59. fejezet: A nyári gyakornokság

Amikor megérkeztünk a csapadékos klímájú Londonba, már az összes könnyem elfogyott. Pár levegővétellel szabályoztam a légzésemet, majd elindult a nyári szünet. Jó így elindítani valamit, ugye? Fájó és törött szívvel, amit legbelül tudtam, hogy nem szerettem ki Lysanderből. És volt egy halvány sejtésem arról, hogy nem is fogok. Ő volt számomra az első barátom, aki nagyon csúnyán pofára ejtett. Hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy a rendőrségen szakított az exével, ugye? Ex... Csak akkor nyert értelmet ez a szó valójában. Egy fejrázással és egy álmosollyal próbáltam kiűzni őt a fejemből. Ezzel együtt próbáltam lerázni és levetkőzni magamról a hozzá kapcsolódó személyiségemet. A szúrás a szívemben enyhült, de fel nem oldódott. A nyáron viszont nem a pici szívem pici érzelmeivel foglalatoskodtam, ugyanis a nővérem rám szólt már az első napon.
- Húgi, hogyha csak a sarokban sírni jöttél velünk, máris visszapostázlak Lyshez, hogy térden csúszva menj vissza hozzá - nézett rám keményen. - Ne nyalogasd a sebeidet, állj talpra! Gyerünk! - rángatott fel az ágyamról, amit én rongybábuként hagytam. - Ez nem az én húgom! Ha nekem most megtörsz, mindenkinek elújságolom, hogy Caroline Rin olyan kis porcelánszívvel rendelkezik, amit még a Lyshez hasonló kis pöcshuszárok is képesek összetörni, világos?! - két keze közé fogta az arcomat és az enyémnek támasztotta a homlokát. A beszólása kicsikart belőlem egy halvány mosolyt. - Tudom, hogy fáj. De ne feledd, amit anyáék tanítottak nekünk, jó?
Könnyes szemmel mondtam szinkronban a nővéremmel az egyetemes igazságot. Ezt még anya és apa mondta nekünk, amikor kicsik voltunk és sokat utaztunk.
- Az otthon és a munka két külön világ. Az otthonhoz érzelem, a munkához értelem kell - elmosolyodtunk mindketten, ahogy közösen elmondtuk.
- Tudom, hogy fáj - szólalt meg Mira egy kis csend után. - De neked acélszíved kell, hogy legyen. Hiszen dolgozni vagyunk itt.
Ekkor tettem félre minden érzelmemet. Csak az új munkahelyünk járt az eszemben. Vagyis mégsem, mert néha esténként álomba sírtam magamat. De ez egyre ritkábban fordult elő.
Hogy milyen volt a nyári gyakorlati munka? Izgalmas. Vicces. Hasznos. Ezek a szavak jellemezték leginkább. A Titkosszolgálat nagy hasznunkat vette ebben a három hónapban. Mi végeztük a kódolást, a papírmunkát, a kisebb-nagyobb repedések kezelését, illetve mi programoztuk be és erősítettük meg a biztonsági rendszert.
- Azért ne robbantsátok a fejünkre az egész épületet! - rázott ki egy hang a nosztalgiából.
Augusztus volt már, a hónap közepe. És a gondolataim éppen egy élesített gyakorlóbomba felett kalandoztak el. Vagyis nem én álltam a bomba felett, hanem az egyik ügynök, aki viszont tőlem várta a parancsot, hogy melyik drótot kell elvágni.
A nosztalgiázásomat pedig ő zavarta meg.
- Nyugi, ne kapd fel a vizet! - szóltam a mikrofonba. - A lila drót lesz az!
- Biztos?
- Ugyan már, ez csak gyakorlat! Bátorság! - duruzsolta Mira is a mikrofonba. - Vagy félsz, csajszi?
- Nem én! - hangzott a felháborodott hang, majd pityegés.
Remegve az izgalomtól figyeltük az üvegen keresztül, ahogy az ügynök a kis csipesszel megközelítette a drótcsomót. Kiemelte közüle a lilát és vágott. Egy másodpercig nem történt semmi. De aztán a bomba számlálója megállt. Megmenekültünk. A bomba hatástalanítva. Lepacsiztunk mindenkivel.
- Hé, Carly! - kiáltott nekem valaki.
A hang irányába fordultam és Dant láttam felém rohanni. Valahogy sejtettem, hogy nem a sikerrel záruló bomba-tesztem miatt szólongatott. Kijöttem a körém gyűlt tömegből és a bátyám elé siettem.
- Mi történt, Dan? - kérdeztem.
- Anyáék beszélni akarnak velünk - hadonászott összevissza. - Azt mondták, sürgős.
