57. fejezet: A rendőrségen. Az első igazi veszekedés?

Natasa, Iván és Akeila úgy mutogatták a jelvényeiket, mint valami csillogó trófeákat. Debbyt és Jeremyt elvitték, minket is beültettek a rendőrautóba. Kihallgatásra vittek minket, hogy megtudhassák a mi szemszögünkből is a történteket. Hogy kik is voltak azok a bizonyos "mi"? Mira, Dan, én, Lysander és még Akeila is tanúskodott velünk.
- Még soha nem ültem rendőrök kocsijában... - néztem körül a kocsiban, ahogy beültettek.
Egy rács tényleg elválasztotta az első üléseket az utastértől. Kicsit gyanús szaga volt a hátsó üléseknek, leginkább hányás és vér. A legjobb kombó, komolyan! A fejemben megjelentek a lehető legrosszabb képek, amik ebben a kocsiban történhettek. Fogalmam sincs, hogy ezek a járőrök tapasztaltak vagy zöldfülűek, de egy biztos: a kocsi sok mindent megélt már.
Az adrenalintól reszketve ültem be a raboknak fenntartott utastérbe, és máris kedvem lett volna ügyvédért könyörögni. Az a bizonyos baljós hangulat uralkodott a kocsiban, amiket a filmekben is már észrevettem. A törvény markában. Ez a kifejezés illett legjobban a hangulatra. Szinte éreztem magamon, ahogy a jogok (amik igazából semmit nem dobnak a biztonságérzeten ilyen helyzetben) és a törvények (amik még annyira sem) a vaskos ujjaikba zárnak és végleg kiszorítják belőlem a szuszt. Szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre) egyedül utazhattam a két járőrrel.
- Reméltük is, kisasszony! - nevetett fel az anyósülésen lévő rendőr. - Hidd el, kényelmetlen dolog a bilincs.
Elhiszem én azt! Ettől egy pillanatra beugrott egy kérdés: vajon Castielen vagy ne adj Isten, Lysanderen volt már bilincs? És ha igen, miért? Ezektől a gondolatoktól kikerekedett szemekkel néztem a visszapillantóba, amitől a sofőr szeme rám villant. Gyanakvóan csillogtak a fekete szemei, de a csillogás mögött mosoly bujkált, ami legjobban a hangjában mutatkozott meg.
- Ha nem hiszed el, bebizonyíthatjuk! - meglóbálta az említett tárgyat.
A bilincs fémesen csillogott az esti fényben. Vághatja a csuklót. Gyakran láttam már olyat Oroszországban, hogy az emberek, miután lekerült róluk a bilincs, ösztönösen dörzsölni kezdték a csuklójukon lévő bőrt. Az emlékek elöntöttek. Meggyötört és megtört arcok, fakó csillogású szemek... Vörös foltok a bőrön, ahol az őrök taszigálták a rabokat. Esetleg még annál is rosszabb módszerrel szedték ki a választ az emberekből. És itt még a sokkoló igen finom módszernek számított.
Hevesen megráztam a fejemet, amin csak jót nevettek.
A szemeim megakadtak a fánkokkal teli dobozon és eszembe jutatta a tipikus amerikai rendőr képét: fánkot zabál a kocsijában és alszik. De a gyomrom máshogy észrevételezte a finomságot, ugyanis hangosan kordult egyet. A bulin alig ettem valamit.
- Tényleg igaz, amit a rendőrökről mondanak? - néztem rájuk ártatlan szemmel.
- Mire gondolsz? - vette át a szót az anyasülésen lévő.
Oké, őt hívom segédnek, a sofőrt pedig... sofőrnek! Így lesz a legegyszerűbb.
- Hogy egész álló nap fánkot esznek és alszanak a kocsijukban - mondtam ki, kis pirulással körítve.
Egy pillanatra megfagyott a levegő a kocsiban. Megsértettem őket? Ettől rettegtem a legjobban, de tényleg. Ha megsértenék pár rendőrt, azzal nem húznám ki magamat a csávából. Behúzott nyakkal és összeszorított szemekkel vártam valamit. Valami reakciót, hogy hogyan lehetek ilyen tiszteletlen, vagy valami ilyesmi... Aztán mindketten röhögésben törtek ki. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, és egy jó nagyot lélegeztem.
