73. fejezet: A láb sem éri a földet

A tanár kikapott a bokorból. Ria és a barátnői döbbenten néztek rám. A matektanár feje elvörösödött a dühtől, ahogy rám pillantott. Egy nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy itt a vége. A bosszúm elbukott, elkaptak engem.
- Legalább a többiek nem buktak le - motyogtam, fohászhoz hasonló hangnemben.
- Ő volt az, végig! - mutatott rám egyeske, Ria első számú ölebe.
- Te tudtad?! - üvöltött rá ketteske.
- Igen, bizony ám! - húzta ki magát büszkén egyeske. - Azért van itt ész - bökött a halántékára.
- Hát eddig jól rejtegetted! - vágott vissza a másik barátnő.
- Elég, félkegyelműek! - vetett véget Ria ennek a rendkívül mélyen szántó gondolatokat igénylő csevejnek, amit én és a tanár úgy követtünk, mint egy asztalitenisz mérkőzést. - Carly, te voltál az?
Úgy megdöbbentem, hogy nem tudtam hazudni. Éreztél már valaha olyat, hogy a torkodon akad a hazugság egy tekintet, vagy az én esetemben a színtiszta döbbenet hatására?
- Igen, én - szeppentem meg teljesen, mert arra nem számítottam, hogy hagy nekem menekülési utat.
Később kiderült, hogy akkor sem hagyott volna futni, ha egy velociraptorhoz hasonló futóizmaim lettek volna.
- De miért? - tette a szőke lány a vállaimra kezeit, amitől a tanár meghatódott.
A szívére tette a kezét és szinte láttam a láthatatlan könnyeket potyogni a szemeiből. Mármint a matektanár sírt mentálisan, Ria pedig nézett rám szívfacsaróan. A tekintete mélyén azonban láttam a megcsillanó őrület lángjait, amit biztos vagyok benne, hogy gyógyszerrel palástolt.
- Így kell megoldani egy problémát! - szólalt fel az öreg a szemüvegét törölgetve. - Beszéljék meg nyugodtan, majd később visszajövök...
És ekkor értettem meg ősellenségem célját. Mocorogni kezdtem, de a keselyű karmai belém vájtak. Minél jobban mozogtam, annál szorosabban fogott mind a tíz műkörmével. Ilyen lehet, ha egy kanári szembenéz a vadmacskával, mielőtt teljesen felfalják. Szinte éreztem a torkomra fonódó ujjak szorító erejét, ahogy a tanár eltűnt az árnyékok között. Nagyot nyeltem, mert mintha elfogyott volna belőlem minden. Az érzések, a nedvesség, a melegség...
Ria jelenlétében még a szín is kifutott az arcomból.
- Már túl régóta hagyom, hogy beleköpködj a levesembe, Rin - lépett közelebb hozzám Ria, én pedig meg sem tudtam szólalni a döbbenettől, hogy a vezetéknevemen szólított. - Veszélyt jelentesz ránk. Ahogy a nővérkéd is az állandó kutakodásával.
- Mira? - suttogtam kiszáradt szájjal.
- Igen, Miranda is híresen kotnyeles, ahogy a pici húga is - váltott gúnyos hangnemre. - Milyen bájos. Az egész família kiáll a védtelenekért. A megmentők, akik akár modern lovagok is lehetnének. Hiszen a szolgálatukban áll az informatikai hálózat, a kütyük garmadája és a szüleik pénztárcája...
- Hagyd abba - mondtam elhaló hangon, ahogy vér serkent a körme alól.
- És a kis Caroline ferde este áldozata lett. Nem tudta feldolgozni a flörtölés következményeit, pánikrohamok és dührohamok gyötörték, amik akár közveszélyessé is tehették. De a szülei mellette álltak. Lefizették a hatóságokat, hogy ne csukjanak diliházba, édesem. Akkor hamarabb találkozhattunk volna... - folytatta zavartalanul, ahogy a rózsaszín körme a halántékomig felkúszott.
- Ez nem igaz - könnyek marták a szememet és könyörgés a torkomat. - Hazudsz!
- Honnan tudhatnád, miket tettek érted a szüleid? Elkényeztették az ő kis hercegnőjüket - cirógatta meg az orcámat.
