43. fejezet: Vörös és Zöld

Írói megjegyzés
Mielőtt belekezdenék ebbe a részbe, mondok egy-két dolgot.
1. Aki nemrég talált rá a blogomra, annak ajánlom egy másik blogomat is, ami a Sötét Testőr címet viseli. Ha rákattintotok a nevére, megjelenik az a blogom is.
2. Mivel ihlethiányban szenvedek szereplők terén, ezért játékot szervezek. A Facebook oldalamon részletesen leírom majd a játék menetét és a díjat. Facebook oldalamért kattints ide
Egyenlőre ennyit szerettem volna. Ha szeretnétek ilyen játékot, írjatok megjegyzést, esetleg zaklassatok Facebookon, de Twitterem és Ask.fm-em nincs, ne is próbálkozzatok. De ha van rá igény, csinálok azt is.
3. Az elkövetkező rajzokat nem én készítettem, de borzalmasan tetszenek.
Jó olvasást!
Írói megjegyzés vége
Szerencsétlenül dadogtam, amit akár szerelmi vallomásként is lehetett volna értelmezni.
- Mert... miért...- egyszerűen nem tudtam, hol kezdjem.
Annyi mindent akartam belesűríteni a mondatba. Miért tűntél el? Ki az a lány? Ilyeneket akartam kérdezni. Ő metsző tekintettel figyelte minden levegővételemet.
- Mi történt veled?- néztem a szürke szemeibe.
Meghökkent a kérdésemtől. A száját mérgesen összeszorította. De aztán pár perc múlva ellágyult. Fáradtan leereszkedtek a vállai. Az arca elgyötörtségről árulkodott. Még sosem láttam ilyennek. A szívem szakadt meg, hogy így kellett látnom.
- Csak a múltat akartam visszahozni.- mondta hanyagul, zsebre vágott kézzel.
- Fogadd meg a tanácsomat...- mondtam, mire kérdően rám nézett.- Ha a múltban élsz, azzal csak magadnak ártasz.
- Kösz.- mondta savanyúan.
- Ki az a lány? Debby?- kérdeztem poénkodva, mire komoran maga elé bámult.
Leesett. Debora? És Castiel?
- Sajnálom.- erőltettem vissza a komoly arcomat.- Mi történt?
- Hosszú.
- Nekem van időm.- kínáltam fel neki a lehetőséget.- Gyere el hozzánk.
- Rendben.- mondta semleges arccal.
Így hát folytattuk az utunkat. Némán ballagtunk egymás mellett. A csend mintha a környezetünkre is kiterjedt volna. A nap mégis sütött. Csukott szemmel a napocska felé fordultam. Imádom, ahogy lágyan cirógatja a bőrömet.
Lassan hazaértünk és kinyitottam az ajtót. A vörös, mint akinek semmi életkedve nincsen, úgy vánszorgott be az ajtón. Castiel lehuppant az egyik fotelbe, én pedig vele szembe. Egy ideig vizsgáltam az arcát.
- Mesélj!- mondtam.
- Ennyire kíváncsi vagy a sztorimra?- megeresztett egy nevetésszerűséget.
- Még szép.- hajoltam közelebb.- Halljuk az esti mesét!
- Egyszer volt, hol nem volt...- kezdte a mesét.- Ez nekem nem megy! Volt egyszer egy csaj és egy csávó.
- Te meg Debby.- helyesbítettem.
- Ja.- mondta.- Engem és Debet a haverjaink hoztak össze, mondván: "Úgysem fog hosszú ideig tartani, legalább szórakoznak egy jót."
- Chh... Jó kis barátok.- szúrtam közbe megvetően.
- Debet éppen akkor dobták, így jó voltam "pótléknak" meg "lelki támasznak". Egyre komolyabbra fordult a dolog, legalábbis én így láttam. Azt hittem, megtaláltam azt, ami hiányzott. Alapítottunk egy bandát, baromi jók voltunk. Megkeresett minket egy ügynök.- hosszan kifújta a levegőt.- Deb azt mondta, csak őt akarja elvinni.