Összeszedtük Mirát is és anyáék ideiglenes irodájához mentünk. A Titkosszolgálat nekik is adott munkát, méghozzá nem is keveset. A fülemben dobolt a vér, ahogy benyitottam. Augusztus. Lassan nyár vége. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy hazamehetünk. Ilayda és a többiek már borzalmasan hiányoztak. De tudtam, hogy Vele is várom azt a bizonyos találkozást. Átkoztam magamat az izgatottságért, ami a hatalmába kerített. Hidegvér. Nyugalom. Értelem. Csupán ezekre volt szükségem, de abban a pillanatban nem találtam egyiket sem. Mire észbe kaptam, Dan már kinyitotta az ajtót előttünk. A szüleink egyből eltették a munkájukat és mutatták, hogy üljünk le.
- Kaptunk egy hívást - kezdte apa. - Ismeretlen szám volt és fenyegető üzenet.
- Miféle fenyegető üzenet? - hunyorítottam a szüleimre. - Az, hogy megölnek minket?
- Nem - ingatta anya a fejét. - Rosszabb.
- Rosszabb? - visszhangoztuk kórusban.
- Igen. Azt mondták, a barátaitokat ölik meg, kezdve Ilaydával - mondta anya könnyezve.
Apa odament anyához és hagyta, hogy a világ legerősebb nője kizokogja magát a vállán. Mindig is tiszteltem őket. Erősek és bátrak voltak olyan helyzetekben, amitől más szülő meghátrálna. Csak remélni tudtam, hogy fele olyan határozott lehetek valaha, mint ők. És most anyám zokogott.
Azok a szemetek komolyan gondolták. Összepréseltem a számat és próbáltam nem a barátaink vérben fuldokló testére gondolni. Nehéz volt, mivel mindig a legrosszabb lehetőség villant az agyamba. Ez ezúttal sem volt másképpen. A sírás kerülgetett, de lenyeltem a könnyeimet. Nem sírhattam. Erősnek kellett maradnom.
- Mégsem sikerült Debby minden cinkosát lekapcsolni? - kapta Mira a szája elé a kezét, ez hozott vissza a képzeletem sötét bugyraiból. - Most mi lesz?
- Lenyomozzák a hívást és elkapják az illetőt - közölte nyugodt hangon apa, miközben anya rendíthetetlenül, akár egy patak, úgy zokogott. - De amíg ez megtörténik, Londonban kell maradnunk.
- És ez meddig tart? - nézett Mira az apánkra.
- Egy vagy két hónap, a telefonáló mozgásától függ - mondta apa, miközben lehunyta a szemeit. - De ez csak becsült idő...
- Szóval lehet, hogy hamarabb megtalálják! - mosolygott Mira.
- De az is lehet, hogy később - motyogtam magamban. - De honnan tudták, hogy Londonban vagyunk? Hiszen a telefonjainkat még a nyár elején leárnyékoltuk és nem is hívtuk az otthoniakat...
- Ez jó kérdés - morgott Dan is.
Aztán mindketten Mirára pillantottunk, aki gyanúsan csendben volt. Kerülte velünk a szemkontaktust, de én kitartóan bámultam.
- Lányom... - sírt anya. - Mit tettél?
Mira szeméből is könnyek törtek elő. Úgy látszik, nehezére esett visszatartani őket. Elkezdett zokogni, de mi csak vártuk, hogy valljon. Lassan én is ellágyultam a szívszaggató hang miatt, de nem törtem meg. Aztán Mirából kitört a vallomás.
- Viktort hívtam fel! - zokogott keservesen. - Annyira hiányzik, így rendszeresen fel szoktam hívni egy nyilvános fülkéből! De már öt napja nem jelentkezett. Aggódom érte, eddig mindig pontos volt. De most eltűnt, felszívódott! Értitek?! - fakadt ki.
Odakucorodtam mellé és vigasztaltam. Ő csak sírt, de amíg anya hangosan, Mira hangtalanul zokogott.
- Jól tetted, hogy nyilvános fülkéből hívtad - mondta apa. - Így csak azt tudja, hogy London melyik részében vagyunk, az egész várost pedig nem forgathatja fel.
- Sh-shaj-nhálhom... - sírt Mira.
- Semmi baj, nyugalom... - csitítgatom a nővéremet. - Már csak ez az egy személy van? Aztán mehetünk haza?
- Elméletileg igen - mondta sírástól vöröslő szemmel anya.
- És gyakorlatilag? - néztem rá összehúzott szemekkel.
- Fogalmunk sincs - ingatta a fejét. - Hiányzik?
- Nem. Hiszen szakítottunk, miért hiányozna az exem? - kérdeztem vissza a sírás szélén.
- Caroline... kincsem... ne emészd magad - simogatta meg anya a fejemet. - Gyönyörű vagy és eszes. Az ő hibája és vesztesége, hogy eltaszított magától.
