61. fejezet: Gyógyulás

A mellkasom nehezen emelkedett és süllyedt. A szoba sötét volt, az illatok eltompultak, a fejem zúgott. Idegesség. Zavarodottság. Pánik. Kielégületlenség. Lysander. A szobám redőnyei le voltak eresztve, csak pár csíkot festett az asztalomra a délutáni fény. A takaróm alatt gubbasztottam, akár egy buckalakó. Csak a szemeimet jártattam a sötét szobában, válaszokat keresve.
Miért én? Miért most? Miért itt?
- Carly, húzd fel a redőnyt! - trappolt be anya a szobámba. - Húzd le a fejedről a takarót, mert megfulladsz! Vagy lehet, hogy a bőröd bemelegszik és pattanásos leszel! Pattanásokat akarsz, kislányom? Szedd már össze magad!
Én csak egy szenvedő nyögést fűztem hozzá. Egy szó nélkül lerántotta rólam a takarót, majd elszörnyedt. Úgy nézhettem ki, akár egy boszorkány. A szempillaspirál elkenődött a szemem alatt, az arcom sápadt, a végtagjaim remegtek, a fekete hajam pedig csupa kóc.
- Miranda, Daniel! - szólt ki szigorúan anya az immár nyitott ajtómon. - Drágám, gyere!
Egy kecses mozdulattal felrántotta a redőnyömet, a szobámba pedig szabályosan beáradt a fénytenger. A szemeim elé kaptam a kezemet, miközben sziszegtem. A napfény égetett, kiégette a retinámat és megfosztott a sötétségtől. Abban az időszakban csak a sötétséget éreztem valódi támaszomnak és társamnak. Ő mindig hallgatott. Ő mindig megértett. Ő körbeölelt, akár egy jó szerető. Ő mindenestől magába fogadott engem.
Az őrület határán táncoltam.
- Jézusom, húgi! - a lábdobogás hangosabb lett, ölelő karok vettek körül. - Mi a bajod? Nézz rám! Kelj fel! Gyere! Kincsem, ne add fel! - hallottam.
Senkinek nem engedelmeskedtem.
- Üres - motyogtam.
- Kislányom, mi üres? - hallottam anya hangját, viszont nem érzékeltem.
Nem érzékeltem senkit és semmit. Csak én voltam és a hangok. Azt sem tudtam, hogy a szemem nyitva vagy csukva van-e egyáltalán. Csak egyet tudtam: valami leránt a mélybe. A kezemet a mellkasomra tettem, a szívemre.
- Itt - mondtam.
A kép visszatért. Mindenki könnyes szemmel nézett engem. Anya, apa és a testvéreim. Én viszont csak a mellkasomra szorított kezemre néztem, mintha nem is az enyém lenne.
- Összetört - suttogtam. - Ragasszátok össze nekem. Anyu, apu, Mira, Dani... Kérlek, ragasszátok össze... Fáj...
Csak egy könnycseppet hullattam el.
- Kincsem, ez teljesen normális... - csitított anya. - Ez csak a gyógyszer utóhatása.
- Gyere, Carly, feküdj vissza és aludj - simította meg a vállamat egy kéz, amihez Dan hangja tartozott. Némileg megnyugodtam tőle. - Jobb lesz.
- Ígéritek? - kérdeztem üres hangon.
- Megígérjük - nyomott egy puszit a fejemre apa. - Hozzatok a húgotoknak ételt és meleg teát. Ma nem mozdulhat ki innen. Nem találkozhat, csak velünk. Az orvosok azt mondták, ez természetes lesz, legalább kell neki pár óra, míg kitisztul teljesen. De minimum egy nap kell.
- Én itt maradok mellette - mondta Dan. - Vigyázok rá.
- Jól van, fiam - veregette meg a hátát.
Mindenki sürgött-forgott. Hol teát ittam, hol ledarált gyümölcsöt ettem, hol beszéltek hozzám. De az egész napot végigaludtam. Sejtelmem sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem. Csupán beszédfoszlányokat hallottam, de azokat sem tudtam értelmezni. Akár kómában is lehettem volna, a gyógszer annyira leterített. Valaki mindig fogta a kezemet, ami kellemes érzés volt. Biztonságban tudtak, ameddig kellett.
Aztán egy meleg kar fonta körül a derekamat. Nedves lett a felsőm eleje, de én ebből nem tudtam összerakni semmit. A testem nem mozdult, éber álmom volt.
Egy zokogó hang dúdolt nekem. Csakis nekem. Egyedül nekem. A hang gitárkíséretet is kapott, a zokogás mégis lefullasztotta. De így is gyönyörű volt ez a török népdal.

