Vagy lehet, hogy a doki ütős gyógyszere éreztette velem ezt. Igen, gyógyszert szedtem újra, mivel apa és anya megelégelte, hogy szinte naponta verem szét a Titkosszolgálat berendezését egy-egy dühroham miatt. A kollégáim már-már hívni akarták a diliházat, de a szüleim megnyugtatták őket, hogy semmi baj nincs. Így egy hónapos gyógyszeres kezelés. Jupiii!
- Carly, ne fogdosd a kabátomat! - szólt rám a bátyám.
- De olyan szép ez a fekete! Szinte folyik... - birizgáltam tovább a kabátja szegélyét. - Meg a tapintása olyan furcsa...
Ő csak a kezembe nyomott egy üveg vizet. Azt nézegettem tovább, számolgatva a buborékokat, amik kipukkantak a víz felszínén. Igen, a gyógyszer kissé kiütött. Jól van, konkrétan minden héten kétszer bedrogoztak orvosi drogokkal. Vénásan adták nekem ezeket a szereket, hogy gyorsabban felszívódhassanak. Egy ilyen kezelés után legalább 4-5 óráig olyan vagyok, mint egy 3 éves kisgyerek: mindent megfogdosok és folyamatosan kívánom a fagyit.
Éppen egy ilyen kezelésről jöttünk és Dan úgy döntött, hogy elvisz egy kicsit sétálni a Hyde Parkba. Mondanom sem kell, ahogy a lombkoronákat fújta a szél, engem az teljesen elvarázsolt. A bátyám lecsavarta nekem a palackról a kupakot, így tudtam inni. Leültünk egy padra, a bátyám pedig itatott. Úgy éreztem, mintha lebegnék.
- Nem akartalak újra így látni, de mégis megtörtént... - beszélt hozzám Dan megnyugtató hangon, én pedig csak engedelmesen nyeltem a vizet. - És újra egy fiú miatt, akitől képtelen voltalak megvédeni.
- Hallod, Dan... - mondtam kótyagosan és ködös tekintettel felé fordultam. - Ha örökké védenél, akkor csak nagyobbat koppantam volna... - dadogtam. - Miről is beszélünk most?
Ő csak szó nélkül magához ölelt. Jól esett meleg karok között lenni, nagyon jól éreztem magamat.
- Már csak egy alkalom van hátra, aztán vége van, húgi... Csak bírd ki... - motyogta. - Az én kedvemért...
- A te kedvedért, bátyus... - szinte daloltam, mert csak ezt tudtam belőle felfogni.
Ő csak ölelt tovább. Gyengéden. Kitartóan. Védelmezően.
***
Mikor nagyjából kitisztult belőlem az utolsó kezelés hatása is, anya és apa behívták a testvéreimet. Tudtam, hogy fontos bejelenteni valójuk lesz, így próbáltam nem elaludni, ami átkozottul nehéz volt. Egy kényelmes fotelben ültem, anyáék irodájának a sarkában és a "megtisztulás" olyan fárasztó volt, hogy simán el tudtam volna aludni. De nem tettem, ugyanis a testvéreim a két karfámra telepedtek. Megfogtam a kettőjük kezét és összekulcsoltuk az ujjainkat.
- Jó újra józannak látni, Carly! - mondta Mira mosolyogva.
- Jó újra józannak lenni! - nyújtózkodtam egyet, mint egy macska. - Bár... nem viszünk egy kicsit abból a cuccból? - mondtam viccelődve.
- Nem! - vágták rá.
Egy darabig csak néztünk egymásra, majd elkezdtünk egyszerre nevetni. Imádom a lökött családomat, ezen pedig semmi nem változtathat.
- Családom! - állt fel apa császár stílusban. - Azért gyűltünk itt ma össze, hogy...
- Hogy tanúi legyünk Carly és a józanság egybekelésének! - mondta röhögve Mira.
- Ámen, tesó! - pacsiztam le vele.
A szüleink csak nevettek rajtunk, de újra megfogtam a tesóim kezét és újra teljesen figyeltünk apára.