- És te hittél neki.- mutattam rá a lényegre.
- Beletörődtem. Nem szakítottunk. De egyszer be kellett mennem a "szőke herceghez"...- gúnyosan ejtette ki, gondolom, Natanielre gondolt.- És mit látok? Azt, hogy sarokba szorította a csajomat. Elvertem, mint egy kutyát és még magyarázkodni próbált. Igazából, azóta vagyunk rosszban. Deb elment...
- Te egy baromállat vagy, tudsz róla?- nevettem.
- Mi olyan kib*szott vicces?!- szorult ökölbe a keze.
- Téged úgy megvezettek, hogy azt már tanítani kéne.- mondtam.
- Nem igaz!- olyan volt, mint egy kisgyerek.
- Gondolkodj. Mi is volt pontosan...?
- Honnan tudnád, nem láttál semmit!- mondta mérgesen.
- Ismerem Debby-t, lehet, hogy jobban, mint te!
- Azt kötve hiszem.
- Pedig így van.- húztam össze a szemeimet.
Ő csak felállt és kiviharzott. Akár így gondolja, akár nem, ez van. Dühös trappolás és ajtócsapódás hallatszott. Makacs, mint az öszvér. De ezt kedvelem benne. Most viszont bosszantó ez a tulajdonsága. Lehet, hogy elhinné, ha bebizonyítanám neki... vagy ha esetleg maga Debby mesélné el. De valószínűbb az első variáció. Az agyam gyorsan kattogott. Szegény ajtót úgy becsapta, hogy nem csukódik be rendesen. Az ajtó reccsenéssel jelezte, hogy lassan megadja magát. Nyikorgás hallatszik, mikor Dan lép be rajta. Furcsállva pillant hol rám, hol az ajtóra. Én csak nyugodtan kortyolgatom a vizem.
- Ez Castiel volt?- kérdezte végül.
- Ismersz még valakit festett, tűzvörös hajjal?- kérdeztem kuncogva.
- Igazad van.- bólogatott.- Ilayda mikor jön?
- Elvileg jövő héten. Miért?- fordulok érdeklődve bátyám felé.
- Hogy tudjam, mikor kell eltorlaszolni a szobámat.
- Ezt a múltkori miatt mondod?- kérdeztem mosolyogva.
Az ő feje viszont lángba borult. Nem tudom, hogy a dühtől-e vagy azért, mert zavarban van.
- Ez nem vicces!- mondta.
- Ne duzzogj, Dani-bébi!- váltottam vékonyabb hangra.
- Carly!
- Az csak egy gatya volt.
- A boxerem és ellopta.
- Az "ellopta" túlzás. Te adtad a kezébe.- mutattam rá az igazságra.
Az ő feje majdnem felgyulladt. Aztán egy furcsa kifejezés kúszott fel az arcára. Egy pillanatra leblokkoltam. Ezt ő ki is használta, mivel megtámadott. Méghozzá csiki támadással. Elkapott és én nem szabadulhattam.
- Ne...he...he!- mondtam nevetve és elhaló hangon.
A könnyem csordogált. Nem tudok kiszabadulni és Dan csak csikiz.
- Kicsi a rakás...!- halljuk az ajtó felől.
Mira nagy lendülettel fut felénk és telibe trafál minket. Mindannyian a sima padlóra esünk, majd nagy nevetésben törünk ki. Egy nagy csapat hülye. Egy negyedóra biztos kellett, mire összeszedtük magunkat.
 Mikor felálltunk, Mira a kezembe nyomott egy újságot. A suliújság legújabb számát.
- Ez mi?- kérdeztem.
- Lapozz a 6-os oldalra.- mondta vigyorogva.
Megtettem, amit kért. Elállt a lélegzetem.
- De hiszen... Ezek...- hüledeztem.
- Bizony!
- "Az év rajzosa!"- olvastam a szalagcímet.
