58. fejezet: Soha már!

Minden egy végeláthatatlan folyóként suhant el a szemem előtt. Nem érdekelt az idő, a hely, a személyek, amik körülöttem voltak. A rendőröknek úgy eldaloltam mindent, mint a legjobb pacsirta. Lysanderre rá se néztem, mialatt a vallomására várt. Minél hamarabb ki akartam jutni, hogy ne legyek vele egy légtérben. Mert akárhányszor beszívtam az illatát, annyiszor meghasadt a szívem. Amikor meghallottam a hangját, mintha késsel vágtak volna belém. Ilyen lenne, ha összetörték a szíved, utána ki is facsarták?
- Carly, a rendőrök beszélni akarnak velünk - fogta meg gyengéden Akeila a karomat. - Mennünk kell!
- Rendben - nyögtem fájdalmasan, ahogy szinte a karjába csuklottam. - Annyira fáj. Mondd, mi lesz velem?
Értette a célzást, nagyon is. Fájdalmasan sóhajtott, mintha azt mérlegelné, hogy kegyes hazugságokat mondjon-e vagy a kegyetlen igazságot. Ő az utóbbit választotta.
- Szakított veled. Szünetet kért - nézett mélyen a szemembe, amitől még jobban rám jött a bőghetnék, már így is könnyeken keresztül láttam a világot. - Erősnek kell lenned. Nehéz lesz, de túllépsz majd rajta. Csak idő kérdése - simogatta meg gyengéden a vállamat.
- De én sze...szer... - dadogtam összevissza.
Aztán a szemeim előtt egy árny bontakozott ki. Az illatáról megismertem a bátyámat. Nagy lendülettel a karjai közé kapott, vigasztalóan simogatta a hajamat. Ez a simogató érzés megadta a végső lökést. Szívettépően sírni kezdtem. Telesírtam a pólóját, mire némileg lenyugodtam.
- Nem tudja, hogy mit veszített... - súgta megnyugtatóan a fülembe.
Igen. Lysander szünetet kért, hogy át tudja gondolni a dolgokat. Ez viszont felért egy szakítással. Ő végighallgatta a vallomásomat és egy "vége" pillantást küldött felém, mikor elhagyta a rendőrséget. Ennyi volt a nagy szerelem.Én pedig csak zokogtam, mint valami hisztis liba. Aztán meg csak bőgök itt a bátyám vállán. Undorodtam magamtól. Akkor fordult meg a fejemben, hogy mikor puhultam el ennyire? Mert ez történt. Lysander olyan puhára főzött, akár a makaróni tésztát. Én meg észre sem vettem.
- Gyere, prücsök, menjünk - Dan felemelt és úgy vitt, akár egy csecsemőt.
Prücsök... Ezt a becenevet csak akkor használták a testvéreim, ha úgy ítélték, komoly vigaszra szorulok. Nagyon jól látták a helyzetet. Mira is csak nyugtatgatott, holott azt sem tudtam, ő mikor került mellém. De egyet tudtam: a rendőrkapitány irodájába mentünk. A bátyám letett az ajtó előtt, én pedig megtöröltem a szemeimet egy már jócskán elázott zsepivel.
- Jobban érzed magad? - hajolt le hozzám, hogy egy szintbe legyen a szemünk.
- Igen, hála nektek - mosolyogtam rájuk könnyes szemmel.
Beléptünk és majdnem sarkon fordultam, hogy kirohanjak. Anya, apa és Ilayda volt ott, ők vártak ránk az irodában. Meg a kissé mogorva kinézetű főtiszt.
- Gyerekek, nyaralni megyünk - mondta ellentmondást nem tűrő hangon anyu.
A további egy órában megtudtuk, hogy mit takart ez a kijelentés. Arról volt szó, hogy aggódtak a testi épségünkért, vagyis még mindig gyanakodtak arra, hogy hátha voltak Debbynek még emberei, akik ránk vadásznak. Így nyárra el kellett tűnnünk, hogy ne tudjanak a nyomunkra bukkanni. Anglia, az országon belül a Titkosszolgálat. Ez volt a célállomás, ahol immár én és a testvéreim nyári gyakornokok lettünk. Egész nyáron ott leszünk, az otthoniakkal nem volt szabad kapcsolatba lépnünk.
- Ez olyan, mint a Tanúvédelmi Program - magyarázta apa. - Biztonságban leszünk a nyár erejéig vagy akár tovább is.
- T-to-tovább? - akadt ki Mira.
- Lányom, ne visíts! - csapott anya az asztalra. - Maximum 1-2...
- Hónap? - vágtam bele reménykedve.
Lysander felhasította a szívemet, az igaz. Viszont a többiek borzalmasan hiányoznának. Még Castiel is a hülyeségeivel.
- Év - fejezte be anya a száját rágva.