- Nos, azért gyűltünk ma itt össze, hogy bejelentsük: költözünk!
A reménysugár szinte lézerré nőtte ki magát a szívemben és ez meglátszódhatott az arcomon is, mivel fültől fülig érő mosoly kúszott fel az arcomnak nevezett valamire. Újra láthattam a barátainkat.
- Ugye, haza megyünk? - nézett rá a szüleinkre Mira.
- Igen. Haza - mondta olyan meghitten anya, hogy legszívesebben sírtam volna.
Ahogy kiszabadultunk az irodából, mindenkitől elbúcsúztunk. Sokan mondták, hogy hiányozni fogunk nekik, de örülnek, hogy végre hazamehetünk. A jókedvemet nem tudta semmi sem beárnyékolni. Viszont egy dolog igen: Lysander. Vagyis csak az agyam nem akart neki örülni, viszont a szívem neki örült a legjobban, hogy végre láthatom őt, ennyi idő után.
Öt hónap. Öt hónap alatt sok minden meg tud változni.
- Ne reménykedj, Carly. Ne akarj újabb gyógyszeres kezeléseket... - motyogtam, miközben összecsomagoltam a holmimat.
Mindenki szinte egyszerre csomagolt össze, majd gyorsan a reptérre siettünk. Anya és apa, mint mindig, most is a fejünkbe láttak. A lehető leghamarabbi járatra foglaltak helyet. Szinte futottunk, hogy időben be tudjunk csekkolni.
"Tiszta" voltam, bár a biztonsági őrök kicsit gyanúsan méregettek, lehet, hogy a pupillám még mindig tág volt a sok szertől. Viszont nem állítottak meg, ami jó jel volt. Sikerült elérnünk a gépet, bár csodával határos módon. Szaladnunk kellett, de megérte a sok edzés, amit itt kaptunk. Ugyanis a Titkosszolgálat mindenkit kötelez az edzésre, ha az irodában ül naphosszat, ha terepen van. Szóval még éppen hogy elértük a gépünket és gyorsan elfoglaltuk a helyünket.
Vigyázat, a Rin família úton van!
"Armin szemszöge"
Még a vak is látja, hogy Lys ramatyul van. De komolyan, mindig árasztja magából azt a sötét erőt, amit általában az idegroncsok szoktak. Megértem, hogy hiányzik neki Carly, de akkor miért szakított vele?
- Min gondolkodsz, tesókám? - zuttyant le mellém Alexy.
- Lemerült a PSP-m és most unatkozom - fordultam felé. - Van elemed?
- Nincs, az én fülesem se bírja már sokáig - mutatott a nyakában lévő fülesre. - Nagyon hiányzik Carly - sóhajtott.
- Ja, neki mindig volt pár fölös eleme vagy aksija - meredtem az osztályterem sarkában lévő pókra, ami most valahogy érdekesebb volt az osztálytársaim többségénél. - Nem tudod, hogy mikor jönnek vissza?
- Elvileg csak nyárra mentek el, de már október vége van! - jelentette ki. - Szerinted baja esett?
- Dehogy, biztosan nem - legyintettem. - Csak hosszúra nyúlik az utazás.
Itt be kellett fejeznünk a beszélgetést, mert bejött a tanár. 45 percnyi tömény unalom. És még csak játszani sem tudok! A telóm nem volt ott, a PSP-m lemerült... Beszélgetés? Ááá, nem. Annyira kétségbeesett nem voltam. Kibámultam az ablakon, jobb ötlet hiányában. Még mindig el tudok ámulni azon, hogy a természet nagyon magas grafikai szinttel rendelkezik. De már pár játék megközelíti ezt a szintet, ahol már egy pixel sem látszik.
De aztán a suli mellett leállt egy ezüstös színű autó. Távol volt, így nem tudtam kinézni, hogy milyen fajtájú autóval van dolgom. Egy szőke gyerek pattant ki belőle. Akkor ez Iván lesz, Carlyék orosz barátja. De ő miért jön ide, a sulinkba?