- Ebben csak annyi az igazság, hogy imádjuk a fánkot - röhögött a segéd.
- De azt ki nem szereti? - vetett ellent a sofőr, fültől fülig érő vigyorral.
- Jogos! - felelt a segéd, majd hátrapillantott hozzám. Észrevehette, ahogy nagyon szemeztem a fánkkal, mert a szája még nagyobb vigyorra húzódott. - Esetleg kérsz?
- Ha nem nagy baj... - zavaromban lehajtottam a fejemet. - A rabokat is meg szokták kínálni?
- Te tanú vagy. Az teljesen más! - szögezte le a sofőr. - Egyél nyugodtan!
A segéd kézségesen odanyújtotta nekem a szóban forgó dobozt. Egy bizonytalan mosollyal elvettem egy csokisat, mivel az a kedvencem. És még színes cukorkák is voltak rajta! Egyszerűen imádom!
- Köszönöm szépen! - szinte suttogva mondtam és elkezdtem enni.
- Szívesen, kölyök!
Csak hálásan rájuk mosolyogtam. Megettem a fánkomat, így gyorsan eltelt az idő, amíg a rendőrségre értünk. A járőrök rendesek voltak és kisegítettek az autóból, majd két oldalról közrefogtak. Én csupán zavartan pillantgattam körbe, hátha valakit még meglátok. A szememmel ingeresen a tesóimat kerestem.A járőrök húzni ketdek, én pedig engedtem az erejüknek. Bekísértek, ott pedig egy diszpécsercsaj csak unottan intett a két rendőrnek. Ők egy biccentés kíséretében beljebb kísértek, egyenesen egy kis várószoba-féle helyiségbe. Nagyon emlékeztett a kórházi várókra, azokban is ilyen kis, steril műanyagszékek vannak. Lenyomtak az egyik székre, ahogy a melettem ülőt is. Rápillantottam és felragyogott a szemem. Lysander volt az.
- Jézusom, Lysander, úgy örülök, hogy itt vagy! - megöleltem volna, de ő elhárította az ölelést.
Felkelt mellőlem és a velem szemben lévő székre telepedett le. Eyenesen a szemembe nézett, amiről tudtam, hogy nagyon rosszat jelent. De akármennyire is ismertem Lysandert, semmi nem készíthetett fel a mondanivalójára, ami most következett.
- Lysander....? - dadogtam zavartan, de ő csak bámult rám.
- Mi ez az egész, Caroline? - nézett komolyan a szemembe. - Hackerkedés? Jeremy és Debora? A szovjet különleges alakulat?
Úgy tátogtam, akár egy ponty. A szívem meghasadt, ahogy hideg hangon sorolta a lehetőségeket, amik nagyon is igazak voltak. Ez az érzés szinte fojtogatott, úgy adta tudtomra, hogy ezt elbasztam. De nagyon.
- Lysander, meg tudom magyarázni... - kezdtem a sablonsöveget, mire faarccal nézett rám.
Látszott rajta, hogy ez az este meggyötörte. Testileg és szellemileg egyaránt. De inkább csak szellemileg. Annyira irigyeltem ebben a pillanatban a többieket, akik még nem voltak itt. Tipikus, hogy akkor kell nekem is magyarázkodni, mikor kettesben vagyok az érintett féllel.
- Akkor hallgatlak - mondta úgy, mintha egy idegen lenne.
Vagyis bocsánat... mintha én lennék neki idegen. Az eddig fojtogató érzés most már átterjedt a mellkasomra, szúró fájdalomként. Egy kis idő kellett, mire rájöttem: mindjárt elbőgöm magamat. Ránéztem a továbbra is engem figyelő fiúra. Bizalmatlanságot láttam megcsillanni a szemében. Meg... csalódottságot? De lehetséges, hogy csupán én képzeltem oda.
