam hátrálni. Az első csókom, ez forgott kockán.
- Miért? - dadogtam zavartan, ahogy Dan közelebb hajolt hozzám.
Elöntött a forróság. A karomhoz ért és mintha a bőrünk szikrát vetett volna. Beleborzongtam a pihekönnyű érintésbe, a bőrömön felfutott a libabőr.
- Én nem akarok csak a barátod lenni - lehelte gyengéden.
- Akkor mi akarsz lenni? - váltottam át oroszra.
Magyarul már nem találtam a szavakat.
- Ha megengeded, megmutatom - futtatta végig a csípőmön az ujjait.
A haja csiklandozta a halántékomat. Lehelete felhevített. Még sosem voltam annyira tudatában a testemnek, mint azon a kanapén, Daniel Rinnel.
- Én még nem... - elfulladt a hangom, ahogy a szájával végigsimított az arcomon.
- Annyira szép vagy - motyogta.
- Ja, szerinted ezt el is hiszem? - nevettem fel, a romantikus pillanatot teljesen felszámolva.
- Én így gondolom - vigyorgott, ahogy egy kicsit távolabb helyezkedett tőlem. - Nem tehetek róla, hogy te nem vagy tisztában azzal, hogy még izzadtan is veszettül kívánatos vagy.
- Kívánatos? - emeltem meg az egyik hófehér szemöldökömet. - Ezzel összetörtél. Mindig is dögösnek éreztem magam!
- Nem áll jól az irónia - hagyta el a száját egy nevetésre emlékeztető hang. - Ezt is kedvelem benned, többek közt.
- Van több dolog is? - tettem a szívemre a kezemet. - De édes vagy!
- Ahogy te is - dobta vissza a bókot.
- Nem inkább nyerset akartál mondani?
- Te mondtad, nem én! - kacsintott rám.
Egy ideig csak néztünk egymásra, mosolyogva és fesztelenül. Aztán egyik pillanatról a másikra a számon éreztem a száját.

Pír kúszott fel az arcomon, ahogy elhúzódott. Én teljesen lefagyva néztem a jóképű fiúra, aki elvette az első csókomat. De hiába is tagadnám, hogy én nem akartam pont neki odaadni ezt a megtisztelő feladatot.
Taps hangzott fel, én pedig még jobban belesüppedtem a párnákba.
- Végre! - hallatszott Mira izgatott hangja.
- Szép volt, bratyó! - csatlakozott hozzá Carly is.
A hangja elkeseredett volt. Felé kaptam a fejemet és láttam egy hatalmas ütésnyomot az arcán. Monokli éktelenkedett lila szeme körül. Karmolásnyomok torzították el barátságos arcát. A szája fel volt repedve. Aggódva ugrottam fel a kanapéról és a legkisebb testvérhez siettem.
- Jézusom, mi lett veled?! - szorítottam magamhoz.
- Rossz emberbe kötöttem bele - szipogott a barátnőm. - A szépségből szörnyeteg lett. Teljesen elborult az agya...
- Hívtuk az elmegyógyintézetet és szerencsére bevitték őket - vágott közbe Mira. - A tanárnak is nekiesett a három szőke, így ha nem lennének őrültek, börtönben végeznék.
- Akkor feleslegesen jöttem ide?! - szakadt ki belőlem.
- Nem - ingatta a fejét Dan. - El kell intéznünk a papírmunkát - mosolygott szemtelenül, mire belebokszoltam a karjába.
- Ezt még te sem gondolod komolyan! - visítottam nevetve.
- Igazad van - rántott magához a derekamnál fogva, mire a csépelő karjaim megálltak.
Pirulásom elmélyült, mikor ajkunk ismét találkozott.
Örömmel nézek elébe az ilyen papírmunkának!

71. fejezet: Nyomozás. Mi történt valójában?

"Mira szemszöge"
Ria, Ria, Ria... Ki lehetsz te valójában? Ilyen gondolatokkal ültem le a húgom számítógépe elé, méghozzá késő este, egy jegyzettömb társaságában. Ez biztosan nem a valódi neve. Mindig kínosan ügyelt arra, hogy érthetetlen legyen a vezetékneve, mikor kihallgattam. Kiráz a hideg ettől a lánytól és nemcsak azért, mert sokkal, de SOKKAL idősebbnek tűnik a koránál, hanem mert mindig ott ül a szemeiben egy bizonyos őrült csillogás. Ez nyugtalanít.
Így a pohár kávémat iszogatva törtem fel az iskola adatbázisát, válaszok után kutatva. Könnyű volt megtalálni, mert minden adatlap mellé fényképet is csatoltak. Ezt a szőke fejet pedig bárhol megismerem. Még ezen a képen is eszelősen néz ki. Félmosolya láttán a kezem reszketni kezdett.