Ha nem székben ültem volna, felborultam volna, az biztos. De így csak egy fejbillenés jelezte a többieknek, hogy elájultam. Igen, elnyelt a sötétség bűzös mocsara. A testem elernyedt, a szüleim pedig hozzám szaladtak. Utoljára apa és anya kétségbeesett vonásait láttam meg. Aztán se kép, se hang...

***

- Carly, ébredj! - pofozgatott valaki egy vizes valamivel.
A szemhéjam úgy tiltakozott, mintha össze lenne varrva. De lassan kinyitottam a lila szememet, de azzal a lendülettel vissza is csuktam. Túl sok a fény a külvilágban. Inkább maradtam volna még ebben a magam által teremtett sötétségben, de egy ujj felfeszítette a szemhéjamat.
- Ááááá, mit csinálsz, hülyegyerek?! - förmedtem rá a kíváncsi ujj tulajdonosára. - Azt akarod, hogy megvakuljak?!
- Minden rendben lesz vele! - nevetett fel egy női hang.
- A kibaszott kontaktlencse!!!! - dörzsöltem a szememet, mert a kiszáradt lencse törte. - Vegyétek ki, könyörüljetek rajtam! - visítottam.
Körülöttem nevetés harsant fel, majd egy ujj kegyesen eltávolította mindkét szememből a kontaktlencséket. Végre, úgy ahogy kitisztult a látásom. Bár még mindig csak homályos pacákat láttam. Hunyorítottam, majd tágra nyitottam a szemeimet, de a kontaktlencsém nélkül vak voltam, akár a vakond. Még egy kamion is simán elgázolhatott volna abban az állapotomban.
- Várj, így talán jobb lesz! - mondta Mr. Paca Egy, és rám adott egy szemüveget.
Kiderült, hogy Mr. Paca Ilayda volt, a többiek pedig körülöttünk röhögtek. Még mindig az irodában voltunk, de én az asztalon feküdtem. Na, ki mondhatja már el ezt magáról, hogy fent feküdt a rendőrkapitány asztalán? Esetleg jelentkezők? Ha, úgy tűnik, hogy csakis én! I'm fucking pro, emberek!
- Mi történt? - fordultam a még mindig röhögő családom felé.
- Elájultál, felfektettünk, horkoltál, felébredtél, visítottál - mondta el tőszavakban Dan a történet lényegét, még mindig nevetve.
Ez nekem is mosolyt csalt az arcomra, viszont nem tartott sokáig az öröm. Ugyanis anya letette a telefont (Eddig telefonált?), majd kivette a füléből a headsetet (Na, ne szívass!), apám pedig eltette a laptopját (Igen, kocka a családunk, feltűnt? Akkor jó!), majd apám szólalt meg kettejük közül.
- Négy óra múlva indul a gépünk, Ivánék már hozzák a csomagokat - jelentette ki tárgyilagos hangnemben.
- És Ilaydával mi lesz? - ötlött a fejembe hirtelen a vörös barátnőm sorsa.
- Ne aggódj, én vigyázok a házra - legyintett a török barátnőm. - Ha pedig magányos lennék, Castiel felajánlotta, hogy nála alhatok.
- Nem lenne ott alvás! - ezt a kijelentését Mira köhögéssel palástolta, de így is felnevettünk Ilayda vörös fején.
- A lényeg, hogy Ilayda meglesz! - vágott közbe anya. - Induljunk!
- Most? - néztem rá nagy szemekkel, miközben Dan lesegített az asztalról.
- Igen. Minél hamarabb, annál jobb! - mondta anya, miközben kivonultunk az irodából.
Gyorsan előkaptam a mobilomat és küldtem egy kör SMS-t. Gyorsabb búcsúzási módot nem tudok, így elkezdtem gépelni a szöveget. A legszomorúbb az, hogy eddigi lakóhelyeinkről ugyanilyen gyorsan távoztunk. Szóval tudtam, hogy hogyan kell rendhagyóan elbúcsúzni.

Sajnálom, hogy nem személyesen búcsúzom el, de ez most így helyes. Nyaralni megyünk, így egész nyáron nem leszünk elérhetőek a testvéreimmel. Ne keressetek, ne hívjatok, ha visszatértünk, üzenünk. Addig is minden jót!
Puszi: Carly

Megnyomtam a küldés gombot, így minden barátunknak elküldtem. A testvéreim is ugyanezt tették, így a kocsiba már úgy szálltunk be, hogy elbúcsúztunk mindenkitől. Sajna így van.
- Megvagytok? - pillantott hátra a visszapillantóból apa.
- Igen - hangzott a válasz, bár egy kicsit megtörtek voltunk.
Ilyen még nem volt soha. Mindenkinek hiányzott valaki, pedig tudtuk, hogy így lesz. Valami miatt mindig elszakítanak minket a barátainktól. De ide biztosan visszatérünk.