- A hackerkedés igaz - vettem egy mély levegőt, hogy bent tartsam a könnyeimet. Nehéz volt ezt megpróbálni, főleg úgy, hogy a szerelmem úgy nézett rám, mintha egy újonnan érkezett idegen lennék, aki még belé is rúgott. - Valóban feltörtünk rendszereket a testvéreimmel. Hobbi, illetve munka keretein belül...
- Miért csinálod ezt? - kérdezett újra rideg hangon. - Miért jó ez nektek?
A programok rabjai vagyunk. Mi a jelenben élünk. A programsorokban. Ez az egyetlen, ami közös bennem és a testvéreimben. Legalábbis lelkileg. Ezt a tehetséget a szüleinktől kaptuk és soha nem hagytuk, hogy kárba veszen ez a tudás.
- Mert tehetségesek vagyunk benne - válaszoltam egy kis szünet után. A szememből legördült egy könnycsepp, amit már nem tudtam visszafojtani. Csak egy a gond: ha egy szabadul, jön a többi is vele együtt, így má hangtalanul csorogtak le a könnyek az arcomon. - Ez nekünk olyan, mint neked a költészet. Csak ebben tudunk kiteljesedni olyan szinten, ahogy lelkileg lehetséges.
Az arca megrándult. A szemei mérgesen szűkültek össze, amit nem bírtam nézni. De muszáj volt azokba a felemás szemekbe belenéznem. Tudnom kellett, mi folyik akkor Lysander fejében. De sajnálatos módon a pókerarca tökéletes.
- A költészetet és a hackerkedést egy napon ne említsd! - felelt kemény hangon, amit még sosem hallottam tőle. Őszintén megijedtem. - Semmi közük nincs egymáshoz.
- Én látom köztük az összefüggést - szipogtam halkan.
- És mi az? - emelte fel a hangját egy picit, de nekem már ennyi is elég volt, hogy zokogni kezdjek.
- A jelen és a múlt - rebegtem halkan. A jelen költészete számomra a programozás. A programsorokat is nagy műgonddal szokás összeállítani, akár a versekben a rímelő sorokat. És attól, hogy az egyik a gépen, a másik papíron kerül leírásra, a lényege ugyanaz: valami egyedit és különlegeset alkotni.  - Miért vagy ennyire dühös?
- Nem vagyok dühös! - pattant fel a helyéről, majd előttem kezdett járkálni. - Csak...
- Csak mi?! - üvöltöttem már én is.
Hevesen felálltam, a szék csattanva borult a földre.
- Hazudtál nekem! - bökte ki végre a kelleténél hangosabban. - Hogy bízzak benned ezek után?! Azt sem tudom, hogy ki vagy! - Ezzel megforgatta a szívemben lévő tőrt. De ez nem volt elég, így markolatig belém nyomta. - És te még annyira sem bíztál bennem, hogy ezt elmondd!
- És mégis hogy kellett volna elmondanom?! - kiáltottam könnyek közt. - Hogyan?

- Egy biztos, hogy nem így! - esett vissza a székébe, én pedig csendesen zokogva állítottam fel az enyémet.
- Sajnálom, hogy hazudtam, érted? - hüppögtem és elővettem egy zsepit.
Tényleg sajnáltam. Sajnáltam, hogy emiatt kell veszekednem vele, miközbenkereken elmondhattam volna neki, mivel is foglalatoskodom szabadidőmben. De akkor már nem volt visszaút.
- És Debora? - kérdezett rá.
- Utálom azt a ribancot, mert fájdalmat okozott Castielnek és azért, amit veletek tett - trombitáltam egy nagyot.
Rám nézett és valami érzelmet végre tükrözött az arca. Ez pedig a színtiszta csalódottság volt.
- Nem tudom, hogy bízhatnék benned újra. Azt sem tudom, ki vagy valójában - nézett a szemeimbe, amik ennek hatására csak még jobban könnyezni kezdtek. - Ezt át kell gondolnom.
- Mit kell átgondolnod? - értetlenkedtem.
- A... kapcsolatunkat.
Az ütő megállt bennem, ahogy ezt mondta. De úgy éreztem, mintha élve temettek volna el. Fulladoztam és könnyeztem. Az a szorító érzés a mellkasomban pedig nem akart elmúlni. Belülről teljesen összeomlottam.