- Hazudtam neki... - gördült le az első könnycsepp. - Szörnyű alak vagyok...
- Csak azért hazudtál, hogy megvédd - mondta anya. - Nem a te hibád...
- De igen! - tört ki belőlem is. - Miért akartam megvédeni? Egyáltalán MITŐL akartam megvédeni?! ANYA, MONDD MEG!
- Attól az élettől, ami rád vár - simította ki a vizes tincseket az arcomból. - A munkádnak fogsz élni, családra pedig nem lesz időd, ezt te mondtad.
- A család és a munka nem egyeztethető össze - motyogtam egyetértően.
- Pontosan. És sokkal jobb így elválni, mint ha évek alatt hidegülnétek el egymástól - törölte le a könnyeimet.
Miközben engem anya babusgatott, Mirát apa vette kezelésbe. Csodálatos szüleink vannak. Nagyon szerencsések vagyunk.
- De ti hogy tudtátok összeegyeztetni? - szipogtam.
- Mi egy szakmában dolgozunk apáddal. De te is rájöhetsz, hogy hogyan lehet összeegyeztetni - suttogta.
- Hogyan? - töröltem ki a szemeimből a könnyeket.
- Ha a szerelmetek elég erős, bármit kibír. Távolságot. Időt. Mindent - mondta és egy puszit lehelt a homlokomra. Közben egy pillanatra apára pillantott egy igazi, szerelmes nő nézésével. Vajon mi az ő történetük? Soha nem hallottuk, hogyan és miként jötte össze apával. Addig nem is nagyon érdeklődtünk iránta, de az a nézés felkeltette a kíváncsiságomat. - Mert össze lesztek kötve egy láthatatlan fonallal, ami mindig visszahúz titeket egymáshoz.
- Anya, ennyire naiv nem vagyok! - mosolyodtam el. - De köszönöm.
- Szívesen, kincsem - mosolygott vissza rám.
A szívem akkor már tudta, hogy már megtaláltam ezt a láthatatlan fonalat. De az agyammal küzdöttem a felismerés ellen. Később rájöttem, hogy anya mondása igaz volt. Mert akárhova vetett a sors, mindig visszataláltam az igaz szerelmemhez.
De előreszaladtam a történetben, ezért most visszakanyarodunk.
Ez volt a legelső fenyegető üzenet, de nem az utolsó. Összesen 4-et kaptunk. Ha mind a négyet beváltották volna, most mindenki és minden halott lenne körülöttünk. De hála Istennek lekapcsolták mind a kettő személyt, ugyanis az egyiktől 3-at kaptunk, a másiktól pedig 1-et. A harmadik üzenet környékén (ami már szeptember végén volt) még mindig Londonban voltunk.
Akkor már beletörődtem, hogy soha nem leszek már szerelmes. De akárhányszor a tükörbe néztem, mindig eszembe jutott valami Lysanderről. Például, hogy imádta a hajamat, főleg a színét. Mindig zöld tündérkének nevezett.
Utáltam ezekre a boldog napokra visszaemlékezni. Mindig azt juttatta eszembe, hogy mit veszítettem. És amit akkor veszítettem, úgy éreztem, azt soha nem fogom visszakapni. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve befestettem a hajamat feketére.
Igen, feketére. A testvéreim elszörnyedtek a változáson. Anya és apa csak ingatták a fejüket. A családom tudta, hogy ez a feldolgozásomhoz tartozik. Így visszatekintve nagyon nagy hülyeség volt. De akkor így láttam jónak. A stílusom a bohémról inkább szürkére változott. Túl átlagosan, már-már jelentéktelenül öltöztem. Amelyik ruhadarabra Lys valaha is azt mondta, hogy "jól áll", vagy bármi bókot mondott róla, az a kukában vagy a rászorulók dobozában végezte. Ez pedig a hozott ruháim jelentős részét érintette, a nagyja a kedvenceim közé tartozott. De csak egy cél lebegett a szemeim előtt: túllépni Lysanderen és mindenen, ami vele kapcsolatos. Barna és szürke pulcsikkal lett tele a szekrényem, meg farmerrel (a bő fajtával). A kontaktlencsét már nem is használtam, az alapozót elsüllyesztettem a fiók legmélyére. Kinyúlt sapkákat hordtam, a szemüvegemmel körítve. A mappámat szorongatva gyakran menekültem a Hyde Parkba, esetleg a London Eyehoz rajzolgatni. A szívemet teljesen elbarikádoztam az emberek elől, nem szerettem az iskolámat. Újra otthon akartam lenni, az ottani barátaimmal.
Csak róluk nem mondtam le soha.

"Lysander szemszöge"
Elmúlt a szeptember, Carly pedig még mindig nem jött vissza. Miért nem jön vissza? Talán véglegesen elköltöztek?