Ami pedig Lysandert illeti... nem hagyom, hogy többször összetörje a szívemet. Ezt elhatároztam a kocsiban, miközben a repülőtérre tartottunk. Soha többé nem leszek az érzelmeim rabja, ami a fiúkat illeti. Elég az, ha a számítógépes kódok rabja vagyok. A szívemre tettem a kezemet.
- Soha már... - motyogtam magam elé.
Többé nem engedem, hogy a szívem győzedelmeskedjen az agyam szava felett.

"Castiel szemszöge"
- Egyszerűen az a csaj egy állat volt! - fejezte be a bátyám a mesélést, aminek csak ezt a mondatát hallottam.
Kihúztam a fülemből a fülest és ránéztem.
- Hm? - vágtam értetlen fejet.
- Te nem is... - kezdte volna, de megszólalt a csengő.
Felemeltem a mutatóujjamat, hogy várjon az ömlengéssel, mire ő beintett nekem.
- Kapd be, tesó! - vetettem oda neki.
- Csak szeretnéd, öcsi - válaszolt gúnyosan, majd felment az emeletre.
Kinyitottam az ajtót, ahol a látványtól elszörnyedtem. Lysander volt ott, kialvatlanul, gyűrött ruhákban, szenvedő arckifejezéssel. Mint akit Démon megevett, megcsócsált, kiöklendezett és elkaparta a hátsókertben.
- Haver, mi történt? - néztem rajta végig. - Úgy nézel ki, mint a mosott szar.
- Úgy is érzem magam - sóhajtott. - Bejöhetek?
- Az én otthonom a te otthonod is! - álltam el az útból, ő pedig szabályosan becsoszogott. - Pia kell?
- Nem - huppant le a kanapéra, én pedig a szemben lévő fotelre.
Maga elé nézett, én pedig vártam. Éreztem, hogy valami nyomja a szívét, mert még a legrosszabb napjain is mindig kivasalja a viktoriánus stílusú ingét. Innen éreztem, hogy baromi nagy gáz van, ugyanis az egész ruhája gyűrött volt, meg sem próbálta levetni.
- Mi van, Lys? - kérdeztem rá türelmetlenül.
A haverom a két keze közé vette a fejét, úgy támaszkodott a térdein.
- Dobtam Carlyt - mondta, mire ledermedtem.
- Most az aranyos, zöld hajú lányról beszélsz, akiért még a próbákat is lemondtad? - néztem rá értetlenül. Ő csak erőtlenül bólintott. - Bocs tesó, hogy ezt mondom, de ezt kibaszottul elcseszted.
- Hazudott nekem - emelte fel a tekintetét. - Egyáltalán nem ismerem azt a lányt.
Nem hittem volna, hogy éppen Lysander fog hozzám jönni azzal, hogy dobta élete szerelmét. Kicsit zabos voltam először a zöld hajú barátnőjére, amiért lefoglalta Lys minden épkézláb gondolatát, de a haverom boldog volt. Nagyon. Mióta haverok vagyunk, soha nem láttam ilyen felhőtlenül boldognak. De ha pont ezt a lányt dobta, nagy is volt a pofára esés.
- De mivel most már tudod az igazat Carlyról, akármi legyen is az - igazából nem nagyon érdekelt az a bizonyos "hú de nagy igazság" - így jobban ismered bármelyikünknél.
- Mikor lettek ilyen mély gondolataid, Castiel? - egy halvány mosoly kúszott fel az egyébként nagyon gyűrött arcára.
- Ilayda... - mondtam a hóbortom okát. - Az a démon elvette az eszemet.
- Akkor nem mondhat túl sok mindent a magáénak - forgatta meg a szemeit.
Most kulturált formában lehülyézett. Én csak legyintettem rá egyet.
- Nem szabad találkoznom vele - nyögte ki Lys egy kis szünet után.
- Ugyan miért?
- Nem tudnám végignézni, hogy túllépett rajtam és mással van - mondta ki kerek perec.
- Haver, kicsit önző vagy - röhögtem fel. - Se vele, se nélküle? Hogy is van ez?
Ebben a pillanatban füttyentett egyet a telefonom. SMS? Ilyenkor? Előkaptam a telefonomat és megnyitottam az üzenetet. Carly üzent.
- Mi van benne? - sóhajtott Lys.
- Nem kell attól tartanod, hogy összefuttok a nyáron - fordítottam felé a teló kijelzőjét.
Kikapta a kezemből a mobilomat. Kerek és éber szemekkel olvasta el azt a pár sort, amit Carly írt. Körüzenet. Semmi személyes.  Az állkapcsán ugrálni kezdett egy izom. A marka egyre jobban összezárult a telefonom körül és amikor dobásra emelte a kezét, lefogtam a csuklóját.
