61. fejezet: Gyógyulás

A mellkasom nehezen emelkedett és süllyedt. A szoba sötét volt, az illatok eltompultak, a fejem zúgott. Idegesség. Zavarodottság. Pánik. Kielégületlenség. Lysander. A szobám redőnyei le voltak eresztve, csak pár csíkot festett az asztalomra a délutáni fény. A takaróm alatt gubbasztottam, akár egy buckalakó. Csak a szemeimet jártattam a sötét szobában, válaszokat keresve.
Miért én? Miért most? Miért itt?
- Carly, húzd fel a redőnyt! - trappolt be anya a szobámba. - Húzd le a fejedről a takarót, mert megfulladsz! Vagy lehet, hogy a bőröd bemelegszik és pattanásos leszel! Pattanásokat akarsz, kislányom? Szedd már össze magad!
Én csak egy szenvedő nyögést fűztem hozzá. Egy szó nélkül lerántotta rólam a takarót, majd elszörnyedt. Úgy nézhettem ki, akár egy boszorkány. A szempillaspirál elkenődött a szemem alatt, az arcom sápadt, a végtagjaim remegtek, a fekete hajam pedig csupa kóc.
- Miranda, Daniel! - szólt ki szigorúan anya az immár nyitott ajtómon. - Drágám, gyere!
Egy kecses mozdulattal felrántotta a redőnyömet, a szobámba pedig szabályosan beáradt a fénytenger. A szemeim elé kaptam a kezemet, miközben sziszegtem. A napfény égetett, kiégette a retinámat és megfosztott a sötétségtől. Abban az időszakban csak a sötétséget éreztem valódi támaszomnak és társamnak. Ő mindig hallgatott. Ő mindig megértett. Ő körbeölelt, akár egy jó szerető. Ő mindenestől magába fogadott engem.
Az őrület határán táncoltam.
- Jézusom, húgi! - a lábdobogás hangosabb lett, ölelő karok vettek körül. - Mi a bajod? Nézz rám! Kelj fel! Gyere! Kincsem, ne add fel! - hallottam.
Senkinek nem engedelmeskedtem.
- Üres - motyogtam.
- Kislányom, mi üres? - hallottam anya hangját, viszont nem érzékeltem.
Nem érzékeltem senkit és semmit. Csak én voltam és a hangok. Azt sem tudtam, hogy a szemem nyitva vagy csukva van-e egyáltalán. Csak egyet tudtam: valami leránt a mélybe. A kezemet a mellkasomra tettem, a szívemre.
- Itt - mondtam.
A kép visszatért. Mindenki könnyes szemmel nézett engem. Anya, apa és a testvéreim. Én viszont csak a mellkasomra szorított kezemre néztem, mintha nem is az enyém lenne.
- Összetört - suttogtam. - Ragasszátok össze nekem. Anyu, apu, Mira, Dani... Kérlek, ragasszátok össze... Fáj...
Csak egy könnycseppet hullattam el.
- Kincsem, ez teljesen normális... - csitított anya. - Ez csak a gyógyszer utóhatása.
- Gyere, Carly, feküdj vissza és aludj - simította meg a vállamat egy kéz, amihez Dan hangja tartozott. Némileg megnyugodtam tőle. - Jobb lesz.
- Ígéritek? - kérdeztem üres hangon.
- Megígérjük - nyomott egy puszit a fejemre apa. - Hozzatok a húgotoknak ételt és meleg teát. Ma nem mozdulhat ki innen. Nem találkozhat, csak velünk. Az orvosok azt mondták, ez természetes lesz, legalább kell neki pár óra, míg kitisztul teljesen. De minimum egy nap kell.
- Én itt maradok mellette - mondta Dan. - Vigyázok rá.
- Jól van, fiam - veregette meg a hátát.
Mindenki sürgött-forgott. Hol teát ittam, hol ledarált gyümölcsöt ettem, hol beszéltek hozzám. De az egész napot végigaludtam. Sejtelmem sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem. Csupán beszédfoszlányokat hallottam, de azokat sem tudtam értelmezni. Akár kómában is lehettem volna, a gyógszer annyira leterített. Valaki mindig fogta a kezemet, ami kellemes érzés volt. Biztonságban tudtak, ameddig kellett.
Aztán egy meleg kar fonta körül a derekamat. Nedves lett a felsőm eleje, de én ebből nem tudtam összerakni semmit. A testem nem mozdult, éber álmom volt.
Egy zokogó hang dúdolt nekem. Csakis nekem. Egyedül nekem. A hang gitárkíséretet is kapott, a zokogás mégis lefullasztotta. De így is gyönyörű volt ez a török népdal.