- Lys, mondtam már, hogy nem költöztek el véglegesen! - közölte velem Ilayda, mikor megkérdeztem tőle, ami a szívemet nyomta. - Nem értem, hogy miért kell minden második nap megkérdezned! A Rin család vissza fog térni!
- Nem is kérdezem meg mindig... - motyogtam magamban.
- De igen - bólogatott Ilayda. - Mindig megkérdezed.
Akaratlanul is a megüresedett pad felé néztem. Hiányzott. Nagyon.
- Ne meressz már ilyen bánatos kiskutyaszemeket! Hiszen az exed, miért hiányolod?! - támaszkodott neki a padjának. - Ha a szemem nem hazudik, még mindig bele vagy zúgva.
- Nem vagyok belezúgva... - mondtam bizonytalanul. HAZUG! - Csak... hiányzik az összképből...
- Lys... - tette a vállamra a kezét. - Szörnyen hazudsz.
- Tudom! - fogtam a két kezem közé a fejemet. - Nem tudom, mit csináljak...
Ilayda ördögi vigyorra húzta a száját, amitől a hideg rázott. De nagyon komolyan. Hogyan tud Castiel mellette maradni, nem is értem. Éreztem, hogy az ujját a mellkasomnak bökte.
- Lys, neked felejtésre van szükséged! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Elmész Castiellel bulizni, nincs vita.
Ilyenkor az akcentusa kiélesedik és csak még jobban rásegít a hatásra. Gondterhelten sóhajtottam, mert visszaemlékeztem az egy évvel ezelőtti eseményekre, amikor szintén felejteni akartam. Amikor Carlyék értem jöttek, kiszívtam a nyakát.
- Miért nem te mész vele? - ráztam ki a fejemből az emlékeket.
- Nekem tanulnom kell a mondatelemzés rejtelmeit - mondta tagoltan és hogy is mondjam... jókislányosan, ami nem illett hozzá. - Ms. Mindenttudó pikkel rám, feleltetni fog - fordította le.
- Ohh, értem - bólintottam. - De nem.
- Nem?! Miért, mi dolga van uraságodnak? - emelte meg kissé a szemöldökét. - Talán tanulnod kell? Keresni a jegyzetfüzetedet? Netán hímezni? Mégis mi dolgod van?! - minden mondatnál közelebb jött, az egy fejjel kisebb lány különösen ijesztő tudott lenni.
- Tanulni....? - inkább kérdeztem, mint mondtam.
- Tiszta ötös vagy - nézettrám összevont szemöldökkel. - Vagy csak siránkozni akarsz, hogy Carlyék mikor jönnek már haza. Értem én. Hazaérsz és szépen bebújsz az ágyikódba, be van sötétítve, tökéletes egy kis depihez. Fogadok, hogy van egy fénykép Carlyról, amit nézegetni szoktál esténként. Talán még a kezedbe is veszed és gondolatban... - nem fejezte be, hanem egyet lökött a csípőjével, értelmet adva a mondatnak.
- Nem szoktam ezt csinálni! - mondtam vörös fejjel és felháborodva.
- Ez nem szégyen, Lysi - mosolygott démon módjára ez a nőszemély. - A srácoknak kell egy kis feszültséglevezetés...
- Te hány éves vagy? - néztem rá értetlenül.
- 17 múltam idén, miért?
- Semmi, hagyjuk... - legyintettem neki és leültem a helyemre.
- Már megint depizel? - csatlakozott legjobb haverom is. - Nem értem, hogyha ilyen szarul vagy, miért dobtad Carlyt?
- Hazudott nekem... - kezdtem volna a mondókámat, de félbeszakítottak.
- ...ezért hogy tudnék megbízni benne hosszú távon? Ha erről hazudott, miről hazudhatott még? Talán nem is szeretett soha! - fejezte be kórusban a két vörös.
- Talán mondtam már? - néztem rájuk értetlenül.
- Csak minden nap elmondod háromszor, hétvégente többször - számolta az ujjain Ilayda. - És nem szabad bort adnunk a kezedbe, mert akkor egész monológot adsz elő a bizalom fontosságáról.
Castiel szó nélkül feltartotta a kezét, Ilayda pedig belecsapott.
- Haver, valld be, hogy beijedtél - röhögött Castiel. - Berezeltél attól, hogy talán ő lehet az egyetlen csaj az életedben. Vagy szerezd vissza, vagy szerezz mást.
El sem tudtam képzelni, hogy mást szeressek úgy, mint az én zöld tündérkémet. Mennyit változhatott egy nyár alatt? Basszus, megint rajta járt az agyam. Ilaydának igaza volt: sürgős felejtésre volt szükségem.