- Ember, hülye vagy? - vettem ki a telefonomat a markából. - Drága volt! Inkább hajigáld ezt! - adtam neki egy műanyag poharat.
Többször földhöz vágta, majd rá is taposott. Én meg közben dédelgettem a telefonomat. Carly és a tesói elmennek. Akkor Ilaydával mi lett? Biztosan itt marad!
... De ha mégsem?
Közben Lysander már a harmadik poharat cincálta szét. Rosszabb, mint Démon!

"Carly szemszöge"
Irány London! Ez sem lesz más, pont ugyanolyan lesz, mint a többi! Ezen győzködtem magamat, miközben magam után húztam a gurulós bőröndömet, majd beleraktam a műanyag tálba, átvilágításra. Közben átmentem a fémérzékelős kapun. Nincs visszaút, nincs gyengeség. Csak a jól ismert hűvösség a mellkasomban, körülölelve egy meleg sejtéssel, hogy még visszatérünk.

57. fejezet: A rendőrségen. Az első igazi veszekedés?

Natasa, Iván és Akeila úgy mutogatták a jelvényeiket, mint valami csillogó trófeákat. Debbyt és Jeremyt elvitték, minket is beültettek a rendőrautóba. Kihallgatásra vittek minket, hogy megtudhassák a mi szemszögünkből is a történteket. Hogy kik is voltak azok a bizonyos "mi"? Mira, Dan, én, Lysander és még Akeila is tanúskodott velünk.
- Még soha nem ültem rendőrök kocsijában... - néztem körül a kocsiban, ahogy beültettek.
Egy rács tényleg elválasztotta az első üléseket az utastértől. Kicsit gyanús szaga volt a hátsó üléseknek, leginkább hányás és vér. A legjobb kombó, komolyan! A fejemben megjelentek a lehető legrosszabb képek, amik ebben a kocsiban történhettek. Fogalmam sincs, hogy ezek a járőrök tapasztaltak vagy zöldfülűek, de egy biztos: a kocsi sok mindent megélt már.
Az adrenalintól reszketve ültem be a raboknak fenntartott utastérbe, és máris kedvem lett volna ügyvédért könyörögni. Az a bizonyos baljós hangulat uralkodott a kocsiban, amiket a filmekben is már észrevettem. A törvény markában. Ez a kifejezés illett legjobban a hangulatra. Szinte éreztem magamon, ahogy a jogok (amik igazából semmit nem dobnak a biztonságérzeten ilyen helyzetben) és a törvények (amik még annyira sem) a vaskos ujjaikba zárnak és végleg kiszorítják belőlem a szuszt. Szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre) egyedül utazhattam a két járőrrel.
- Reméltük is, kisasszony! - nevetett fel az anyósülésen lévő rendőr. - Hidd el, kényelmetlen dolog a bilincs.
Elhiszem én azt! Ettől egy pillanatra beugrott egy kérdés: vajon Castielen vagy ne adj Isten, Lysanderen volt már bilincs? És ha igen, miért? Ezektől a gondolatoktól kikerekedett szemekkel néztem a visszapillantóba, amitől a sofőr szeme rám villant. Gyanakvóan csillogtak a fekete szemei, de a csillogás mögött mosoly bujkált, ami legjobban a hangjában mutatkozott meg.
- Ha nem hiszed el, bebizonyíthatjuk! - meglóbálta az említett tárgyat.
A bilincs fémesen csillogott az esti fényben. Vághatja a csuklót. Gyakran láttam már olyat Oroszországban, hogy az emberek, miután lekerült róluk a bilincs, ösztönösen dörzsölni kezdték a csuklójukon lévő bőrt. Az emlékek elöntöttek. Meggyötört és megtört arcok, fakó csillogású szemek... Vörös foltok a bőrön, ahol az őrök taszigálták a rabokat. Esetleg még annál is rosszabb módszerrel szedték ki a választ az emberekből. És itt még a sokkoló igen finom módszernek számított.
Hevesen megráztam a fejemet, amin csak jót nevettek.
A szemeim megakadtak a fánkokkal teli dobozon és eszembe jutatta a tipikus amerikai rendőr képét: fánkot zabál a kocsijában és alszik. De a gyomrom máshogy észrevételezte a finomságot, ugyanis hangosan kordult egyet. A bulin alig ettem valamit.
- Tényleg igaz, amit a rendőrökről mondanak? - néztem rájuk ártatlan szemmel.
- Mire gondolsz? - vette át a szót az anyasülésen lévő.
Oké, őt hívom segédnek, a sofőrt pedig... sofőrnek! Így lesz a legegyszerűbb.
- Hogy egész álló nap fánkot esznek és alszanak a kocsijukban - mondtam ki, kis pirulással körítve.