***

A torkom száraz volt. Az orrom folyt. A szám belseje mintha vattával lett volna kitömve. A szemeimet is csak nehezen tudtam kinyitni.
- Felébredt! - közölte izgatottan egy hang mellettem.
- Mondtam, hogy felébred - mondta magabiztosan egy mély hang. - Hiszen az én húgom.
- Tudom. Olyan erős, mint te - itt egy kínos szünet állt be. - Va-vagyis...
Én itt mentettem meg a lányt, hogy magyarázkodni kelljen.
- Szomjas vagyok - nyöszörögtem.
Kinyitottam a szemeimet és pislogtam párszor. Akeila és Dan egyszerre pattantak fel. Valamelyikük megitatott, a másik pedig odatolta a kezem alá a tálcát, ami meg volt rakva minden jóval. Én nekiláttam az evésnek, már amennyit láttam az ételből így, csipás szemekkel.
- Mennyi az idő? - dörmögtem tele szájjal.
- Hajnali 3 van - nézett Akeila a karórájára.
- És ti hogyhogy itt vagytok? Miért nem mentetek aludni? - sandítottam rájuk, de közben tovább ettem.
- Én nem hagylak el, Carly - jelentette ki Dan.
- Én pedig nem akartam, hogy felügyelet nélkül maradj, ha Dan elalszik - magyarázta Akeila kis mosollyal.
- Hé! Messze vagyok az alvástól! - mondta felháborodva a bátyám.
- Öt kávé után még jó! - kuncogott az orosz lány.
Én csak vidáman csóváltam a fejemet. Őket egymásnak teremtették. Kíváncsi leszek, hogy Dan mikor vallja be Akeilának, hogy érez iránta valamit, ami több, mint barátság. Vagy Akeila fog odaállni a bátyám elé? Fogalmam sem volt. De ez egy jó sztori, majd elmesélem.
- Mi történt, amíg ki voltam ütve? - kérdeztem egy ásítás kíséretében, miközben kidörzsöltem a csipát a szememből.
- Ilayda és Mira zenélt neked, azon kívül nem engedtünk senkit a közeledbe. Bár Ilayda jó munkát végzett, mivel egy osztálytársad sem sejti, hogy itthon vagyunk. Vagy legalábbis nem próbáltak meglátogatni minket a mai nap folyamán - foglalta össze Dan.
- És mikor mehetek suliba? - kíváncsiskodtam, miközben már a teát ittam.
- Várd ki a holnapot, úgyis péntek lesz - tanácsolta Akeila. - Beszokásnak nem rossz kezdés.
- Oké - bólintottam. - Ti már ma mentek? - fordultam Dan felé.
- Sajna igen - bólintott szenvedő arckifejezéssel. - Szóval jó éjt, húgi! - mondta, miközben felállt.
Akeila a helyén maradt. Én kaptam a testvéremtől egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobámból. A lépések elhaltak a folyosón, én pedig Akeilára néztem.
- Még jó, hogy kimentettelek! - nevettem fel.
Az arca céklavörös lett, ami erős kontrasztot alkotott hófehér hajával.
- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? - motyogta. - Még beszélni sem tudok vele rendesen.
- Érzel valamit iránta, igaz? - sóhajtottam.
- Igen - vett mély levegőt. - De így elnézve téged, inkább lemondok róla.
- Megérdemlitek a boldogságot - vágtam közbe. - Nekem nem jött össze. Na és?
- És? Depressziós lettél, Carly! - nézett mélyen a szemembe. - A szerelem rossz.
- Nem a szerelem a rossz. Hanem az, ha kirúgnak - vontam vállat. - Beletörődtem, hogy Lysnek nem kellettem. Lassan készen állok arra is, hogy továbblépjek.
- Erős vagy, Carly - fogta meg a kezemet Akeila. - Erősebb, mint bármelyikünk. Lysander egy hülye állat, hogy kidobott téged.
- Ne mondj ilyet, a végén még zavarba hozol - mosolyodtam el, ahogy fentebb tornásztam magamat.
- Ez így van - mondta biztatóan.
- Gyógyszerekkel könnyebb volt - suttogtam. - Ha nem kaptam volna a kezelést, valószínűleg már halott lennék.
- Carly, csend! - mondta szigorúan és erős orosz akcentussal a barátnőm.
Akeila minél dühösebb volt, annál erősebben érződött az akcentusa. Vett egy-két mély levegőt, majd elengedte a kezemet.
- Most itt hagylak, nekem is kelnem kell reggel - biccentett és megölelt. - Jó éjt!
- Szép álmokat és köszönöm! - kiáltottam utána, ahogy kiment az ajtómon.

***

Újra abban a sötét szobában találtam magamat. Ugyanazzal az ezüstös hajkoronával. Ugyanazzal a ruhával. Ugyanabban a részeg állapotban. Lent hallatszott a dübörgő basszus, ami részeg kiáltozásokkal vegyült. Csak egyetlen lámpa égett, annak a fénye szinte táncolt a hatalmas ágyon. Egy vendégszoba volt. Emlékszem rá, arról az estéről. Sikítozni akartam a felismerés hatására, de nem ment. Ahogy a fiú felém fordult, ezúttal nem két sárga írisz nézett rám. Hanem egy zöld és egy sárga. A lélek belém szorult a levegővel együtt.

Lysander volt az, Matthewként.

Rugdalózni, kapálózni, ordítani akartam. A testem viszont nem mozdult. Kisvártatva végre megmozdultam, de a rossz irányba indultam el. Ugyanis a srác karjaiba vetettem magamat. A srác mosolya gonosz és hátborzongató volt. Menekülni akartam. Ehelyett még közelebb simultam hozzá. A kezemben volt egy pohár, telve színtelen folyadékkal. Fenyőpálinka. Az ő poharát az enyémhez koccintotta.

A karom lendült és húzóra megittam. A fogaim zsibbadtak az égető italtól. De a fiú csak vigyorgott. Lassan lehajolt a fülemhez. Ahogy megéreztem a leheletét, elvesztem.

Könnyes arccal riadtam fel a napfényes szobámban.

- Ne, ne, ne, nem, nem, nem lehet! - motyogtam reszketve.

A fogaimat még mindig zsibbadtnak éreztem, mintha az előbb ittam volna meg az italt. A karjaimat a testem köré fontam, úgy zokogtam csendesen. Miért tetted ezt, Lysander? Ezt kérdezgettem magamtól, holott tudtam, hogy az valójában Matthew volt. De mégis... Lysander nagyobb nyomot hagyott bennem. Vele nem is voltam együtt testileg, de lelkileg szinte egyek voltunk. Olyan, mintha elvette volna a lelkem szűzies tisztaságát. Ezért pedig gyűlölnöm kellett volna. Mégsem tettem.

Képtelen voltam arra, hogy gyűlöljem. A testvéreim helyettem is gyűlölték.

- Kicsim, nyugodj meg! - mondta anya, ahogy belépett a szobába egy tálca étellel.

Szépen az ölembe rakta, ahogy felültem. Kifújtam az orromat egy zsepivel és letörölgettem a könnyeim nagyját.

- Mi a baj?

- Csak rosszat álmodtam - motyogtam. - Mennyi az idő?

- Dan és Mira két óra múlva hazaérnek a suliból - mosolygott anya. - Mi lenne, ha addig főznénk nekik valamit?

Anya tudta, hogy mire van szükségem. Ez volt az ő szuper képessége: megérezte mások szükségét. Én csak bólintottam és enni kezdtem. Ő megvárta, hogy befejezzem az evést, addig beszélgettünk. Csak akkor döbbentem rá, hogy milyen kevésszer beszéltem anyával négyszemközt. Sokat dolgoztak a szüleink, de mi megértettük. Mégis megkönnyebbülést éreztem, hogy kiönthettem anyának a szívemet.