A művészeti rovatban én voltam feltüntetve az év rajzosaként. Kerek szemekkel kezdtem olvasni a sorokat.
"Az év rajzosa!
Idén egy új tehetséget vetett ide az élet. Caroline Rin gyönyörű, okos és kiderült, hogy tehetséges is! A ceruza és a papír életre kel a keze alatt. Íme pár rajz, amiről még iskolánk művésze, történetesen a rajztanár is pozitívan nyilatkozott. A képek alatt a rajztanár értékelései láthatóak.

Ez az arckép tükröz mindent, amit egy emberi arcnak tükröznie kell.

Ha nem tudnám, hogy földre szállt angyalok nincsenek, elhinném, hogy ez a nő a valóságban is létezik.

A kaszás egyszerű és nagyszerű alakja. Mindent megragadott, amit ez a karakter nyújthat.
Egyöntetű igen válasz született, amikor Carly neve merült fel. További sok sikert a rajzokhoz, mert tehetséges vagy, használd ki!"
Mosolyogva olvastam ezeket. Szinte el is felejtettem minden rosszat. De csak szinte...

42. fejezet: Lelkizés a javából

A május is eltelik események nélkül. Török barátnőm utazása a hónap végére csúszott. A suliban minden olajozottan megy. Gyanús ez a légkör. Minden olyan nyugodt... A vihar előtti csend jut róla eszembe. Ahogy a tesóimmal nevetgéltünk infón, a képernyőm elsötétült.
- Mi a...?- ütögettem a gépemet, de semmi.
- Mi az, Carly?- kérdezte Dan.
- A gépem...- mutattam a képernyőre.
A padsorokban nevetés moraja hallatszott. Szépen sorban mindenki dőlt a nevetéstől. Mira zavartan nézte a képernyőjét.
- Öhm... Carly...- mondta Mira, mire odafordítottam a tekintetem a monitorok irányába.
A monitorokon egy kép volt rólam. Természetesen szerkesztett, de alig lehet észrevenni. Ezen a képen éppen túrom az orromat. Gusztustalan! Kinek jut eszébe ilyenekkel viccelni? Egy név jutott először az eszembe: Jeremy, Debora öccse. Ő is infó szakos, ért az ilyesmikhez. Haragos szemmel néztem körbe a teremben. Ehhez fel kellett állnom, de ezt nem lehetett a jó ötleteim listájára felvenni. Mindenki felém nézett és rajtam nevettek. Gyorsan visszaültem, de így is eljutott hozzám a kacagások zaja. Tehetetlennek éreztem magam. Nem gyakran érzek ilyet, de ha igen, akkor baj van. De még szerencse, hogy csak az infósok látták! Ahogy ez megfordult az agyamban, csipogott a telefonom. Üzenet jött. Ahogy a teremben mindenkinek. Még a tanárnak is! Gyorsan megnyitottam, amiben mindössze egy kép volt. Méghozzá ez a szerkesztett kép. Pár pillanatig bámultam a mobilomat. Pontosan addig, amíg újabb SMS-em nem jött. Iris küldte, amin meglepődtem.
"Carly, ez gusztustalan!"
Ezek szerint az egész sulinak elküldték. Remek!
"Átverés az egész! Szünetben beszélünk!"
Ezt küldtem vissza. Csak kapjam a kezem közé azt, aki ezt tette!
Lapulva mentem ki a csengőszóra, még így is kaptam pár bekiabálást. Ilyeneket, például: Legalább finom volt? vagy Hé, fikakirálynő! Már-már könnyezve hatoltam át a folyosón, meg sem állva a mosdóig. Kész, betelt a cérna, elszakadt a pohár! Ahogy bezárkóztam az egyik fülkébe, a könnyeim elszabadultak. Igazából nem is tudtam, miért sírok. Talán emiatt a csíny miatt? Vagy a több szívatás miatt összesen? Csak egyet tudok: baromi jólesett most bőgni. Nem vagyok büszke magamra, de néha ilyen is kell. Vagy nem? Az egész testem rázkódott a csendes sírástól. Fogadni mertem volna, hogy a zöld hajam csapzott, a szemeim vörösek. Vagyis leegyszerűsítve: úgy nézek ki, mint a mosott szar. Viszont egy magassarkú kopogása zavarta meg az én csendes szenvedésemet. A könnyeim most már békésen folytak, semmilyen hangot nem adtam ki.