Egy pillanatra megfagyott a levegő a kocsiban. Megsértettem őket? Ettől rettegtem a legjobban, de tényleg. Ha megsértenék pár rendőrt, azzal nem húznám ki magamat a csávából. Behúzott nyakkal és összeszorított szemekkel vártam valamit. Valami reakciót, hogy hogyan lehetek ilyen tiszteletlen, vagy valami ilyesmi... Aztán mindketten röhögésben törtek ki. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, és egy jó nagyot lélegeztem.
- Ebben csak annyi az igazság, hogy imádjuk a fánkot - röhögött a segéd.
- De azt ki nem szereti? - vetett ellent a sofőr, fültől fülig érő vigyorral.
- Jogos! - felelt a segéd, majd hátrapillantott hozzám. Észrevehette, ahogy nagyon szemeztem a fánkkal, mert a szája még nagyobb vigyorra húzódott. - Esetleg kérsz?
- Ha nem nagy baj... - zavaromban lehajtottam a fejemet. - A rabokat is meg szokták kínálni?
- Te tanú vagy. Az teljesen más! - szögezte le a sofőr. - Egyél nyugodtan!
A segéd kézségesen odanyújtotta nekem a szóban forgó dobozt. Egy bizonytalan mosollyal elvettem egy csokisat, mivel az a kedvencem. És még színes cukorkák is voltak rajta! Egyszerűen imádom!
- Köszönöm szépen! - szinte suttogva mondtam és elkezdtem enni.
- Szívesen, kölyök!
Csak hálásan rájuk mosolyogtam. Megettem a fánkomat, így gyorsan eltelt az idő, amíg a rendőrségre értünk. A járőrök rendesek voltak és kisegítettek az autóból, majd két oldalról közrefogtak. Én csupán zavartan pillantgattam körbe, hátha valakit még meglátok. A szememmel ingeresen a tesóimat kerestem.A járőrök húzni ketdek, én pedig engedtem az erejüknek. Bekísértek, ott pedig egy diszpécsercsaj csak unottan intett a két rendőrnek. Ők egy biccentés kíséretében beljebb kísértek, egyenesen egy kis várószoba-féle helyiségbe. Nagyon emlékeztett a kórházi várókra, azokban is ilyen kis, steril műanyagszékek vannak. Lenyomtak az egyik székre, ahogy a melettem ülőt is. Rápillantottam és felragyogott a szemem. Lysander volt az.
- Jézusom, Lysander, úgy örülök, hogy itt vagy! - megöleltem volna, de ő elhárította az ölelést.
Felkelt mellőlem és a velem szemben lévő székre telepedett le. Eyenesen a szemembe nézett, amiről tudtam, hogy nagyon rosszat jelent. De akármennyire is ismertem Lysandert, semmi nem készíthetett fel a mondanivalójára, ami most következett.
- Lysander....? - dadogtam zavartan, de ő csak bámult rám.
- Mi ez az egész, Caroline? - nézett komolyan a szemembe. - Hackerkedés? Jeremy és Debora? A szovjet különleges alakulat?
Úgy tátogtam, akár egy ponty. A szívem meghasadt, ahogy hideg hangon sorolta a lehetőségeket, amik nagyon is igazak voltak. Ez az érzés szinte fojtogatott, úgy adta tudtomra, hogy ezt elbasztam. De nagyon.
- Lysander, meg tudom magyarázni... - kezdtem a sablonsöveget, mire faarccal nézett rám.
Látszott rajta, hogy ez az este meggyötörte. Testileg és szellemileg egyaránt. De inkább csak szellemileg. Annyira irigyeltem ebben a pillanatban a többieket, akik még nem voltak itt. Tipikus, hogy akkor kell nekem is magyarázkodni, mikor kettesben vagyok az érintett féllel.
- Akkor hallgatlak - mondta úgy, mintha egy idegen lenne.
Vagyis bocsánat... mintha én lennék neki idegen. Az eddig fojtogató érzés most már átterjedt a mellkasomra, szúró fájdalomként. Egy kis idő kellett, mire rájöttem: mindjárt elbőgöm magamat. Ránéztem a továbbra is engem figyelő fiúra. Bizalmatlanságot láttam megcsillanni a szemében. Meg... csalódottságot? De lehetséges, hogy csupán én képzeltem oda.
- A hackerkedés igaz - vettem egy mély levegőt, hogy bent tartsam a könnyeimet. Nehéz volt ezt megpróbálni, főleg úgy, hogy a szerelmem úgy nézett rám, mintha egy újonnan érkezett idegen lennék, aki még belé is rúgott. - Valóban feltörtünk rendszereket a testvéreimmel. Hobbi, illetve munka keretein belül...
- Miért csinálod ezt? - kérdezett újra rideg hangon. - Miért jó ez nektek?