Vállat vontam és nézelődtem tovább.
- Elnézést, uram, szeretném kikérni Ilayda kisasszonyt! - hallottam egy hangot, mire elfordultam az ablaktól.
Iván volt az, zihált. Valószínűleg futott. A tanár csak morgott valamit, Ilayda pedig Iván mellé szökkent és gyorsan leléptek.
Mi a fene folyik itt?
"Ilayda szemszöge"
Iván és én kifutottunk Gyémánthoz.
- Hazajönnek? Ez nagyszerű! - tapsikoltam hatalmas mosollyal. - De miért kértél ki?
- Ezt nem mondhatod el senkinek - mondta Iván ijesztően villogó tekintettel. - Carlynak össze kell szednie magát, mielőtt találkozna Hófehérkével.
Gondoltam, hogy Lysanderrel baj lesz. Egy bólintással megígértem neki.
- Mi történt Londonban? - dadogtam.
- Carly gyógyszeres kezelést kapott. Időbe telik, mire kiürül minden a szervezetéből - mondta erős orosz akcentussal.
- Lys miatt történt?
- Igen - bólintott. - Mira megkért, hogy szóljak neked. Te távol tudod tartani a fiúkat a háztól, amíg Carly normálisan felépül.
- Rendben - bólintottam komoly ábrázattal.
Intettünk egymásnak és a suli felé vettem az irányt. De mielőtt még elértem volna a kaput, visszafordultam.
- Egész jól beszéled a nyelvet! - kiáltottam neki nevetve.
- Te is, kislány! - válaszolt szintén mosolyogva.
A Rin család hazajött. Szinte el sem hittem. De meg kellett jegyezni, hogy az információt meg kell tartani magamnak. Néhány mély levegő után közömbös arccal léptem be az osztályterembe. Egyből a helyemre ültem, Castiel pedig megdobott egy papírgalacsinnal.
- Hülye vagy, itt ülök előtted! - fordultam a hülyén vigyorgó vörös lovagom felé.
- Mit akart a szőke gyerek? - kérdezte.
- Majd szünetben - kacsintottam rá. - Carlyról volt szó.
Szinte hallottam, ahogy Lysander nyaka megroppant a heves mozdulattól, ahogy felkapta a fejét a név hallatára. Nagyon pofára fog esni, ha próbálkozik. Gyógyszeres kezelés? Elhiszem Lys csáberejének mértékét, de nem hiszem, hogy versenyre kelhetne a jó öreg morfiummal és társaival. A csengő túl hamar jött el.
Minden izmomat bemelegítettem kisebb mozgolódásokkal az óra alatt, hogy abban a pillanatban futásnak eredhessek. Egy nem túl nőies mozdulattal besöpörtem a cuccaimat a táskámba és olyan hévvel álltam fel, hogy a padot majdnem magammal vittem. Futásnak eredtem, a combizmaim megfeszültek, ahogy komolyan munkára fogtam őket.
Csak jó döntés volt, hogy Castiellel futottam mostanában! Mindig is jó formában voltam, de most különösen. Egy őzgida gyorsaságával vágtattam ki a teremből, mielőtt a srácok felocsúdhattak volna. Natanielnek persze most jutott eszébe egy csomó papírral megállni az ajtónál, pontosan az utamat keresztezve. Egy ugrással átugrottam pár diák táskáját, vészesen közeledtem a szőke herceg felé. Sajnálattal félbe kellett szakítanom a csevejt, amit Melodyval folytatott, ugyanis a vállam felett megpillantottam a két srácot, ahogy az emberi reflexeket meghazudtolva a nyomomba eredtek. Egy ügyes fordulással csak Nat vállát löktem meg, így a papírjai csak megrezdültek.
A lendület és a csempe nem jó párosítás, így egy tíz métert csúsztam még, majdnem hanyatt esve. Komolyan, limbóznom kéne! Egy emberkébe megkapaszkodtam, csak azt nem láttam, hogy kibe. Azonban macskaügyességgel visszanyertem a testem felett az irányítást.