Segített felállni az evészet után, mert majdnem orra estem. Nem éreztem a lábamat, az utóbbi pár órában nem nagyon használtam őket. Így nehezen, de ledöcögtünk a lépcsőn, egyenesen a konyhába.

Onnantól kezdve az agyam teljesen a főzésre koncentrált. Nyújtottunk, fűszereztünk, dagasztottunk, pároltunk és öntöttünk. Boldog voltam főzés közben. Ez mindig fel tudott vidítani.

- Megjöttünk! - kiáltotta Mira.

- A konyhában vagyunk! - mondta anya, a testvéreim pedig bejöttek.

Egy svédasztallal vártuk őket, amiből boldogan kezdtek falatozni. Mira mégis gondterheltnek látszott. Mikor már jócskán a délutánban bennjártunk, odasasszéztam mellé és odasúgtam neki a kérdésemet.

- Mi történt, Mira?

- Semmiség - legyintett, de a szemében megjelentek a könnyek.

- Legalább a zserbóm felett ne hazudj - mondtam szomorúan. 

Hirtelen átöleltem a derekát, amitől megdermedt.

- Nem számít, hogy mi az, én melletted állok! - suttogtam a felsőjébe. - Hiszen a tesód vagyok.

Ő erre visszaölelt és csak szorított.

- Viktor megcsalta, miközben Londonban voltunk - zuttyant le mellénk Dan a tévé elé.

Lassan elengedtem Mirát, ő pedig csak bólogatott.

- Nővérkém... - fogtam meg a kezét. - Ugye képen törölted?

- Tökön rúgta - kotyogott közbe ismét Dan. - Úgy, hogy eleredt az orra vére.

- Miközben lendült a lábam, Dan eltörte az orrát - egészítette ki Mira.

A tekintetem kettejük között ugrált, majd elröhögtem magamat. Muszáj volt, ahogy elképzeltem a jelenetet. Ők is lassan elmosolyodtak, először kuncogás, majd harsogó nevetés tört ki belőlük is.

Amikor egy bő fél óra múlva már lenyugodva, bár még mindig vigyorogva néztük a tévét, egy kellemetlen hang hasított a levegőbe. 

Valaki nyomta a csengőt.

60. fejezet: Újra itthon?

Október végére hivatalosan is továbbléptem. Túl voltam Lysanderen, ismét jól voltam, nem voltam depressziós, a dührohamaim csitultak.
Vagy lehet, hogy a doki ütős gyógyszere éreztette velem ezt. Igen, gyógyszert szedtem újra, mivel apa és anya megelégelte, hogy szinte naponta verem szét a Titkosszolgálat berendezését egy-egy dühroham miatt. A kollégáim már-már hívni akarták a diliházat, de a szüleim megnyugtatták őket, hogy semmi baj nincs. Így egy hónapos gyógyszeres kezelés. Jupiii!
- Carly, ne fogdosd a kabátomat! - szólt rám a bátyám.
- De olyan szép ez a fekete! Szinte folyik... - birizgáltam tovább a kabátja szegélyét. - Meg a tapintása olyan furcsa...
Ő csak a kezembe nyomott egy üveg vizet. Azt nézegettem tovább, számolgatva a buborékokat, amik kipukkantak a víz felszínén. Igen, a gyógyszer kissé kiütött. Jól van, konkrétan minden héten kétszer bedrogoztak orvosi drogokkal. Vénásan adták nekem ezeket a szereket, hogy gyorsabban felszívódhassanak. Egy ilyen kezelés után legalább 4-5 óráig olyan vagyok, mint egy 3 éves kisgyerek: mindent megfogdosok és folyamatosan kívánom a fagyit.
Éppen egy ilyen kezelésről jöttünk és Dan úgy döntött, hogy elvisz egy kicsit sétálni a Hyde Parkba. Mondanom sem kell, ahogy a lombkoronákat fújta a szél, engem az teljesen elvarázsolt. A bátyám lecsavarta nekem a palackról a kupakot, így tudtam inni. Leültünk egy padra, a bátyám pedig itatott. Úgy éreztem, mintha lebegnék.
- Nem akartalak újra így látni, de mégis megtörtént... - beszélt hozzám Dan megnyugtató hangon, én pedig csak engedelmesen nyeltem a vizet. - És újra egy fiú miatt, akitől képtelen voltalak megvédeni.
- Hallod, Dan... - mondtam kótyagosan és ködös tekintettel felé fordultam. - Ha örökké védenél, akkor csak nagyobbat koppantam volna... - dadogtam. - Miről is beszélünk most?
Ő csak szó nélkül magához ölelt. Jól esett meleg karok között lenni, nagyon jól éreztem magamat.
- Már csak egy alkalom van hátra, aztán vége van, húgi... Csak bírd ki... - motyogta. - Az én kedvemért...
- A te kedvedért, bátyus... - szinte daloltam, mert csak ezt tudtam belőle felfogni.
Ő csak ölelt tovább. Gyengéden. Kitartóan. Védelmezően.