Ha sokáig nézed ezt a képet, egy idő után az egész eltorzul. A mosoly gonosz lesz, a szemek őrültnek fognak tűnni.
Szisszenve vettem tudomásul a kezemre löttyenő folyadék forróságát.
Inkább az adatlapot kezdtem böngészni, mielőtt túlságosan is hangulatba kerülök egy jó kis horrorfilmhez.
Név: Ria Thompson
Kor: 15
Lakhely: ideiglenes lakcímen
Több nem is kellett. Túlságosan is felkeltette a kíváncsiságomat az ideiglenes lakcím. Volt ott egy utcanév, de a konkrét lakásszám hiányzott. Csupán egy háztömb száma volt megadva az utca mellé. Ismertem azt a kis beugrót a belvárosban, ott csak lepukkant panelházak tornyosulnak. Ezeknek a panelházaknak pedig kellett lenniük házmesterneknek is. Talán tőle megtudhatnám Ria címét. Elgondolkodva kerestem ki annak a háztömbnek a házmesterét. Egy idős hölgy volt az a személy és szerencsére ott volt az elérhetősége. Ráérősen beütöttem a mobilomba a vezetékes készülék számát és mély levegőt véve tárcsáztam a számot. Szinte azonnal felkapták a telefont, így improvizálnom kellett.
- Szép estét! - kezdtem kedvesen. - Mrs. Rodlinghoz van szerencsém?
- Igen, én vagyok az - csicseregte az idős hölgy. - Mit tehetek önért?
- Az egyik lakó felől szeretnék tudakozódni - igyekeztem elővenni a legjobb modoromat.
- Sajnálom, de a lakók bérleti szerződése felől titoktartás kötelez - váltott sajnálkozó hangnemre.
- Nem is a bérleti szerződés érdekelne - próbáltam visszafogni magamat.
- Akkor mit szeretne tudni? - ismét érdeklődő a hangja.
- Csak arra lennék kíváncsi, hogy Ria Thompson melyik lakásban lakik... - kezdtem, de a vonal túlvégéről átszűrődő papírcsörgés belém fojtotta a szót.
- Nincs Ria Thompson nevű lakónk - mondta a hölgy.
- Pedig biztosra veszem, hogy ott kell neki lennie - csúszott ki a számon.
- Ebben a házban csupán 50 feletti emberek laknak, kedveském - hallatszott a hangján, hogy furdalja a kíváncsiság. - Emlékszem, pár évvel ezelőtt volt egy Thompson nevű lakó, de sajnálatos módon elvitte szerencsétlent egy szívroham.
- Mi volt a keresztneve? - hüledeztem, miközben megláttam a gyám nevezetű rubrikát kitöltve Ria adatlapján. A szülei, úgy tűnik, nem közeli családtagjai.
- Margaret Thompson - idézte fel a nevet. - Maggie eléggé magába fordult volt az unokája miatt, végül mégis a rossz szíve vitte el.
Gyám: Margaret Hilda Thompson
- Hány unokája volt? - kérdeztem aggódó hangon.
- Egyetlen elbűvölő, szőke kislány jutott neki. Egyszer láttam csupán, de azonnal elvarázsolt. Olyan 14 éves lehetett, amikor utoljára láttam.
- És ez hány éve történt? - kaptam az alkalmon. - Elnézést, hogy ennyit kérdezősködöm, csak én is ismertem Maggie nénit. Annyi éve nem láttam már, azt hittem, hogy csak a lakásában marad. Sejtelmem sem volt arról, hogy meghalt - itt a hangomat kicsit sírósra változtattam. - Olyan volt nekem, mint egy jó nagynéni. Annyi ideje kerestem! Mennyi ideje reménytelen az ügyem?
- Kedveském, őszinte részvétem a veszteség miatt! - hatódott meg teljesen. - Utoljára az unokájával láttam... már nem annyira emlékszem rá... - hallatszott a hangján, hogy erősen gondolkodik. - Olyan 6 éve lehetett?...
- 6 éve? - visítottam fel akaratlanul. Ezek szerint Ria 20 éves lehet... Ezt nem hiszem el!
- Igen, sajna már annyi ideje halott - folytatta. - Előtte egy héttel láttam először az unokáját, aki azon a héten minden napot a nagymamájánál töltött. Nem is láttam a szobán kívül, csak egyszer, amikor elment. Másnap Maggie szívrohamban elhunyt - osztotta meg velem.
- És mi lett a lakásával? - ráncoltam a szemöldökömet az új fejlemények miatt.
- Azóta is üresen áll - szinte hallottam, ahogy vállat vont. - Csak a hullaszállítók és a takarítóbrigád járt azóta ott. Senki be nem tette oda a lábát.
- Hogyhogy? - kérdeztem.
- Olyan... mintha szellemek járnák azt a helyet - suttogta a kagylóba. - Nagyon ijesztő!
- Én azért szeretném megnézni azt a helyet - hallottam a saját hangomat. - Holnap tudna fogadni?
- Biztos benne? - hallottam a tétovázást a hangjában.
- Teljesen - biztosítottam a hajtatlanságomról. - A holnap 7 óra jó lesz?
- Hogyne - hüledezett Mrs.Rodling. - Várni fogom.
- Remek! Ms. Rinként fogok feljelentkezni - adtam meg a nevemet. - Viszontlátásra, asszonyom!
- Jó estét! - köszönt, majd megnyomtam a kis piros gombot a telefonomon.
Visszafordultam a kép felé, amiről Ria mosolygott rám. Még mindig kirázott tőle a hideg. Belekortyoltam a kávémba és elsötétítettem a monitort, hogy ne kelljen farkasszemet néznem a képpel. Hogy jutottam idáig? Eddig csak Carly bosszúja volt ez a lány, de nagyon rosszat sejtek. Egyszerűen mindig úgy beszélt, úgy cselekedett, mintha... konkrét terve volna. Ez pedig felébresztette bennem az óvó ösztönt. Tudtam, hogy a húgom rossz emberbe kötött bele. Mégpedig a lehető legrosszabba.