A programok rabjai vagyunk. Mi a jelenben élünk. A programsorokban. Ez az egyetlen, ami közös bennem és a testvéreimben. Legalábbis lelkileg. Ezt a tehetséget a szüleinktől kaptuk és soha nem hagytuk, hogy kárba veszen ez a tudás.
- Mert tehetségesek vagyunk benne - válaszoltam egy kis szünet után. A szememből legördült egy könnycsepp, amit már nem tudtam visszafojtani. Csak egy a gond: ha egy szabadul, jön a többi is vele együtt, így má hangtalanul csorogtak le a könnyek az arcomon. - Ez nekünk olyan, mint neked a költészet. Csak ebben tudunk kiteljesedni olyan szinten, ahogy lelkileg lehetséges.
Az arca megrándult. A szemei mérgesen szűkültek össze, amit nem bírtam nézni. De muszáj volt azokba a felemás szemekbe belenéznem. Tudnom kellett, mi folyik akkor Lysander fejében. De sajnálatos módon a pókerarca tökéletes.
- A költészetet és a hackerkedést egy napon ne említsd! - felelt kemény hangon, amit még sosem hallottam tőle. Őszintén megijedtem. - Semmi közük nincs egymáshoz.
- Én látom köztük az összefüggést - szipogtam halkan.
- És mi az? - emelte fel a hangját egy picit, de nekem már ennyi is elég volt, hogy zokogni kezdjek.
- A jelen és a múlt - rebegtem halkan. A jelen költészete számomra a programozás. A programsorokat is nagy műgonddal szokás összeállítani, akár a versekben a rímelő sorokat. És attól, hogy az egyik a gépen, a másik papíron kerül leírásra, a lényege ugyanaz: valami egyedit és különlegeset alkotni.  - Miért vagy ennyire dühös?
- Nem vagyok dühös! - pattant fel a helyéről, majd előttem kezdett járkálni. - Csak...
- Csak mi?! - üvöltöttem már én is.
Hevesen felálltam, a szék csattanva borult a földre.
- Hazudtál nekem! - bökte ki végre a kelleténél hangosabban. - Hogy bízzak benned ezek után?! Azt sem tudom, hogy ki vagy! - Ezzel megforgatta a szívemben lévő tőrt. De ez nem volt elég, így markolatig belém nyomta. - És te még annyira sem bíztál bennem, hogy ezt elmondd!
- És mégis hogy kellett volna elmondanom?! - kiáltottam könnyek közt. - Hogyan?

- Egy biztos, hogy nem így! - esett vissza a székébe, én pedig csendesen zokogva állítottam fel az enyémet.
- Sajnálom, hogy hazudtam, érted? - hüppögtem és elővettem egy zsepit.
Tényleg sajnáltam. Sajnáltam, hogy emiatt kell veszekednem vele, miközbenkereken elmondhattam volna neki, mivel is foglalatoskodom szabadidőmben. De akkor már nem volt visszaút.
- És Debora? - kérdezett rá.
- Utálom azt a ribancot, mert fájdalmat okozott Castielnek és azért, amit veletek tett - trombitáltam egy nagyot.
Rám nézett és valami érzelmet végre tükrözött az arca. Ez pedig a színtiszta csalódottság volt.
- Nem tudom, hogy bízhatnék benned újra. Azt sem tudom, ki vagy valójában - nézett a szemeimbe, amik ennek hatására csak még jobban könnyezni kezdtek. - Ezt át kell gondolnom.
- Mit kell átgondolnod? - értetlenkedtem.
- A... kapcsolatunkat.
Az ütő megállt bennem, ahogy ezt mondta. De úgy éreztem, mintha élve temettek volna el. Fulladoztam és könnyeztem. Az a szorító érzés a mellkasomban pedig nem akart elmúlni. Belülről teljesen összeomlottam.

56. fejezet: Álomból rémálom

"Lysander szemszöge"
Beletemettem az arcomat Carly nyakába. A zöld haja lágyan cirógatta az arcom, a bőre pedig forró volt. Csak a dezodor illatát éreztem rajta, majd ahogy lefelé vettem az irányt a válláig, megcsapott valami más illat is. Ez nem dezodor, de nem is parfüm volt. De mielőtt rájöhettem volna, hogy mi is ez, Carly megfeszült az ölemben. Eddig velem együtt mozgott, de most megdermedt.
- Mi történt, tündérkém? - súgtam a fülébe.
- Jeremy miért mehetett fel az emeletre? - válaszolt kis hezitálás után.
- Mármint Debora öccse?
- Igen. Miért megy fel valaki az emeletre, ha minden be van zárva?