***

Mikor nagyjából kitisztult belőlem az utolsó kezelés hatása is, anya és apa behívták a testvéreimet. Tudtam, hogy fontos bejelenteni valójuk lesz, így próbáltam nem elaludni, ami átkozottul nehéz volt. Egy kényelmes fotelben ültem, anyáék irodájának a sarkában és a "megtisztulás" olyan fárasztó volt, hogy simán el tudtam volna aludni. De nem tettem, ugyanis a testvéreim a két karfámra telepedtek. Megfogtam a kettőjük kezét és összekulcsoltuk az ujjainkat.
- Jó újra józannak látni, Carly! - mondta Mira mosolyogva.
- Jó újra józannak lenni! - nyújtózkodtam egyet, mint egy macska. - Bár... nem viszünk egy kicsit abból a cuccból? - mondtam viccelődve.
- Nem! - vágták rá.
Egy darabig csak néztünk egymásra, majd elkezdtünk egyszerre nevetni. Imádom a lökött családomat, ezen pedig semmi nem változtathat.
- Családom! - állt fel apa császár stílusban. - Azért gyűltünk itt ma össze, hogy...
- Hogy tanúi legyünk Carly és a józanság egybekelésének! - mondta röhögve Mira.
- Ámen, tesó! - pacsiztam le vele.
A szüleink csak nevettek rajtunk, de újra megfogtam a tesóim kezét és újra teljesen figyeltünk apára.
- Nos, azért gyűltünk ma itt össze, hogy bejelentsük: költözünk!
A reménysugár szinte lézerré nőtte ki magát a szívemben és ez meglátszódhatott az arcomon is, mivel fültől fülig érő mosoly kúszott fel az arcomnak nevezett valamire. Újra láthattam a barátainkat.
- Ugye, haza megyünk? - nézett rá a szüleinkre Mira.
- Igen. Haza - mondta olyan meghitten anya, hogy legszívesebben sírtam volna.
Ahogy kiszabadultunk az irodából, mindenkitől elbúcsúztunk. Sokan mondták, hogy hiányozni fogunk nekik, de örülnek, hogy végre hazamehetünk. A jókedvemet nem tudta semmi sem beárnyékolni. Viszont egy dolog igen: Lysander. Vagyis csak az agyam nem akart neki örülni, viszont a szívem neki örült a legjobban, hogy végre láthatom őt, ennyi idő után.
Öt hónap. Öt hónap alatt sok minden meg tud változni.
- Ne reménykedj, Carly. Ne akarj újabb gyógyszeres kezeléseket... - motyogtam, miközben összecsomagoltam a holmimat.
Mindenki szinte egyszerre csomagolt össze, majd gyorsan a reptérre siettünk. Anya és apa, mint mindig, most is a fejünkbe láttak. A lehető leghamarabbi járatra foglaltak helyet. Szinte futottunk, hogy időben be tudjunk csekkolni.
"Tiszta" voltam, bár a biztonsági őrök kicsit gyanúsan méregettek, lehet, hogy a pupillám még mindig tág volt a sok szertől. Viszont nem állítottak meg, ami jó jel volt. Sikerült elérnünk a gépet, bár csodával határos módon. Szaladnunk kellett, de megérte a sok edzés, amit itt kaptunk. Ugyanis a Titkosszolgálat mindenkit kötelez az edzésre, ha az irodában ül naphosszat, ha terepen van. Szóval még éppen hogy elértük a gépünket és gyorsan elfoglaltuk a helyünket.
Vigyázat, a Rin família úton van!

"Armin szemszöge"
Még a vak is látja, hogy Lys ramatyul van. De komolyan, mindig árasztja magából azt a sötét erőt, amit általában az idegroncsok szoktak. Megértem, hogy hiányzik neki Carly, de akkor miért szakított vele?
- Min gondolkodsz, tesókám? - zuttyant le mellém Alexy.
- Lemerült a PSP-m és most unatkozom - fordultam felé. - Van elemed?
- Nincs, az én fülesem se bírja már sokáig - mutatott a nyakában lévő fülesre. - Nagyon hiányzik Carly - sóhajtott.
- Ja, neki mindig volt pár fölös eleme vagy aksija - meredtem az osztályterem sarkában lévő pókra, ami most valahogy érdekesebb volt az osztálytársaim többségénél. - Nem tudod, hogy mikor jönnek vissza?
- Elvileg csak nyárra mentek el, de már október vége van! - jelentette ki. - Szerinted baja esett?
- Dehogy, biztosan nem - legyintettem. - Csak hosszúra nyúlik az utazás.
Itt be kellett fejeznünk a beszélgetést, mert bejött a tanár. 45 percnyi tömény unalom. És még csak játszani sem tudok! A telóm nem volt ott, a PSP-m lemerült... Beszélgetés? Ááá, nem. Annyira kétségbeesett nem voltam. Kibámultam az ablakon, jobb ötlet hiányában. Még mindig el tudok ámulni azon, hogy a természet nagyon magas grafikai szinttel rendelkezik. De már pár játék megközelíti ezt a szintet, ahol már egy pixel sem látszik.
De aztán a suli mellett leállt egy ezüstös színű autó. Távol volt, így nem tudtam kinézni, hogy milyen fajtájú autóval van dolgom. Egy szőke gyerek pattant ki belőle. Akkor ez Iván lesz, Carlyék orosz barátja. De ő miért jön ide, a sulinkba?
Vállat vontam és nézelődtem tovább.
- Elnézést, uram, szeretném kikérni Ilayda kisasszonyt! - hallottam egy hangot, mire elfordultam az ablaktól.
Iván volt az, zihált. Valószínűleg futott. A tanár csak morgott valamit, Ilayda pedig Iván mellé szökkent és gyorsan leléptek.
Mi a fene folyik itt?

