42. fejezet: Lelkizés a javából

A május is eltelik események nélkül. Török barátnőm utazása a hónap végére csúszott. A suliban minden olajozottan megy. Gyanús ez a légkör. Minden olyan nyugodt... A vihar előtti csend jut róla eszembe. Ahogy a tesóimmal nevetgéltünk infón, a képernyőm elsötétült.
- Mi a...?- ütögettem a gépemet, de semmi.
- Mi az, Carly?- kérdezte Dan.
- A gépem...- mutattam a képernyőre.
A padsorokban nevetés moraja hallatszott. Szépen sorban mindenki dőlt a nevetéstől. Mira zavartan nézte a képernyőjét.
- Öhm... Carly...- mondta Mira, mire odafordítottam a tekintetem a monitorok irányába.
A monitorokon egy kép volt rólam. Természetesen szerkesztett, de alig lehet észrevenni. Ezen a képen éppen túrom az orromat. Gusztustalan! Kinek jut eszébe ilyenekkel viccelni? Egy név jutott először az eszembe: Jeremy, Debora öccse. Ő is infó szakos, ért az ilyesmikhez. Haragos szemmel néztem körbe a teremben. Ehhez fel kellett állnom, de ezt nem lehetett a jó ötleteim listájára felvenni. Mindenki felém nézett és rajtam nevettek. Gyorsan visszaültem, de így is eljutott hozzám a kacagások zaja. Tehetetlennek éreztem magam. Nem gyakran érzek ilyet, de ha igen, akkor baj van. De még szerencse, hogy csak az infósok látták! Ahogy ez megfordult az agyamban, csipogott a telefonom. Üzenet jött. Ahogy a teremben mindenkinek. Még a tanárnak is! Gyorsan megnyitottam, amiben mindössze egy kép volt. Méghozzá ez a szerkesztett kép. Pár pillanatig bámultam a mobilomat. Pontosan addig, amíg újabb SMS-em nem jött. Iris küldte, amin meglepődtem.
"Carly, ez gusztustalan!"
Ezek szerint az egész sulinak elküldték. Remek!
"Átverés az egész! Szünetben beszélünk!"
Ezt küldtem vissza. Csak kapjam a kezem közé azt, aki ezt tette!
Lapulva mentem ki a csengőszóra, még így is kaptam pár bekiabálást. Ilyeneket, például: Legalább finom volt? vagy Hé, fikakirálynő! Már-már könnyezve hatoltam át a folyosón, meg sem állva a mosdóig. Kész, betelt a cérna, elszakadt a pohár! Ahogy bezárkóztam az egyik fülkébe, a könnyeim elszabadultak. Igazából nem is tudtam, miért sírok. Talán emiatt a csíny miatt? Vagy a több szívatás miatt összesen? Csak egyet tudok: baromi jólesett most bőgni. Nem vagyok büszke magamra, de néha ilyen is kell. Vagy nem? Az egész testem rázkódott a csendes sírástól. Fogadni mertem volna, hogy a zöld hajam csapzott, a szemeim vörösek. Vagyis leegyszerűsítve: úgy nézek ki, mint a mosott szar. Viszont egy magassarkú kopogása zavarta meg az én csendes szenvedésemet. A könnyeim most már békésen folytak, semmilyen hangot nem adtam ki.
- Ezt a képet kinyomtatom és bekereteztetem!- mondta kacagva egy hang.
Amber az, megismerem a hangjáról. Füleltem, hátha kapok egy icipici információt. A pincsik vele nevettek. Hallottam ahogy a szőke levágja a hatalmas táskáját a mosdókagyló szélére. Nagy csörömpöléssel keresi a cuccát. Valószínűleg sminkel. Basszus, akkor itt várhatok ítéletnapig! De újra megszólalt a szőke ciklon, természetesen a pincsik helyeslései közepette.
- Végre őt is megalázzák! A zöldikének már nem ártott egy alapos helyrerázás. Most már tudja, hogy ne ugasson bele a nagyok dolgába!- mondta teljes átéléssel.
Akkor ő volt az?! Már azt terveztem, hogy kinyitom az ajtót és félholtra verem. De az ujjaim és az egész testem mozdulatlanná dermedt a következő mondatra.
- Bárcsak tudnám, ki csinálta! Teljes szívemmel gratulálnék neki.- mondta Amber cuppogva.
- Én isteníteném!- mondta visítva Li.
Gúnyosan megforgattam a vöröslő szemeimet. Kiképzett majom, ez jutott eszembe.
- Azért ne ess túlzásokba.- csitította Charlotte, akit sosem tudtam hova rakni.
Ő nem volt igazán pincsi. Neki meg volt még a saját akarata, gondolatai. Tisztelem ezért, tényleg.
Még mázli, hogy utolsó óra után voltunk. Legalább 20 perc volt, mire rendbe szedték magukat. Nagy ajtócsattogás közepette kivonultak. Csendesen kijöttem a fülkéből és a tükörképemre meredtem.
Falfehér arc, puffadt szemek... A hajam a könnyektől nedves arcomra tapadt. Lassan kisimítottam a hajamat az arcomból.
Ekkor sietve jön be vörös barátnőm, Iris.
- Carly... Téged kereslek! Hol...- nem tudta befejezni, mert meglátta az arcomat.
- Tudom, szörnyen festek...- mondtam és küzdöttem a remegő hangom ellen.
- A kép?
- Minden.- válaszoltam rá nézve.
- Szerkesztve van?
- Igen, méghozzá elég jól.- mondtam és nekiálltam megmosni az arcomat.
- Tessék.- adott egy fésűt.
Hálás mosollyal vettem el a felkínált eszközt.
- És most mi lesz?- kérdezte.
- Pár nap és leülepszik az egész. De van egy rossz érzésem, hogy ez még csak a kezdés volt.
- Ki tenne ilyet?
- Nem tudom. De ki fogom deríteni.- mondtam.
Iris imádja Deborát, nem akarom, hogy ellenem forduljon. Magamba kell fojtanom mindent. Iris mindenben segített, jó barátnőhöz híven. Rendbe szedtem magam, amennyire tudtam. Közben gondolkodtam. Nem is biztos, hogy Debby volt. De ha nem ő, akkor ki? Esetleg Charlotte? Nem, ő egyáltalán nem ért a gépekhez, illetve szerkesztésekhez.
- Köszi, Iris!- mondtam, mikor kiléptem a mosdóból barátnőm társaságában.
- Erre jó egy barát!- intett és eltűnt a folyosó egyik kanyarulatában.
Magányosan kullogok haza, amikor egy ismerős hang szólít meg. Először távolról, majd cipődobogás közepette egyre hangosabban.
- Mi van veled?- fordít maga felé Castiel.
Új külsője van. Ez ötlött először a szemembe. Régi ruhák. Ez volt a második gondolatom.
- Semmi. És te? Miért nem voltál suliban?- szegezem neki a kérdést.
Az arcvonásai dühös ráncokba tömörülnek. De mielőtt szóra nyithatná a száját, megszólalok.
- Nőügy?
Az arca döbbent lett. Vicces látvány, ahogy vörös haját fújja szél, egyenesen a szájába. A szemöldöke felszalad a homloka tetejéig.
- ...- mélyen hallgat.
- Szóval igaz.- mondtam sóhajtva.
- Miért sóhajtozol?- néz rám.
- Mert... miért...- nem tudtam megfogalmazni a bennem dúló érzéseket.