Kattogott az agyam. Ez határozottan rossz előjel volt, hogy Jeremy fent kukacoskodott. Viszont nem tudtam tisztán gondolkodni az ölembe simuló, forró test miatt. A dereka köré fontam a karom, hogy még közelebb húzhassam. A testünk teljes egészében összeért, én pedig az államat a vállára támasztottam. Fészkelődni kezdett és olyan pontot érintett meg a combjaival, amit nem kellett volna. Vágyakozni kezdtem a teste után, az állati ösztöneim pedig ordítoztak a fejemben. A józan eszem meg még jobban üvöltözött. A múltja... a múltja miatt nem lehet... tilos... nem szabad... De mégis...
Aztán beugrott egy gondolat, valahonnan az agyam távolabbi zugából. Miért ne adhatnék én neki szebb emlékeket ezzel kapcsolatban?
- Lysander... - mondta Carly.
- Igen? - a fejemet elbillentettem és úgy néztem rá.
- Menjünk fel, rossz előérzetem van! - fogta meg a karomat.
- Nem hiszem, hogy bajt tudna keverni... - kezdtem.
- Lys, te is tudod, mire képes Debora - vágott közbe. - Nem akarok az öccsének is adni egy esélyt, hogy bebizonyíthassa, miben is hasonlít a testvéréhez!
- Igazad van... - sóhajtottam egyet és nagy nehezen elengedtem.
Felálltunk és felmentünk az emeletre. Carly kislányosan belém kapaszkodott, ami jó érzéssel töltött el. Átkaroltam és megláttam Jeremyt. Éppen az egyik ajtónál babrált valamit. Ha jól láttam, fel akarta törni az ajtó zárját.
- Hé, mit akarsz a szobámban?! - szólalt meg Carly, ezzel magunkra vonva a figyelmet.
Jeremy egy pillanatra megdermedt. A kis szerkentyű, amivel eddig dolgozott, kiesett a kezéből. Nevetve felegyenesedett, amit nem tudtam hova tenni. A hangjától kirázott a hideg, Carlyt pedig erősebben vontam magamhoz. Tudtam, hogy baj lesz.

"Carly szemszöge"
Lys erősebben vont magához, én pedig legszívesebben hozzábújtam volna. De nem tettem, inkább szembenéztem Jeremyvel. Nagyon kíváncsi voltam.
- Hogy mit akarok, pici Caroline? - szólalt meg, a hangsúlytól a hátamon a hideg futkározott.
- Nyögd már ki végre! - mondta Lysander higgadtan.
- A kis hackerbarlangodat akarom látni. Tudod, nagyon sokat hallottam már róla... - kezdett járkálni Jeremy.
Előhúzta a jobb kezét a háta mögül és egy fegyver simult a tenyerébe. - Ugye nem baj?
- Haver, tedd le azt a fegyvert! - nyugtatta Lys.
- Soha nem voltam a haverod, Lysander. Őszintén, nem is akarok az lenni!
- Tedd már le azt a ki-be baszott fegyvert, hülyegyerek! - szóltam közbe ingerülten.
- Nocsak, valakinek hogy felvágták a nyelvét! - nevetett fel, közben a pisztolyt ránk emelte. - Fogadjunk, hogy az illegális kódfeltörésekről nem csicseregtél ilyen szépen a barátodnak, ugye?
A testem megmerevedett. Nem, nem lehet, hogy tudja... Vagy mégis? Ilyen óvatlan lettem volna?
Volt a családunknak egy olyan időszaka, amikor pár hétig szinte a repülőkön éltünk. Apa és anya állandóan dolgozott, mi pedig mentünk velük folyamatosan. Most képzeljétek el: Moszkvából elindultunk Sydneybe, ott csak egy éjszakát töltöttünk, onnan mentünk Manchesterbe, ott csupán 4 órát töltöttünk, onnan mentünk Bécsbe, majd Prágába... Szóval na, értitek.
De még a két fizetés sem volt elég, így úgy gondoltuk a testvéreimmel, hogy mi is csináljuk a "családi bizniszt". Szerencsénk volt, mivel pár rendőrségi szervezet pont ilyen zöldfülűeket keresett, mint mi. És valljuk be, hogy a mi korosztályunkban kevés jobb hacker van nálunk. Csak ugye az ilyen szervezetek nem kötötték a nép orrára, hogy kódtörőket alkalmaznak, így titokban végeztük a munkát. Kamerákat és egész hálózatokat törtünk fel, mindezt a feletteseink megbízásából. Új város, új szervezet. Egyszeri munkák, hatalmas összegek. Minden jól ment, amíg meg nem láttuk a körözési listákat. Pár ember ott volt rajta a korábbi feletteseink közül. És teljes gőzzel keresték azokat, akik segítették őket. Leálltunk ezzel a tevékenységgel és bevallottunk mindent. Pár kapcsolatunk segítségével felmentettek minket a vádak alól.
És most újra felhántorgatja őket ez a senkiházi!
- Felmentettek a vádak alól - sziszegtem, de közben Lys szorítása enyhült.