***

A torkom száraz volt. Az orrom folyt. A szám belseje mintha vattával lett volna kitömve. A szemeimet is csak nehezen tudtam kinyitni.
- Felébredt! - közölte izgatottan egy hang mellettem.
- Mondtam, hogy felébred - mondta magabiztosan egy mély hang. - Hiszen az én húgom.
- Tudom. Olyan erős, mint te - itt egy kínos szünet állt be. - Va-vagyis...
Én itt mentettem meg a lányt, hogy magyarázkodni kelljen.
- Szomjas vagyok - nyöszörögtem.
Kinyitottam a szemeimet és pislogtam párszor. Akeila és Dan egyszerre pattantak fel. Valamelyikük megitatott, a másik pedig odatolta a kezem alá a tálcát, ami meg volt rakva minden jóval. Én nekiláttam az evésnek, már amennyit láttam az ételből így, csipás szemekkel.
- Mennyi az idő? - dörmögtem tele szájjal.
- Hajnali 3 van - nézett Akeila a karórájára.
- És ti hogyhogy itt vagytok? Miért nem mentetek aludni? - sandítottam rájuk, de közben tovább ettem.
- Én nem hagylak el, Carly - jelentette ki Dan.
- Én pedig nem akartam, hogy felügyelet nélkül maradj, ha Dan elalszik - magyarázta Akeila kis mosollyal.
- Hé! Messze vagyok az alvástól! - mondta felháborodva a bátyám.
- Öt kávé után még jó! - kuncogott az orosz lány.
Én csak vidáman csóváltam a fejemet. Őket egymásnak teremtették. Kíváncsi leszek, hogy Dan mikor vallja be Akeilának, hogy érez iránta valamit, ami több, mint barátság. Vagy Akeila fog odaállni a bátyám elé? Fogalmam sem volt. De ez egy jó sztori, majd elmesélem.
- Mi történt, amíg ki voltam ütve? - kérdeztem egy ásítás kíséretében, miközben kidörzsöltem a csipát a szememből.
- Ilayda és Mira zenélt neked, azon kívül nem engedtünk senkit a közeledbe. Bár Ilayda jó munkát végzett, mivel egy osztálytársad sem sejti, hogy itthon vagyunk. Vagy legalábbis nem próbáltak meglátogatni minket a mai nap folyamán - foglalta össze Dan.
- És mikor mehetek suliba? - kíváncsiskodtam, miközben már a teát ittam.
- Várd ki a holnapot, úgyis péntek lesz - tanácsolta Akeila. - Beszokásnak nem rossz kezdés.
- Oké - bólintottam. - Ti már ma mentek? - fordultam Dan felé.
- Sajna igen - bólintott szenvedő arckifejezéssel. - Szóval jó éjt, húgi! - mondta, miközben felállt.
Akeila a helyén maradt. Én kaptam a testvéremtől egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobámból. A lépések elhaltak a folyosón, én pedig Akeilára néztem.
- Még jó, hogy kimentettelek! - nevettem fel.
Az arca céklavörös lett, ami erős kontrasztot alkotott hófehér hajával.
- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? - motyogta. - Még beszélni sem tudok vele rendesen.
- Érzel valamit iránta, igaz? - sóhajtottam.
- Igen - vett mély levegőt. - De így elnézve téged, inkább lemondok róla.
- Megérdemlitek a boldogságot - vágtam közbe. - Nekem nem jött össze. Na és?
- És? Depressziós lettél, Carly! - nézett mélyen a szemembe. - A szerelem rossz.
- Nem a szerelem a rossz. Hanem az, ha kirúgnak - vontam vállat. - Beletörődtem, hogy Lysnek nem kellettem. Lassan készen állok arra is, hogy továbblépjek.
- Erős vagy, Carly - fogta meg a kezemet Akeila. - Erősebb, mint bármelyikünk. Lysander egy hülye állat, hogy kidobott téged.
- Ne mondj ilyet, a végén még zavarba hozol - mosolyodtam el, ahogy fentebb tornásztam magamat.
- Ez így van - mondta biztatóan.
- Gyógyszerekkel könnyebb volt - suttogtam. - Ha nem kaptam volna a kezelést, valószínűleg már halott lennék.
- Carly, csend! - mondta szigorúan és erős orosz akcentussal a barátnőm.
Akeila minél dühösebb volt, annál erősebben érződött az akcentusa. Vett egy-két mély levegőt, majd elengedte a kezemet.
- Most itt hagylak, nekem is kelnem kell reggel - biccentett és megölelt. - Jó éjt!
- Szép álmokat és köszönöm! - kiáltottam utána, ahogy kiment az ajtómon.

***

Újra abban a sötét szobában találtam magamat. Ugyanazzal az ezüstös hajkoronával. Ugyanazzal a ruhával. Ugyanabban a részeg állapotban. Lent hallatszott a dübörgő basszus, ami részeg kiáltozásokkal vegyült. Csak egyetlen lámpa égett, annak a fénye szinte táncolt a hatalmas ágyon. Egy vendégszoba volt. Emlékszem rá, arról az estéről. Sikítozni akartam a felismerés hatására, de nem ment. Ahogy a fiú felém fordult, ezúttal nem két sárga írisz nézett rám. Hanem egy zöld és egy sárga. A lélek belém szorult a levegővel együtt.