- Ezt a képet kinyomtatom és bekereteztetem!- mondta kacagva egy hang.
Amber az, megismerem a hangjáról. Füleltem, hátha kapok egy icipici információt. A pincsik vele nevettek. Hallottam ahogy a szőke levágja a hatalmas táskáját a mosdókagyló szélére. Nagy csörömpöléssel keresi a cuccát. Valószínűleg sminkel. Basszus, akkor itt várhatok ítéletnapig! De újra megszólalt a szőke ciklon, természetesen a pincsik helyeslései közepette.
- Végre őt is megalázzák! A zöldikének már nem ártott egy alapos helyrerázás. Most már tudja, hogy ne ugasson bele a nagyok dolgába!- mondta teljes átéléssel.
Akkor ő volt az?! Már azt terveztem, hogy kinyitom az ajtót és félholtra verem. De az ujjaim és az egész testem mozdulatlanná dermedt a következő mondatra.
- Bárcsak tudnám, ki csinálta! Teljes szívemmel gratulálnék neki.- mondta Amber cuppogva.
- Én isteníteném!- mondta visítva Li.
Gúnyosan megforgattam a vöröslő szemeimet. Kiképzett majom, ez jutott eszembe.
- Azért ne ess túlzásokba.- csitította Charlotte, akit sosem tudtam hova rakni.
Ő nem volt igazán pincsi. Neki meg volt még a saját akarata, gondolatai. Tisztelem ezért, tényleg.
Még mázli, hogy utolsó óra után voltunk. Legalább 20 perc volt, mire rendbe szedték magukat. Nagy ajtócsattogás közepette kivonultak. Csendesen kijöttem a fülkéből és a tükörképemre meredtem.
Falfehér arc, puffadt szemek... A hajam a könnyektől nedves arcomra tapadt. Lassan kisimítottam a hajamat az arcomból.
Ekkor sietve jön be vörös barátnőm, Iris.
- Carly... Téged kereslek! Hol...- nem tudta befejezni, mert meglátta az arcomat.
- Tudom, szörnyen festek...- mondtam és küzdöttem a remegő hangom ellen.
- A kép?
- Minden.- válaszoltam rá nézve.
- Szerkesztve van?
- Igen, méghozzá elég jól.- mondtam és nekiálltam megmosni az arcomat.
- Tessék.- adott egy fésűt.
Hálás mosollyal vettem el a felkínált eszközt.
- És most mi lesz?- kérdezte.
- Pár nap és leülepszik az egész. De van egy rossz érzésem, hogy ez még csak a kezdés volt.
- Ki tenne ilyet?
- Nem tudom. De ki fogom deríteni.- mondtam.
Iris imádja Deborát, nem akarom, hogy ellenem forduljon. Magamba kell fojtanom mindent. Iris mindenben segített, jó barátnőhöz híven. Rendbe szedtem magam, amennyire tudtam. Közben gondolkodtam. Nem is biztos, hogy Debby volt. De ha nem ő, akkor ki? Esetleg Charlotte? Nem, ő egyáltalán nem ért a gépekhez, illetve szerkesztésekhez.
- Köszi, Iris!- mondtam, mikor kiléptem a mosdóból barátnőm társaságában.
- Erre jó egy barát!- intett és eltűnt a folyosó egyik kanyarulatában.
Magányosan kullogok haza, amikor egy ismerős hang szólít meg. Először távolról, majd cipődobogás közepette egyre hangosabban.
- Mi van veled?- fordít maga felé Castiel.