"Ilayda szemszöge"
Iván és én kifutottunk Gyémánthoz.
- Hazajönnek? Ez nagyszerű! - tapsikoltam hatalmas mosollyal. - De miért kértél ki?
- Ezt nem mondhatod el senkinek - mondta Iván ijesztően villogó tekintettel. - Carlynak össze kell szednie magát, mielőtt találkozna Hófehérkével.
Gondoltam, hogy Lysanderrel baj lesz. Egy bólintással megígértem neki.
- Mi történt Londonban? - dadogtam.
- Carly gyógyszeres kezelést kapott. Időbe telik, mire kiürül minden a szervezetéből - mondta erős orosz akcentussal.
- Lys miatt történt?
- Igen - bólintott. - Mira megkért, hogy szóljak neked. Te távol tudod tartani a fiúkat a háztól, amíg Carly normálisan felépül.
- Rendben - bólintottam komoly ábrázattal.
Intettünk egymásnak és a suli felé vettem az irányt. De mielőtt még elértem volna a kaput, visszafordultam.
- Egész jól beszéled a nyelvet! - kiáltottam neki nevetve.
- Te is, kislány! - válaszolt szintén mosolyogva.
A Rin család hazajött. Szinte el sem hittem. De meg kellett jegyezni, hogy az információt meg kell tartani magamnak. Néhány mély levegő után közömbös arccal léptem be az osztályterembe. Egyből a helyemre ültem, Castiel pedig megdobott egy papírgalacsinnal.
- Hülye vagy, itt ülök előtted! - fordultam a hülyén vigyorgó vörös lovagom felé.
- Mit akart a szőke gyerek? - kérdezte.
- Majd szünetben - kacsintottam rá. - Carlyról volt szó.
Szinte hallottam, ahogy Lysander nyaka megroppant a heves mozdulattól, ahogy felkapta a fejét a név hallatára. Nagyon pofára fog esni, ha próbálkozik. Gyógyszeres kezelés? Elhiszem Lys csáberejének mértékét, de nem hiszem, hogy versenyre kelhetne a jó öreg morfiummal és társaival. A csengő túl hamar jött el.
Minden izmomat bemelegítettem kisebb mozgolódásokkal az óra alatt, hogy abban a pillanatban futásnak eredhessek. Egy nem túl nőies mozdulattal besöpörtem a cuccaimat a táskámba és olyan hévvel álltam fel, hogy a padot majdnem magammal vittem. Futásnak eredtem, a combizmaim megfeszültek, ahogy komolyan munkára fogtam őket.
Csak jó döntés volt, hogy Castiellel futottam mostanában! Mindig is jó formában voltam, de most különösen. Egy őzgida gyorsaságával vágtattam ki a teremből, mielőtt a srácok felocsúdhattak volna. Natanielnek persze most jutott eszébe egy csomó papírral megállni az ajtónál, pontosan az utamat keresztezve. Egy ugrással átugrottam pár diák táskáját, vészesen közeledtem a szőke herceg felé. Sajnálattal félbe kellett szakítanom a csevejt, amit Melodyval folytatott, ugyanis a vállam felett megpillantottam a két srácot, ahogy az emberi reflexeket meghazudtolva a nyomomba eredtek. Egy ügyes fordulással csak Nat vállát löktem meg, így a papírjai csak megrezdültek.
A lendület és a csempe nem jó párosítás, így egy tíz métert csúsztam még, majdnem hanyatt esve. Komolyan, limbóznom kéne! Egy emberkébe megkapaszkodtam, csak azt nem láttam, hogy kibe. Azonban macskaügyességgel visszanyertem a testem felett az irányítást.
- Bocs, haver! - vetettem oda a megdöbbent felsőbb évesnek.
Szaladtam tovább, a lányok mosdóját akartam ostrom alá venni. Magam mögül szitkozódást hallottam és egy nagy csattanást. Nat, Nat... Legközelebb megtanulod, hogy nem szabad az ajtó előtt állni, ha Castiel akar kijönni! Közel voltak, így igyekeztem elvegyülni a tömegben.
Átkozott vörös haj! Gyorsan a fejembe húztam a kapucnit, de ez se sokat használt, mivel Lysandernek és Castielnek szó nélkül utat engedtek. Így még jobban nehezemre esett a kitörés. Ügyesen siklottam el kezek és fejek mellett, egyenesen az ajtót célba véve. Már láttam a kis szoknyás bábut, de mielőtt az ezüstösen csillogó kilincset akárcsak megérinthettem volna, két erős kar emelt fel a földről.
- Neeeeeee!!! - kiáltottam drámázva.
- Most pedig csendesebb helyre megyünk... - közölte nyugodt hangon Lysander, ami teljesen meglepett.
Elvileg Castiel a legjobb futó, de ő csak akkor érkezett meg, amikor Lys távolabb vitt a tömegtől. Akárhogy rángatóztam, tekeregtem, nem engedett. Nem is sejtettem, hogy a kis írópalánta így megerősödött! Talán öt hónapja kezdett foglalkozni komolyabban az izmaival. Azóta legalább olyan szálkás, mint Castiel.
- Miért rohansz? - kérdezte Castiel komoly arccal.
A fiúk sarokba szorítottak. A hátam a hideg kőfalhoz ért, ahogy elhátráltam tőlük. Azonban úgy villogott a szemük, mint a friss prédára leső farkasoknak.
- Semmi... - motyogtam magamnak.
Semmit ne mondj! Ha mondasz valamit, Iván vagy Akeila kibelez! Így biztattam magamat. Szorosan összezártam az ajkaimat, amit Castiel azonnal észrevett.
- Mi történt Carlyval, Ilayda? - ugrott az arcomba Lys.
Az aggódó tekintet helyett csupán hideg maszkot láttam. Két kezével viszont a vállamat szorította, válaszokra várva.
- Beteg lett - mondtam az első eszembe jutó hazugságot. - Londonban gyógyszeres kezelés alatt állt, de már jól van...
- Hazajön? - kérdezte Castiel a háttérből, ahogy a legjobb haverját lefejtette rólam. - Bébi, ne akard, hogy én szedjem ki belőled... - nézett rám, a száját megnyalva és vágytól elsötétült, viharhoz hasonló tekintettel. - Tudod, hogy nem vagyok könyörületes...
- Még nem feküdtünk le, démonka... - néztem rá összehúzott tekintettel. - Honnan tudnám? Viszont...
- Viszont? - lépett hozzám közelebb Castiel.
- Te nem is tudod, mire vagyok képes... - súgtam érzékien. - Törökországban már tudod, mikre tanítanak 17 éves lányokat?
- Kíváncsivá tettél... - rántott közelebb magához.
- Főj csak a levedben, sevgilim... - suttogtam.
Kedvesemnek szólítottam, mégis gyengéden eltoltam magamtól és a letört Lys felé fordultam. Még mindig nem tette túl magát Carlyn, így nem bírta a turbékoló párok látványát.
- Carly már jobban van, nemsoká újra itt lesz... - simítottam meg az állát. - Ha mázlid lesz, megbocsát.
- Ez mázli kérdése? - nézett rám hitetlenkedve.
- Igen. Carly nagyon makacs szívügyekben és sok időbe kerül, hogy újra bízni tudjon benned. Várnod kell - vontam vállat.
Vagy örökre felejtened...