- És te honnan tudhatnád, hogy mit tesz meg egy szülő a gyermekéért? - nyöszörögtem a keze alatt.
Az ütés lendülete hirtelen érkezett a szememre. Csillagok szikráztak fel és hunytak ki csukott szemhéjamon. Lüktetett és fájt, a kezemet a szememhez kaptam. Arra a szememre nem láttam már. Így csak a másik szememmel tudtam felfogni azt a kellemetlen látványt, amit Ria nyújtott dühös arckifejezéssel.
Érzékeny pontra tapintottam ezzel a kérdéssel, jól tudtam.
- Fogalmad sincs semmiről, te féreg! - harsogta Ria, miközben az öklét lengette. - Te mindent megkaptál! Engem a szüleim már születésemkor eltaszítottak maguktól!
- Miért? - szédültem, de nagyon csúnyán.
- Nem osztom meg veled az életemet - krákogta. - Legyen elég annyi, hogy fogalmad sincs arról, min mentem keresztül, hogy eljussak idáig.
- És Lysandernek ehhez mi köze van? - csúszott ki a kérdés a számon.
- A bátyjával van elintéznivalóm - mondta fahangon. - Lysander viszont jó volt a te bosszantásodra.
Elködösült az agyam. Ismerős sötétség környékezett meg és most először önként sétáltam az ismerős állapot karjaiba. Egy csataüvöltéssel vetettem magam a szőkére, aki nem számított hirtelen támadt harciasságomra. A dühroham azonban nem tett emberfelettien erőssé, sem ellenállóbbá az ütésekkel szemben. Így hamar rájöttem arra, hogy ostobaságot követtem el. Két barátnője hamar leszedett úrnőjükről, és nekem estek. Összevissza karmoltak, amikor pedig a földre kerültem, egy hatalmas rúgást kaptam a gyomromba. Fájt, de abban az extázisban nem érdekelt.
- Miért harcolsz ellenünk? - guggolt le hozzám a főnök, mikor az ölebei helyben hagytak.
Alattam a földet az arcomból csordogáló vér tette nedvessé. A szám úgy repedt fel, hogy képtelen voltam szavakat formálni, mégis megpróbálkoztam vele.
- Gonosz vagy - tátogtam. - Velejéig romlott. Nem fognak szeretni.
- Nem is szerettek soha - rúgott belém még egyet, a világ pedig elsötétült.
Kiabálás, szirénázás és lábak dobogása töltötte meg a levegőt. Mikor legközelebb magamhoz tértem, a nővérem guggolt mellettem. Egy összecsukható ágyon feküdtem, méghozzá egy faházban. Mirán kívül azonban a lányok is mellettem voltak. Ilayda, Iris, Viola és még Amber is.
- Úgy nézel ki, mint akit elástak - szólalt meg kedvenc ellenségem, én pedig elmosolyodtam.
- Ezt tőled bóknak veszem...
- Még szerencse, hogy Mira időben odaért! - kotyogta közbe Iris. - Különben a tanár is ott feküdne melletted, kiütve!
- Kiütve? Tanár? Mi van?! - értetlenkedtem.
- Miután elájultál, a tanár éppen látta, hogy rugdosnak. Közbe akart avatkozni, de a szőkének a barátnői nagyon agresszívan betörték az orrát. Ezt Todeas látta és hívta a rendőrséget, mert a szőkék komolyabban is bántalmazhatták volna a tanárt. Pár percen belül meg is érkeztek és sokkoló kellett a leterítésükhöz - fejtette ki nekem Mira.
- Négyszer vezettek Riába áramot, mielőtt kidőlt volna! - szállt be Viola. - Az a csaj egy rinocérosz!
- A rendőrök felismerték benne és a barátnőiben a szökevényeket és azonnali hatállyal visszavitték őket az elmegyogyóba - fejezte be Ilayda.
- És te mikor értél ide? - fordultam Mira felé.
- Rögtön hajnalban, mikor Valériát elvitték. Felhívtak minket a mentősök és én siettem, ahogy csak tudtam - simogatta meg a nővérem fájó arcomat. - Már vége van. Gyere, hazaviszlek.
Én felnyögtem és megpróbáltam felülni. A bordáim vonalában egy fehér kötés húzódott.