Új külsője van. Ez ötlött először a szemembe. Régi ruhák. Ez volt a második gondolatom.
- Semmi. És te? Miért nem voltál suliban?- szegezem neki a kérdést.
Az arcvonásai dühös ráncokba tömörülnek. De mielőtt szóra nyithatná a száját, megszólalok.
- Nőügy?
Az arca döbbent lett. Vicces látvány, ahogy vörös haját fújja szél, egyenesen a szájába. A szemöldöke felszalad a homloka tetejéig.
- ...- mélyen hallgat.
- Szóval igaz.- mondtam sóhajtva.
- Miért sóhajtozol?- néz rám.
- Mert... miért...- nem tudtam megfogalmazni a bennem dúló érzéseket.

41. fejezet: Barátnő

Debora nézett rám, várta a válaszom. Leültem a helyemre, úgy néztem fel rá. A szemei szikrákat szórtak. Vállai idegesen rángtak, mintha bármelyik pillanatban leüthetne. Én sóhajtva gondoltam végig a helyzetet. Ha nem fogadom el, ő lesz az "áldozat", akit én bántottam. Ha elfogadom, úgy fog mozgatni, ahogy neki tetszik, de akkor senki nem fog rám haragudni.
- Rendben, el van felejtve.- mondtam nagylelkűen.
- Kiszámítható vagy Carly...- mondta Debora mosolyogva, mielőtt a helyére ment.
Akkor még nem tudtam, mire érti ezt. A biológiatanár bejött és az élőlények rendszerezéséről kezdett beszélni. A nyakamat tekergettem, mivel elgémberedett. A zsebemben lévő mobilom rezegni kezdett. Mocskosul megijedtem, így szinte ugrottam egyet a székemen.
- Mázlim van, hogy ez az utolsó óra!- sóhajtottam magam elé.
- Baj van, Ms. Rin?- szúrt ki a tanárnő.
- Dehogyis, tanárnő!- mondtam angyalian mosolyogva.
- Akkor mondja el, hogy a bölömbika melyik törzsbe tartozik!
- A bölömbika a gerincesek közé tartozik, azon belül pedig a madarakhoz.- mondtam a padon összekulcsolt ujjakkal, ahogy jó kislányhoz illik.
A zsebemben lévő mobilom közben rezgett, de a tanár nem vette észre. A harmincas éveiben járó nő bólintott egyet, majd folytatta a meséjét. Fellélegeztem, de a telefonom lassan a combtövemhez vándorolt. Köztudott, hogy ott csikis vagyok. Először még nem vettem észre azt a kellemes rezgést, amit kibocsátott, de később már csikissé vált. Elkezdtem volna nevetni, ha nem teszem az öklömet a szám elé. A fogaim belemélyedtek a bőrömbe, így visszatartottam a nevetést. Az ujjaimmal közben próbáltam kinyomni a hívást. Egy pittyegés jelezte, hogy leráztam a telefonálót.
A rezgés megszűnt, így szüntelenül tovább élvezhettem a biológia rejtelmeit. Közben észrevétlenül törölgettem le a visszafojtott nevetés melléktermékét, a könnyeket. Mikor kicsengettek, megnéztem a mobilom. Ismeretlen szám. Elvonultam egy eldugottabb sarokba. Remegő kézzel újratárcsáztam a számot. Tudom, vicces lehet, de félek az ismeretlen emberektől. Főleg, ha telefonon zaklatnak. A csend rám és a mobilomra telepedett. Aztán megkezdte a hívást. Idegölő pillanatok teltek el. Végül egy női hang szólt bele a telefonba.
- Tudtam, hogy visszahívsz, Caroline!- a hideg kirázott a hangtól.
- Ki vagy?- kérdeztem remegő hangon.
- Szerintem tudod te azt. Vagy már nem emlékszel rám?
Kutattam az elmémben. A hang erős és határozott volt. A szám külföldi. Kiérződik a török akcentus, bármennyire próbálja leplezni. A háttérben csörömpölés hallatszik.