59. fejezet: A nyári gyakornokság

Amikor megérkeztünk a csapadékos klímájú Londonba, már az összes könnyem elfogyott. Pár levegővétellel szabályoztam a légzésemet, majd elindult a nyári szünet. Jó így elindítani valamit, ugye? Fájó és törött szívvel, amit legbelül tudtam, hogy nem szerettem ki Lysanderből. És volt egy halvány sejtésem arról, hogy nem is fogok. Ő volt számomra az első barátom, aki nagyon csúnyán pofára ejtett. Hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy a rendőrségen szakított az exével, ugye? Ex... Csak akkor nyert értelmet ez a szó valójában. Egy fejrázással és egy álmosollyal próbáltam kiűzni őt a fejemből. Ezzel együtt próbáltam lerázni és levetkőzni magamról a hozzá kapcsolódó személyiségemet. A szúrás a szívemben enyhült, de fel nem oldódott. A nyáron viszont nem a pici szívem pici érzelmeivel foglalatoskodtam, ugyanis a nővérem rám szólt már az első napon.
- Húgi, hogyha csak a sarokban sírni jöttél velünk, máris visszapostázlak Lyshez, hogy térden csúszva menj vissza hozzá - nézett rám keményen. - Ne nyalogasd a sebeidet, állj talpra! Gyerünk! - rángatott fel az ágyamról, amit én rongybábuként hagytam. - Ez nem az én húgom! Ha nekem most megtörsz, mindenkinek elújságolom, hogy Caroline Rin olyan kis porcelánszívvel rendelkezik, amit még a Lyshez hasonló kis pöcshuszárok is képesek összetörni, világos?! - két keze közé fogta az arcomat és az enyémnek támasztotta a homlokát. A beszólása kicsikart belőlem egy halvány mosolyt. - Tudom, hogy fáj. De ne feledd, amit anyáék tanítottak nekünk, jó?
Könnyes szemmel mondtam szinkronban a nővéremmel az egyetemes igazságot. Ezt még anya és apa mondta nekünk, amikor kicsik voltunk és sokat utaztunk.
- Az otthon és a munka két külön világ. Az otthonhoz érzelem, a munkához értelem kell - elmosolyodtunk mindketten, ahogy közösen elmondtuk.
- Tudom, hogy fáj - szólalt meg Mira egy kis csend után. - De neked acélszíved kell, hogy legyen. Hiszen dolgozni vagyunk itt.
Ekkor tettem félre minden érzelmemet. Csak az új munkahelyünk járt az eszemben. Vagyis mégsem, mert néha esténként álomba sírtam magamat. De ez egyre ritkábban fordult elő.
Hogy milyen volt a nyári gyakorlati munka? Izgalmas. Vicces. Hasznos. Ezek a szavak jellemezték leginkább. A Titkosszolgálat nagy hasznunkat vette ebben a három hónapban. Mi végeztük a kódolást, a papírmunkát, a kisebb-nagyobb repedések kezelését, illetve mi programoztuk be és erősítettük meg a biztonsági rendszert.
- Azért ne robbantsátok a fejünkre az egész épületet! - rázott ki egy hang a nosztalgiából.
Augusztus volt már, a hónap közepe. És a gondolataim éppen egy élesített gyakorlóbomba felett kalandoztak el. Vagyis nem én álltam a bomba felett, hanem az egyik ügynök, aki viszont tőlem várta a parancsot, hogy melyik drótot kell elvágni.
A nosztalgiázásomat pedig ő zavarta meg.
- Nyugi, ne kapd fel a vizet! - szóltam a mikrofonba. - A lila drót lesz az!
- Biztos?
- Ugyan már, ez csak gyakorlat! Bátorság! - duruzsolta Mira is a mikrofonba. - Vagy félsz, csajszi?
- Nem én! - hangzott a felháborodott hang, majd pityegés.
Remegve az izgalomtól figyeltük az üvegen keresztül, ahogy az ügynök a kis csipesszel megközelítette a drótcsomót. Kiemelte közüle a lilát és vágott. Egy másodpercig nem történt semmi. De aztán a bomba számlálója megállt. Megmenekültünk. A bomba hatástalanítva. Lepacsiztunk mindenkivel.
- Hé, Carly! - kiáltott nekem valaki.
A hang irányába fordultam és Dant láttam felém rohanni. Valahogy sejtettem, hogy nem a sikerrel záruló bomba-tesztem miatt szólongatott. Kijöttem a körém gyűlt tömegből és a bátyám elé siettem.
- Mi történt, Dan? - kérdeztem.
- Anyáék beszélni akarnak velünk - hadonászott összevissza. - Azt mondták, sürgős.
Összeszedtük Mirát is és anyáék ideiglenes irodájához mentünk. A Titkosszolgálat nekik is adott munkát, méghozzá nem is keveset. A fülemben dobolt a vér, ahogy benyitottam. Augusztus. Lassan nyár vége. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy hazamehetünk. Ilayda és a többiek már borzalmasan hiányoztak. De tudtam, hogy Vele is várom azt a bizonyos találkozást. Átkoztam magamat az izgatottságért, ami a hatalmába kerített. Hidegvér. Nyugalom. Értelem. Csupán ezekre volt szükségem, de abban a pillanatban nem találtam egyiket sem. Mire észbe kaptam, Dan már kinyitotta az ajtót előttünk. A szüleink egyből eltették a munkájukat és mutatták, hogy üljünk le.
- Kaptunk egy hívást - kezdte apa. - Ismeretlen szám volt és fenyegető üzenet.
- Miféle fenyegető üzenet? - hunyorítottam a szüleimre. - Az, hogy megölnek minket?
- Nem - ingatta anya a fejét. - Rosszabb.
- Rosszabb? - visszhangoztuk kórusban.
- Igen. Azt mondták, a barátaitokat ölik meg, kezdve Ilaydával - mondta anya könnyezve.
Apa odament anyához és hagyta, hogy a világ legerősebb nője kizokogja magát a vállán. Mindig is tiszteltem őket. Erősek és bátrak voltak olyan helyzetekben, amitől más szülő meghátrálna. Csak remélni tudtam, hogy fele olyan határozott lehetek valaha, mint ők. És most anyám zokogott.
Azok a szemetek komolyan gondolták. Összepréseltem a számat és próbáltam nem a barátaink vérben fuldokló testére gondolni. Nehéz volt, mivel mindig a legrosszabb lehetőség villant az agyamba. Ez ezúttal sem volt másképpen. A sírás kerülgetett, de lenyeltem a könnyeimet. Nem sírhattam. Erősnek kellett maradnom.
- Mégsem sikerült Debby minden cinkosát lekapcsolni? - kapta Mira a szája elé a kezét, ez hozott vissza a képzeletem sötét bugyraiból. - Most mi lesz?
- Lenyomozzák a hívást és elkapják az illetőt - közölte nyugodt hangon apa, miközben anya rendíthetetlenül, akár egy patak, úgy zokogott. - De amíg ez megtörténik, Londonban kell maradnunk.