- És mi lenne, ha újra bajba keverednétek? Hmm? Egy bankrablás, például? - hadonászott a pisztolyával, én pedig imádkoztam azért, hogy lábon lője magát. De sajna kegyetlen az Isten, legalábbis velem. - Ha megtalálnák a gépeteken a bank biztonsági kódjait, biztosan újra felülvizsgálnák az ügyet...
Az arcom elvörösödött a dühtől, ami elöntött a lábujjamig. Még van pofája engem fenyegetni! Ááá, legszívesebben keresztülszúrtam volna egy hegyes fémdarabbal, ha a közelemben lett volna egy. De sajna nem volt, így bámulnom kellett azt az idegesítő vigyorát, ahogyan a pisztolyt fogta ránk.
- Te rohadék ó, hogy esnél pofára egy aknamezőn! A rendőrség, de legalábbis én el foglak kapni ezért, Jeremy Brighton! - ordítottam oroszul.
A mosolya egy pillanatra sem olvadt le a sunyi kis arcáról, én meg csak szórtam rá szitkokat, hol oroszul, hol törökül, hol angolul, hol az anyanyelvemen.
- Hé, hé, nyugi van! - nevetett és a fejemre szegezte a pisztolyt. - Ne olyan hevesen. Elég, ha a két tesód rács mögött lesz, nem hiányzik egy harmadik, felvágott nyelvű fruska is. Te meghalsz. Mi már így is megúsztuk.
Lys a háta mögé rántott, de én hülye megszólaltam.
- Te és Debby... - állt össze a kép. - Ti hackerkedtetek szerte a városban, nem mi! És mindvégig a bank volt a célotok!
Legszívesebben a homlokomra csaptam volna, amilyen hülye voltam. De nagyon is jól csinálták! Fel sem tűnt, legalábbis nekem. Azt hittem, mindketten bénák a számítógéphez, mondjuk Jeremy informatika szakos volt...
- Egyszerű és nagyszerű, nemde? És pont kapóra jött, hogy itt vannak a mi városunkban a híres-neves Rin testvérek. - azt még láttam Lys háta mögül, hogy gúnyosan meghajolt. Legszívesebben nekiestem volna tíz körömmel. - És most búj elő, hogy lelőhesselek!
- Nem engedem, Jeremy! - tartott Lys a háta mögött.
- Hát akkor, Rómeó, te is vele halsz meg! - eldördült egy lövés.
Aztán még egy. Jeges félelem kúszott fel a gerincemen. Lassan végigtapogattam magamat, semmim nem fájt. Csupán a fejem zúgott. Aztán végigtapogattam Lysander hátát is. Sem Lysanderen, sem rajtam nem tátongott lyuk.
- Te hülye lotyó! - ordított Jeremy a földön fetrengve.
Óvatosan Lysander mellé léptem és megláttam a srácot. A vállából vörös folyadék szivárgott egyenesen a szőnyegre. Anya ezért ki fog nyírni minket! Ha nem tudja meg Mira hamarabb, mert akkor ő esik nekünk. Mögém néztem és ott álltak. Natasa, Iván és Akeila, pisztollyal a kezükben.
- Mi a...? - motyogtuk egyszerre Lyssel.
Még az ő arcán is színtiszta meglepettség látszódott. Akkor inkább nem akarom megtudni, hogy az én arcom hogy is nézett ki. Szerintem az arcom konkrétan megnyúlt, de a földig.
- Rég találkoztunk, Jeremy! - lépett a fiúhoz Natasa és megbilincselte, még a lőtt seb ellenére is, ami a vállán tátongott.
- Mit keresel itt, te kurva? - sziszegte fájdalmasan a srác.
- Ennyire ne örülj nekem, édes! - Natasa beletérdelt a fiú hátába.
Felrántotta Jeremy ordítása ellenére is. De így is, úgy is, már rajta volt a bilincs.
- Jeremy Brighton, letartóztatunk az Oroszországban elkövetett vétkeid miatt - lépett elő Akeila, egy egész mappával a kezében. Kikereste a megfelelő oldalt és olvasni kezdte a dokumentumot. - Emberrablás, zsarolás, pénzhamisítás és bankrablás vádja szól ellened.
- És a nővérem? - ilyen férget!
Képes volt bemártani a nővérét is. De Iván megelőzte, mivel a vállán hevert az ájult Debby. Ugyanis később kiderült, hogy rámászott Ivánra, az orosz srác pedig leütötte a konyhában található fadeszkával, amit a hús vágásakor használtunk. Egy tuti: örömmel néztem volna végig ezt a jelenetet és szétröhögtem volna magamat.

Pár perccel később a rendőrség állított be hozzánk. Nekünk pedig mennünk kellett vallomást tenni. Ha mindig ilyenek a bulik, én többet nem akarok rendezni, az biztos!