- Bocs, haver! - vetettem oda a megdöbbent felsőbb évesnek.
Szaladtam tovább, a lányok mosdóját akartam ostrom alá venni. Magam mögül szitkozódást hallottam és egy nagy csattanást. Nat, Nat... Legközelebb megtanulod, hogy nem szabad az ajtó előtt állni, ha Castiel akar kijönni! Közel voltak, így igyekeztem elvegyülni a tömegben.
Átkozott vörös haj! Gyorsan a fejembe húztam a kapucnit, de ez se sokat használt, mivel Lysandernek és Castielnek szó nélkül utat engedtek. Így még jobban nehezemre esett a kitörés. Ügyesen siklottam el kezek és fejek mellett, egyenesen az ajtót célba véve. Már láttam a kis szoknyás bábut, de mielőtt az ezüstösen csillogó kilincset akárcsak megérinthettem volna, két erős kar emelt fel a földről.
- Neeeeeee!!! - kiáltottam drámázva.
- Most pedig csendesebb helyre megyünk... - közölte nyugodt hangon Lysander, ami teljesen meglepett.
Elvileg Castiel a legjobb futó, de ő csak akkor érkezett meg, amikor Lys távolabb vitt a tömegtől. Akárhogy rángatóztam, tekeregtem, nem engedett. Nem is sejtettem, hogy a kis írópalánta így megerősödött! Talán öt hónapja kezdett foglalkozni komolyabban az izmaival. Azóta legalább olyan szálkás, mint Castiel.
- Miért rohansz? - kérdezte Castiel komoly arccal.
A fiúk sarokba szorítottak. A hátam a hideg kőfalhoz ért, ahogy elhátráltam tőlük. Azonban úgy villogott a szemük, mint a friss prédára leső farkasoknak.
- Semmi... - motyogtam magamnak.
Semmit ne mondj! Ha mondasz valamit, Iván vagy Akeila kibelez! Így biztattam magamat. Szorosan összezártam az ajkaimat, amit Castiel azonnal észrevett.
- Mi történt Carlyval, Ilayda? - ugrott az arcomba Lys.
Az aggódó tekintet helyett csupán hideg maszkot láttam. Két kezével viszont a vállamat szorította, válaszokra várva.
- Beteg lett - mondtam az első eszembe jutó hazugságot. - Londonban gyógyszeres kezelés alatt állt, de már jól van...
- Hazajön? - kérdezte Castiel a háttérből, ahogy a legjobb haverját lefejtette rólam. - Bébi, ne akard, hogy én szedjem ki belőled... - nézett rám, a száját megnyalva és vágytól elsötétült, viharhoz hasonló tekintettel. - Tudod, hogy nem vagyok könyörületes...
- Még nem feküdtünk le, démonka... - néztem rá összehúzott tekintettel. - Honnan tudnám? Viszont...
- Viszont? - lépett hozzám közelebb Castiel.
- Te nem is tudod, mire vagyok képes... - súgtam érzékien. - Törökországban már tudod, mikre tanítanak 17 éves lányokat?
- Kíváncsivá tettél... - rántott közelebb magához.
- Főj csak a levedben, sevgilim... - suttogtam.
Kedvesemnek szólítottam, mégis gyengéden eltoltam magamtól és a letört Lys felé fordultam. Még mindig nem tette túl magát Carlyn, így nem bírta a turbékoló párok látványát.
- Carly már jobban van, nemsoká újra itt lesz... - simítottam meg az állát. - Ha mázlid lesz, megbocsát.
- Ez mázli kérdése? - nézett rám hitetlenkedve.
- Igen. Carly nagyon makacs szívügyekben és sok időbe kerül, hogy újra bízni tudjon benned. Várnod kell - vontam vállat.
Vagy örökre felejtened...
Szia:) Megszeretnélek ajándékozni egy díjjal :)
VálaszTörléshttp://azeletemjatekai.blogspot.hu/p/blog-page_29.html