***

Másnap reggel ott álltam a kaputelefon előtt és bebocsátást kértem. Meg is adták azonnal, az előtérbe érve pedig egy idős asszony fogadott. Egy tipikus jógafüggő nagymama volt, kendőkkel és hosszú, ősz hajjal. Zöld szeme azonban élesen és bölcsen csillogott a csinos szemüveg mögött. A karkötők és nyakláncok tömege miatt lépései hangos csörgéssel voltak kísérve. Hatalmas fonatáról Rapunzel jutott az eszembe.
- Mrs. Rodling? - kérdeztem, ahogy kezet fogtam vele.
- Igen, a kisasszony pedig bizonyára Ms. Rin - bólintott kedélyesen.
- Ahogy mondja - mosolyogtam rá, ő pedig a zsebes szoknyájába nyúlt.
Egy ideig keresgetett a zsebében, de végül az arca felragyogott és a kezembe nyomott egy kulcsot. Én furcsállva néztem az asszonyra, aki már indult volna útjára.
- Nem kísér el? - szóltam utána.
- Nem - ingatta a fejét szomorúan. - Nekem sajnos dolgom van, de a 6-os emelet, 13-as lakás lesz az, amit keres.
- Köszönöm - feleltem óvatosan.
- Szívesen, kedveském!
A lifthez léptem és benyomtam az ütött-kopott 6-os gombot. Egy enyhe rándulással megindult felfelé, majd szépen lassan és nyikorogva kitárult a fémajtó. Nagyot nyeltem, ahogy megláttam a pici folyosót. A kulcs a görcsösen összeszorított tenyerembe vágott. Mondhattok félősnek, esetleg ijedős fruskának, de én kimondom az igazságot: ez a folyosó maga volt a rémálom.

Engem legalábbis a frász kerülgetett tőle. Gyorsan a 13-as ajtóhoz lépkedtem, majd egy sikeres ráfordítás után bejutottam. Nem tudom, hogy mi sokkolt jobban. Az, hogy itt lakik valaki, vagy az, hogy az illető egy kicsit zizzent. Mert az biztos, hogy a lakó nem normális. A padlón egy tábori priccs és egy kosár feküdt. A falakról mállott a festék, és olyan volt, mintha belekarcoltak volna valamilyen szöveget a vályogba. Ez egy kétszobás lakás volt, nem sokat hagyott a képzeletre. Piros cseppek pettyezték a könyvszekrényt, mintha valaki ott vérzett volna, Átmenve a másik szobába sokk kerített hatalmába. Egy fal volt tele képekkel. Ez még nem is lenne olyan nagy baj. Csak ezek lesifotók voltak, méghozzá egy nagyon is ismerős, fekete hajú fiúról. Közelebb léptem a szentélyhez és egy fehér papíron akadt meg a szemem. Egy levél volt, amit gyöngybetűkkel írtak. A közepénél volt feltűzve a falra, egy kis papírszívvel együtt. Csupán néhány sor volt, de azonnal tudtam, hogy ki vetette papírra.

Drága Leighem!
Minden nap írok neked innen, akár tudsz róla, akár nem. Ma összejöttél azzal a fehér hajú fruskával. Nagyon nem tetszik az, hogy ilyen könnyen túlléptél rajtam. Követni foglak, mert megvannak rá az okaim. Ki fogom végezni, amiért közénk állt. Mert mi örökké összetartozunk, ezt pedig nem veheted semmibe! Hamarosan újra együtt leszünk...