- Itt vagy még?- kérdeztem bele a telefonba.
Hallanom kell még egyszer a hangját.
- Szinte hallom, ahogy kattognak a fejedben azok a bizonyos fogaskerekek.- mondta nevetve.
- Víztündér? Te vagy az?- kérdeztem már én is nevetve.
Ez az Ilayda jelentése. Rég nem hallottam már felőle!
- Csakhogy rájöttél, Carol!- mondta.
- Ilayda! Úgy örülök, hogy hallom a hangod. Mi újság?- kérdeztem már törökül.
- Gyakorlok, mert nemsoká megyek hozzád látogatóba! Lehet, hogy ott is maradok!- mondta visítva.
- Mi? Hogyhogy?
- Papus már megőrjít. A csaja cselédnek néz. Így gondoltam, jó lesz egy kis kiruccanás hozzád!- váltott vissza az én nyelvemre.
- Örömmel várunk!- mondtam.
- Kit vársz?- szóalt meg mögöttem egy hang.
Megfordultam és Lysander nézett velem farkasszemet.
- Ki van ott? Olyan szexi hangja van!- a szexit kihangsúlyozta.
Mivel Lysander is értette, nagyon pirultam.
- Majd még később beszélünk!- mondtam zavartan.
- Csak nem...! Nehogy rosszalkodjatok!- mondta Ilayda elég hangosan.
- Mindig rosszra gondolsz!- mondtam nevetve és megszakítottam a vonalat.
Lysander vigyorgott, mint a tejbe tök. De az arcomról lassan lejjebb vándorolt a tekintete.
- Hahó, Lys!- pofoztam meg gyengéden.- El ne szállj!
- Szexi a hangom, mi?- nevetett.
Ő a fal mellett állt, így két nagy lépéssel ott termettem előtte. A háta a falhoz ért. Kacér mosolyt villantva végigsimítok a felsőtestén. Halkan, mégis érthetően suttogok.
- Nemcsak a hangod.
Nem szívesen váltunk el egymástól, de muszáj volt. Ahogy elhagytam az iskola területét, akadályba ütköztem. Méghozzá egy vörös akadályba.
- A fejedet el ne veszítsd!- vágta hozzám Castiel a rajzos könyvecskémet.
- Belenéztél?- kérdeztem, meg sem hallva az előbbi mondatot.
- Olyannak ismersz?- kérdezte drámaian.
- Igen.- mondtam a tényt.
Ő lebiggyesztette a száját és a szívére tette a kezét.
- Mélyen megbántottál, Caroline.
- A Nagy Castiel érzelmeket mutat? Mármint a gúnyon és az irónián kívül. Ez új.- válaszoltam pimaszul mosolyogva.
- Ne is szokj hozzá.- húzódott mosolyra a szája széle.
Valahogy Ilayda jutott róla eszembe. Ő szokott ilyen vicceket elsütni.
- Minek volt köszönhető ez a pillanatnyi változás?- válaszul csak megvonta a vállát, majd távozni készült.- Köszi, hogy visszaadtad.- mondtam még.
Ő csak pár pillanatra torpant meg, majd szó nélkül elment. Hazaérve elregéltem a családomnak, hogy mi várható.
- Ilayda?- kérdezte apa.- Mármint Törökországból?
- Igen.- bólogattam.
- Bírom a kis csajt.- mondta Dan.
Ő mostanában olyan szótlan. Remélem, hogy rendben van.
Május közepére volt várható Ilayda érkezése. Debora és én "kebelbarátnők" lettünk. Még mindig nem lankadt a gyanúm, hogy valamit tervez. A testvéreimmel nyomozunk a kamerás ügyben. Lys és én pedig újabban folyton egymással vagyunk. Ha nem vele, akkor a tesóimmal és a barátaimmal vagyok. Castiel pedig gyanúsan viselkedik. Aggódom érte. Mi lelte az én bunkó cimborámat?