Lysander volt az, Matthewként.

Rugdalózni, kapálózni, ordítani akartam. A testem viszont nem mozdult. Kisvártatva végre megmozdultam, de a rossz irányba indultam el. Ugyanis a srác karjaiba vetettem magamat. A srác mosolya gonosz és hátborzongató volt. Menekülni akartam. Ehelyett még közelebb simultam hozzá. A kezemben volt egy pohár, telve színtelen folyadékkal. Fenyőpálinka. Az ő poharát az enyémhez koccintotta.

A karom lendült és húzóra megittam. A fogaim zsibbadtak az égető italtól. De a fiú csak vigyorgott. Lassan lehajolt a fülemhez. Ahogy megéreztem a leheletét, elvesztem.

Könnyes arccal riadtam fel a napfényes szobámban.

- Ne, ne, ne, nem, nem, nem lehet! - motyogtam reszketve.

A fogaimat még mindig zsibbadtnak éreztem, mintha az előbb ittam volna meg az italt. A karjaimat a testem köré fontam, úgy zokogtam csendesen. Miért tetted ezt, Lysander? Ezt kérdezgettem magamtól, holott tudtam, hogy az valójában Matthew volt. De mégis... Lysander nagyobb nyomot hagyott bennem. Vele nem is voltam együtt testileg, de lelkileg szinte egyek voltunk. Olyan, mintha elvette volna a lelkem szűzies tisztaságát. Ezért pedig gyűlölnöm kellett volna. Mégsem tettem.

Képtelen voltam arra, hogy gyűlöljem. A testvéreim helyettem is gyűlölték.

- Kicsim, nyugodj meg! - mondta anya, ahogy belépett a szobába egy tálca étellel.

Szépen az ölembe rakta, ahogy felültem. Kifújtam az orromat egy zsepivel és letörölgettem a könnyeim nagyját.

- Mi a baj?

- Csak rosszat álmodtam - motyogtam. - Mennyi az idő?

- Dan és Mira két óra múlva hazaérnek a suliból - mosolygott anya. - Mi lenne, ha addig főznénk nekik valamit?

Anya tudta, hogy mire van szükségem. Ez volt az ő szuper képessége: megérezte mások szükségét. Én csak bólintottam és enni kezdtem. Ő megvárta, hogy befejezzem az evést, addig beszélgettünk. Csak akkor döbbentem rá, hogy milyen kevésszer beszéltem anyával négyszemközt. Sokat dolgoztak a szüleink, de mi megértettük. Mégis megkönnyebbülést éreztem, hogy kiönthettem anyának a szívemet.

Segített felállni az evészet után, mert majdnem orra estem. Nem éreztem a lábamat, az utóbbi pár órában nem nagyon használtam őket. Így nehezen, de ledöcögtünk a lépcsőn, egyenesen a konyhába.

Onnantól kezdve az agyam teljesen a főzésre koncentrált. Nyújtottunk, fűszereztünk, dagasztottunk, pároltunk és öntöttünk. Boldog voltam főzés közben. Ez mindig fel tudott vidítani.

- Megjöttünk! - kiáltotta Mira.

- A konyhában vagyunk! - mondta anya, a testvéreim pedig bejöttek.

Egy svédasztallal vártuk őket, amiből boldogan kezdtek falatozni. Mira mégis gondterheltnek látszott. Mikor már jócskán a délutánban bennjártunk, odasasszéztam mellé és odasúgtam neki a kérdésemet.

- Mi történt, Mira?

- Semmiség - legyintett, de a szemében megjelentek a könnyek.

- Legalább a zserbóm felett ne hazudj - mondtam szomorúan. 

Hirtelen átöleltem a derekát, amitől megdermedt.

- Nem számít, hogy mi az, én melletted állok! - suttogtam a felsőjébe. - Hiszen a tesód vagyok.

Ő erre visszaölelt és csak szorított.

- Viktor megcsalta, miközben Londonban voltunk - zuttyant le mellénk Dan a tévé elé.

Lassan elengedtem Mirát, ő pedig csak bólogatott.

- Nővérkém... - fogtam meg a kezét. - Ugye képen törölted?

- Tökön rúgta - kotyogott közbe ismét Dan. - Úgy, hogy eleredt az orra vére.

- Miközben lendült a lábam, Dan eltörte az orrát - egészítette ki Mira.

A tekintetem kettejük között ugrált, majd elröhögtem magamat. Muszáj volt, ahogy elképzeltem a jelenetet. Ők is lassan elmosolyodtak, először kuncogás, majd harsogó nevetés tört ki belőlük is.

Amikor egy bő fél óra múlva már lenyugodva, bár még mindig vigyorogva néztük a tévét, egy kellemetlen hang hasított a levegőbe. 

Valaki nyomta a csengőt.