 Nagyot nyeltem, ahogy felismertem a fiút. A levélen egy dátum is szerepelt, méghozzá 2013-as dátum. Már csak az a kérdés, hogy honnan van az az "innen". Ahogy végignéztem minden képet, valami megroppant a talpam alatt. Lenéztem és egy sárga gyógyszeres üvegcse volt. Lehajoltam és felvettem a kis bizonyítékot. Pszichés gyógyszer volt, lázasan kerestem rajta az intézmény nevét, ahonnan elhozta. Láttam már konkrétan ezt a gyógyszert. Egy páncélszekrényben, a dokinál. Bivalyerős és csak a mentálisan súlyosan sérült embereknek adják. Ilyet nem adnak akárkinek. Ezt szigorúan orvos adhatja.
Félelem szorította össze a torkomat, ahogy megláttam a kiállító intézmény nevét. Rickford Elmegyógyintézet, Davenport. A beteg neve le volt kaparva. Sürgősen elraktam a bizonyítékot és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem.Végig egy gondolat száguldott az agyamban: Ria egy őrült, aki elmegyógyintézetben is járt és Leigh megszállottja! 
Jézusom, Jézusom, Jézusom!
Basszus! A portán hagytam a kulcsot és kiszaladtam, egyenesen hazafelé véve a irányt. Szinte futottam a keskeny utcákon és átugrottam a kerítésünket. Nem éreztem magam biztonságban. Sípoló tüdővel és remegő térdekkel szabadultam be a gép elé. Bezártam a húgom ajtaját, nehogy valaki rám nyisson. Elvégeztem a légzőgyakorlatokat amiket régen, az asztmám kezelésére tanítottak.
- Semmi pánik! Nincs semmi baj... Talán önként engedték ki! Csak egy kis völgyben van... Igen, ez az... Semmi baj...
Remegő kezekkel törtem fel az intézmény adatbázisát, ami szinte gyerekjátékként nyílt meg nekem. Itt is voltak képek, úgyhogy inkább azokat nézegettem a szöveges dokumentumok helyett. Aztán megláttam. Kényszerzubbony ejtette fogságba a szőke lányt és az dühös tekintettel meredt a fotós lencséjébe. Minden kép mellett volt leírás is, hiszen ezek voltak az azonosítóképek.
Valéria Thompson (15) tavaly került az intézetünkbe. Családi erőszak áldozatául esett, amelyben végig kellett néznie nagymamája (Margaret Thompson) erőszakos halálát. Az éppen látogatóban lévő Ainsworth család egyik tagja sietett a segítségére, ő hozta intézetünkbe. Állítólag egy emelettel lejjebb is hallotta a lány sikolyait, amik a vastag betonfalakon is átszivárogtak.
Az a fiú ezek szerint Leigh volt. De állítólag Maggie néni szívrohamban halt meg, legalábbis a házmester szerint. Bár... sosem lehet tudni. Kinézem pár emberből, hogy inkább eltussolnak egy ilyen ügyet. Tovább olvastam Valéria Thompson aktáját, amíg rá nem találtam az orvosi diagnózisra.
Pszichés sérülések, sokk és rögeszme jeleit állapítottuk meg. Ezek közül a legveszélyesebb a rögeszme. Azt hiszi, hogy egy fiú mindig vele van és esküdözik neki, hogy újra együtt lesznek. "Újra együtt leszünk, ebben pedig senki nem akadályozhat meg! Látni akarom! Kivégzem magukat, ha nem engednek oda hozzá!" mondta a beteg, amikor erről kérdeztük. A furcsaság az, hogy a behozatala óta senki nem látogatta meg. (...) Beteges leveleket találtunk a szobájában, egy bizonyos Leigh-hez címezve. Ő hozta be azon az estén Valéria kisasszonyt, amikor ez történt. (...)
2015-ös jelentés: A beteg nyom nélkül eltűnt két másik pácienssel együtt. Figyelem! Mindhárom veszélyes a saját-illetve mások testi épségére!
Fordult velem a szoba, ahogy a levelek tartalmát taglalták az orvosok. Ezek szerint Ria közveszélyes őrült, akit keresnek. Ezek szerint a nagymamája durva körülmények közt halt meg, ez pedig kihatott Ria elmeállapotára. Leigh vitte el a szakemberekhez, így betegesen kötődni kezdett hozzá, és azt képzelte be, hogy ők ketten egy párt alkotnak. Gondolom én, mivel Valéria őt tekintette "megmentőjének", őt kezdte imádni és többet látott a fiúban, mint ami valójában volt. Kirázott a hideg a levél miatt. Az orvosok is "beteges ragaszkodási kényszer"-ről számoltak be és a lány mindenkit megfenyegetett, hogyha bárki akadályozni meri abban, hogy lássa a szerelmét, mindenkit megöl. És bárkit eltapos, akiben fenyegetést lát.
Carly ezúttal rendesen beletenyerelt a szarba.