- És ez meddig tart? - nézett Mira az apánkra.
- Egy vagy két hónap, a telefonáló mozgásától függ - mondta apa, miközben lehunyta a szemeit. - De ez csak becsült idő...
- Szóval lehet, hogy hamarabb megtalálják! - mosolygott Mira.
- De az is lehet, hogy később - motyogtam magamban. - De honnan tudták, hogy Londonban vagyunk? Hiszen a telefonjainkat még a nyár elején leárnyékoltuk és nem is hívtuk az otthoniakat...
- Ez jó kérdés - morgott Dan is.
Aztán mindketten Mirára pillantottunk, aki gyanúsan csendben volt. Kerülte velünk a szemkontaktust, de én kitartóan bámultam.
- Lányom... - sírt anya. - Mit tettél?
Mira szeméből is könnyek törtek elő. Úgy látszik, nehezére esett visszatartani őket. Elkezdett zokogni, de mi csak vártuk, hogy valljon. Lassan én is ellágyultam a szívszaggató hang miatt, de nem törtem meg. Aztán Mirából kitört a vallomás.
- Viktort hívtam fel! - zokogott keservesen. - Annyira hiányzik, így rendszeresen fel szoktam hívni egy nyilvános fülkéből! De már öt napja nem jelentkezett. Aggódom érte, eddig mindig pontos volt. De most eltűnt, felszívódott! Értitek?! - fakadt ki.
Odakucorodtam mellé és vigasztaltam. Ő csak sírt, de amíg anya hangosan, Mira hangtalanul zokogott.
- Jól tetted, hogy nyilvános fülkéből hívtad - mondta apa. - Így csak azt tudja, hogy London melyik részében vagyunk, az egész várost pedig nem forgathatja fel.
- Sh-shaj-nhálhom... - sírt Mira.
- Semmi baj, nyugalom... - csitítgatom a nővéremet. - Már csak ez az egy személy van? Aztán mehetünk haza?
- Elméletileg igen - mondta sírástól vöröslő szemmel anya.
- És gyakorlatilag? - néztem rá összehúzott szemekkel.
- Fogalmunk sincs - ingatta a fejét. - Hiányzik?
- Nem. Hiszen szakítottunk, miért hiányozna az exem? - kérdeztem vissza a sírás szélén.
- Caroline... kincsem... ne emészd magad - simogatta meg anya a fejemet. - Gyönyörű vagy és eszes. Az ő hibája és vesztesége, hogy eltaszított magától.
- Hazudtam neki... - gördült le az első könnycsepp. - Szörnyű alak vagyok...
- Csak azért hazudtál, hogy megvédd - mondta anya. - Nem a te hibád...
- De igen! - tört ki belőlem is. - Miért akartam megvédeni? Egyáltalán MITŐL akartam megvédeni?! ANYA, MONDD MEG!
- Attól az élettől, ami rád vár - simította ki a vizes tincseket az arcomból. - A munkádnak fogsz élni, családra pedig nem lesz időd, ezt te mondtad.
- A család és a munka nem egyeztethető össze - motyogtam egyetértően.
- Pontosan. És sokkal jobb így elválni, mint ha évek alatt hidegülnétek el egymástól - törölte le a könnyeimet.
Miközben engem anya babusgatott, Mirát apa vette kezelésbe. Csodálatos szüleink vannak. Nagyon szerencsések vagyunk.
- De ti hogy tudtátok összeegyeztetni? - szipogtam.
- Mi egy szakmában dolgozunk apáddal. De te is rájöhetsz, hogy hogyan lehet összeegyeztetni - suttogta.
- Hogyan? - töröltem ki a szemeimből a könnyeket.
- Ha a szerelmetek elég erős, bármit kibír. Távolságot. Időt. Mindent - mondta és egy puszit lehelt a homlokomra. Közben egy pillanatra apára pillantott egy igazi, szerelmes nő nézésével. Vajon mi az ő történetük? Soha nem hallottuk, hogyan és miként jötte össze apával. Addig nem is nagyon érdeklődtünk iránta, de az a nézés felkeltette a kíváncsiságomat. - Mert össze lesztek kötve egy láthatatlan fonallal, ami mindig visszahúz titeket egymáshoz.
- Anya, ennyire naiv nem vagyok! - mosolyodtam el. - De köszönöm.
- Szívesen, kincsem - mosolygott vissza rám.
A szívem akkor már tudta, hogy már megtaláltam ezt a láthatatlan fonalat. De az agyammal küzdöttem a felismerés ellen. Később rájöttem, hogy anya mondása igaz volt. Mert akárhova vetett a sors, mindig visszataláltam az igaz szerelmemhez.
De előreszaladtam a történetben, ezért most visszakanyarodunk.
Ez volt a legelső fenyegető üzenet, de nem az utolsó. Összesen 4-et kaptunk. Ha mind a négyet beváltották volna, most mindenki és minden halott lenne körülöttünk. De hála Istennek lekapcsolták mind a kettő személyt, ugyanis az egyiktől 3-at kaptunk, a másiktól pedig 1-et. A harmadik üzenet környékén (ami már szeptember végén volt) még mindig Londonban voltunk.
Akkor már beletörődtem, hogy soha nem leszek már szerelmes. De akárhányszor a tükörbe néztem, mindig eszembe jutott valami Lysanderről. Például, hogy imádta a hajamat, főleg a színét. Mindig zöld tündérkének nevezett.
Utáltam ezekre a boldog napokra visszaemlékezni. Mindig azt juttatta eszembe, hogy mit veszítettem. És amit akkor veszítettem, úgy éreztem, azt soha nem fogom visszakapni. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve befestettem a hajamat feketére.
Igen, feketére. A testvéreim elszörnyedtek a változáson. Anya és apa csak ingatták a fejüket. A családom tudta, hogy ez a feldolgozásomhoz tartozik. Így visszatekintve nagyon nagy hülyeség volt. De akkor így láttam jónak. A stílusom a bohémról inkább szürkére változott. Túl átlagosan, már-már jelentéktelenül öltöztem. Amelyik ruhadarabra Lys valaha is azt mondta, hogy "jól áll", vagy bármi bókot mondott róla, az a kukában vagy a rászorulók dobozában végezte. Ez pedig a hozott ruháim jelentős részét érintette, a nagyja a kedvenceim közé tartozott. De csak egy cél lebegett a szemeim előtt: túllépni Lysanderen és mindenen, ami vele kapcsolatos. Barna és szürke pulcsikkal lett tele a szekrényem, meg farmerrel (a bő fajtával). A kontaktlencsét már nem is használtam, az alapozót elsüllyesztettem a fiók legmélyére. Kinyúlt sapkákat hordtam, a szemüvegemmel körítve. A mappámat szorongatva gyakran menekültem a Hyde Parkba, esetleg a London Eyehoz rajzolgatni. A szívemet teljesen elbarikádoztam az emberek elől, nem szerettem az iskolámat. Újra otthon akartam lenni, az ottani barátaimmal.
Csak róluk nem mondtam le soha.