- Ez miért van?
- Csúnya zúzódásaid vannak, kisanyám - vette át a szót Amber. - Akármilyen jó fedésű alapozód van, ezt biztos nem tudod majd elrejteni!
- A bordáim miért vannak bekötve? - ismételtem meg a kérdésemet.
- Zúzódások - helyeselt Amberrel Ilayda.

***

Igazuk volt. A zúzódásaim fájtak, a szememmel nem láttam rendesen, az arcom pedig teljesen elcsúfult. Egyetlen vigaszom csupán az lehetett, hogy orvosi utasításra otthon kellett maradnom. Ugyanilyen orvosi utasításra pedig a szememre kaptam egy menő szemtapaszt. Egy szimpla, fekete, kalózos szemtapaszt.
- Ahoj, cimbora! - nevetett Akeila, ahogy belépett a szobámba.
Mostanában mindig itt van, mivel Dan barátnője lett. Legalább a bátyámnak bejött az élet.
- Ahoj, sógornő - mosolyogtam vissza rá, ő pedig fülig vörösödött.
6 napja történt, hogy hazahoztak a tanulmányi kirándulásról. Minden nap beszéltem a többiekkel és közben reszketve vártam az ítéletet. Az igazgató még ne döntött arról, hogy megfelelő-e a viselkedésem ahhoz, hogy a suliban maradhassak. Most először kötődtem egy helyhez. Emberekhez, akik nem tartoznak a családomba. Tudva, hogy nem fognak elfelejteni, ha lelépek.
- Van már valami hír? - kérdeztem reménykedve.
- Nincs, az öregasszony egyszerűen nem képes elejteni egyetlen pici információt sem - mutatta az ujjaival, hogy mennyire picit.
- Az idegeim már cafatokban lógnak - nyögtem fel.
- És mi van Lysanderrel? - váltott egy sokkal kényesebb témára.
Na, helyben vagyunk. Lysander, miután bevallotta, hogy ő egy kötöznivaló bolond, azóta színét sem láttam. Se egy kósza telefon, se egy SMS. Nem gondolta volna komolyan? Nem ő volt a bolond, hanem én, hogy hittem neki. Akeila láthatta az arcomon, hogy nem stimmel ez a téma, így kedvesen megölelt.
- Biztosan csak... idő kell neki! - találgatott.
- Nem, ő nem olyan. Hülye voltam, hogy reménykedni kezdtem - ráztam a fejem.
- A telefonod?
- Itt van - vettem a kezembe a mobilomat, ami a párnám alatt pihent.
Tudjátok, hogy mit furcsálltam nagyon? Azt, hogy senki nem hívott, csak az interneten beszéltem az osztálytársaimmal.
- Biztosan működik? - forgatta az ujjai között.
- Várj csak! - kaptam ki a telefonomat a kezéből. - Felhívnál?
- Minek? Hiszen itt vagyok! - értetlenkedett a szuperhekus.
- Ki akarom próbálni, hogy tudok-e hívást fogadni!
- Jaaa, oké - vette elő a saját, golyóálló készülékét és én magam láttam, hogy rátapintott a nevemre.
A hívott szám jelenleg nem kapcsolható
Hangzott az idegesítő hang.
- Mi a franc?! - képedtem el teljesen és felnyitottam a saját mobilomat, mert hogy az meg sem nyikkant, az tuti.
Az aksi benne volt. Az SD-kártya is. A SIM-kártya helye azonban üresen ásítozott. Dühömben majdnem összeroppantottam a telefont.
- Kivették a SIM-kártyát - magyaráztam meg. - Hívd ide a testvéreimet, légy szíves.
Akeila kiszaladt, de nem csak a tesóimmal tért vissza. A szüleim is jöttek velük. Dan kezében pedig ott volt a kártyám. Mira csak bűnbánóan nézett rám. Valami készült, amiről előre tudtam, hogy nem fog tetszeni.
- Mi folyik itt? - rémültem meg, miközben a kibelezett telefont az éjjeli szekrényemre tettem.
- Kincsem, költözünk - mondta anya ellentmondást nem tűrő hangon.
Régen ez izgatottságot váltott ki belőlem. Örömöt. Várakozást.
Most viszont feneketlen bánatot.