"Lysander szemszöge"
Elmúlt a szeptember, Carly pedig még mindig nem jött vissza. Miért nem jön vissza? Talán véglegesen elköltöztek?
- Lys, mondtam már, hogy nem költöztek el véglegesen! - közölte velem Ilayda, mikor megkérdeztem tőle, ami a szívemet nyomta. - Nem értem, hogy miért kell minden második nap megkérdezned! A Rin család vissza fog térni!
- Nem is kérdezem meg mindig... - motyogtam magamban.
- De igen - bólogatott Ilayda. - Mindig megkérdezed.
Akaratlanul is a megüresedett pad felé néztem. Hiányzott. Nagyon.
- Ne meressz már ilyen bánatos kiskutyaszemeket! Hiszen az exed, miért hiányolod?! - támaszkodott neki a padjának. - Ha a szemem nem hazudik, még mindig bele vagy zúgva.
- Nem vagyok belezúgva... - mondtam bizonytalanul. HAZUG! - Csak... hiányzik az összképből...
- Lys... - tette a vállamra a kezét. - Szörnyen hazudsz.
- Tudom! - fogtam a két kezem közé a fejemet. - Nem tudom, mit csináljak...
Ilayda ördögi vigyorra húzta a száját, amitől a hideg rázott. De nagyon komolyan. Hogyan tud Castiel mellette maradni, nem is értem. Éreztem, hogy az ujját a mellkasomnak bökte.
- Lys, neked felejtésre van szükséged! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Elmész Castiellel bulizni, nincs vita.
Ilyenkor az akcentusa kiélesedik és csak még jobban rásegít a hatásra. Gondterhelten sóhajtottam, mert visszaemlékeztem az egy évvel ezelőtti eseményekre, amikor szintén felejteni akartam. Amikor Carlyék értem jöttek, kiszívtam a nyakát.
- Miért nem te mész vele? - ráztam ki a fejemből az emlékeket.
- Nekem tanulnom kell a mondatelemzés rejtelmeit - mondta tagoltan és hogy is mondjam... jókislányosan, ami nem illett hozzá. - Ms. Mindenttudó pikkel rám, feleltetni fog - fordította le.
- Ohh, értem - bólintottam. - De nem.
- Nem?! Miért, mi dolga van uraságodnak? - emelte meg kissé a szemöldökét. - Talán tanulnod kell? Keresni a jegyzetfüzetedet? Netán hímezni? Mégis mi dolgod van?! - minden mondatnál közelebb jött, az egy fejjel kisebb lány különösen ijesztő tudott lenni.
- Tanulni....? - inkább kérdeztem, mint mondtam.
- Tiszta ötös vagy - nézettrám összevont szemöldökkel. - Vagy csak siránkozni akarsz, hogy Carlyék mikor jönnek már haza. Értem én. Hazaérsz és szépen bebújsz az ágyikódba, be van sötétítve, tökéletes egy kis depihez. Fogadok, hogy van egy fénykép Carlyról, amit nézegetni szoktál esténként. Talán még a kezedbe is veszed és gondolatban... - nem fejezte be, hanem egyet lökött a csípőjével, értelmet adva a mondatnak.
- Nem szoktam ezt csinálni! - mondtam vörös fejjel és felháborodva.
- Ez nem szégyen, Lysi - mosolygott démon módjára ez a nőszemély. - A srácoknak kell egy kis feszültséglevezetés...
- Te hány éves vagy? - néztem rá értetlenül.
- 17 múltam idén, miért?
- Semmi, hagyjuk... - legyintettem neki és leültem a helyemre.
- Már megint depizel? - csatlakozott legjobb haverom is. - Nem értem, hogyha ilyen szarul vagy, miért dobtad Carlyt?
- Hazudott nekem... - kezdtem volna a mondókámat, de félbeszakítottak.
- ...ezért hogy tudnék megbízni benne hosszú távon? Ha erről hazudott, miről hazudhatott még? Talán nem is szeretett soha! - fejezte be kórusban a két vörös.
- Talán mondtam már? - néztem rájuk értetlenül.
- Csak minden nap elmondod háromszor, hétvégente többször - számolta az ujjain Ilayda. - És nem szabad bort adnunk a kezedbe, mert akkor egész monológot adsz elő a bizalom fontosságáról.
Castiel szó nélkül feltartotta a kezét, Ilayda pedig belecsapott.
- Haver, valld be, hogy beijedtél - röhögött Castiel. - Berezeltél attól, hogy talán ő lehet az egyetlen csaj az életedben. Vagy szerezd vissza, vagy szerezz mást.
El sem tudtam képzelni, hogy mást szeressek úgy, mint az én zöld tündérkémet. Mennyit változhatott egy nyár alatt? Basszus, megint rajta járt az agyam. Ilaydának igaza volt: sürgős felejtésre volt szükségem.