Epilógus

Tudjátok, én álmomban sem hittem volna, hogy ilyen mesés lesz. Hogy ilyen nagyszerű érzés kötődni valaki olyanhoz, aki szintén megőrül érted. Mert igen, ezt éreztem. Határtalan öröm és egy jó adag női elégedettség fészkeli be magát a szívembe, ahogy rápillantok az alvó párom arcára. Éppen napkelte van, a fény viszont alig több halovány derengésnél. A brokátfüggönyök erősen szigetelnek, de még így is felismerem a mellettem fekvő emberen azokat a vonásokat, amikért valaki ölni lenne képes. Markáns orr, kissé szögletes arc, enyhén lapos orr.
Én keltem előbb, így a takarót szemérmesen a melleimhez nyomva ülök fel. Azon előző estén még háromszor lettem az övé, de azt nem részletezem. Az rátok van bízva.
Mosolyogva kelek ki az ágyból és a fürdő felé veszem az irányt. A köntöst feleslegesnek tartva osonok ki az említett helyiségbe, hogy egy kicsit magamhoz térjek. El sem hiszem. Lefeküdtem Lysanderrel, aki méghozzá fantasztikusan csinálta. Élveztem minden másodpercét, és egy pillanatra sem jutott az eszembe a szüzességem elvesztésének az alkalma.
Megtapogatom az arcomat, hátha valami változást észlelek. Felnőttem? Megszépültem? Semmi ilyesmi nem történt az éjszaka folyamán. És mégis, mérhetetlen boldogság zubog a véremben. Megkapaszkodom a mosdókagylóban és egyenesen a tükörképem szemébe nézek. Egy boldog lányt látok, akinek volt egy jó éjszakája. Nem pedig azt, aki éppen két évet töltött egy elmegyógyintézetben.
- Boldog szülinapot, Carly - motyogom magamnak. - A szabadságod az ajándék.
Boldog vagyok. Az arcomon mégis könnyek csorognak le, ami valami áldott női bizonytalanságnak tudható be. Mi van, ha Lysandernek nem volt jó? Mi van, ha ezek után ő hagy el engem? Nem tudok indokot mondani. Teljesen kiszolgáltattam neki a testemet és a lelkemet tegnap este. Ő pedig elfogadta a tálcán kínált lehetőséget,
Hirtelen karok ölelik át a csípőmet és egy igen kemény izomzatnak ütközik a hátam.
- Féltem, hogy elmentél - dünnyögi Lys a fülembe. - Hogy az egész csak álom volt...
Az ő hangjában is bizonytalanság bujkál.
- Ha álom lett volna, nem állnék itt meztelenül a fürdőszobádban - hebegem, ő pedig felnevet.
- Ennek örülök - csókolja meg a nyakam hajlatát, amibe beleborzongok. - Feküdj vissza nyugodtan, csinálok neked reggelit.
- Nem szükséges... - közlöm.
- Engedd, hogy kényeztesselek - kérlel aranyosan, amiről nagyon jól tudja, hogy nem tudok neki ellenállni.
- De el fogok hízni, ha ilyen finom ételeket csinálsz! - "nyafogok" mosolyogva.
- Nem baj, én akkor is szeretnélek, ha egy 200 kilós fenékkel rendelkeznél - csap rá az említett testrészemre, én pedig nevetve ugrok egyet.
- Hát akkor igyekszem eleget tenni a kívánságodnak - pördülök meg a karjában.
Elégedetten néz végig rajtam félig lehunyt szemhéjjal. Derekamnál fogva közelebb húz magához és megajándékoz egy csókkal. Ez a csók új volt nekem. Nem szenvedélyes és nem tiszteletteljes. Úgy csókol, mintha imádna. Nem mint embert, hanem mint egy istennőt. Én pedig ettől a csóktól úgy is érzem magamat, akár egy élvezeteket hajkurászó démonfajzat, aki letérítette a jó útról a herceget. Diadalmámor önt el, akár a lávafolyam.
- Gyönyörű vagy, szinte sugárzol - simogatja meg az arcomat. - Örülök, hogy ilyennek látlak.
- Neked köszönhetem - ölelem meg szorosan.
- Nélküled nem lett volna belőle semmi - mosolyog rám.
Én csak elnevetem magamat. Ő három csókkal és öt öleléssel később végre felöltözik, majd lemegy megcsinálni nekem azt a nevezetes reggelit. Én is felöltözöm, méghozzá hatalmas mosollyal az arcomon.
- Valaki nagyon boldog! - kukkant be a szobába Rosa, aki még mindig köntösben van.
- Valaki meg nagyon elégedett - méregetem vigyorogva. - Hallottunk titeket.
- Ó, ne aggódj, ti sem voltatok éppen halkak. Az az érzésem, hogy Ainsworth pasikkal ez lehetetlen vállalkozás lenne - kacsint rám, ahogy beljebb jön. - Hogy érzed magad, nagylány?
- Remekül, asszonyság - sóhajtok tinilányosan. - Imádom Lysandert.
- Imádod, vagy szereted? - fürkészi Rosa az arcomat.
Én elkomolyodom és kifejezéstelen arccal a fehér hajú lányra nézek. Ő hátrahőköl a gyors hangulatváltozásom miatt.
- Az életemnél is jobban - mondom ki, amit gondolok. - Ha ő nem látogatott volna, akkor valószínűleg ott halok meg. A családom tagja, a párom és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Mert nincs még egy erőm egy Ria-féle bosszúhoz.
- Ez egy pasikérés akart lenni? - vonja össze a szemöldökét gyanakodva, egy kis gondolkodás után.
- Ja - vonok vállat.
- Ez hízelgő - hallom magam mögül.
Megfordulok és egy nagyon elégedett fejű Lysanderrel találom magam szembe. A reggelit leteszi az egyik kis asztalra és szembenéz velem. Összefonom a kezeimet a mellkasom előtt, de nem tudok szabadulni a mosolya hatása alól. A térdeim még mindig beleremegnek minden egyes pillantásába, a mosolyától lángba borul a testem minden porcikája. Igen, valahogy ennyi év után is hevesebben ver a jelenlétében a szívem. Vagy ezt csupán a kihagyott idő teszi? Fogalmam sincs és hogy őszinte legyek, nem is érdekel annyira, hogy megkeressem rá a választ.
- Nekem is hízelgett, amit te mondtál - mosolyodom el szégyenlősen.
- Melyikre gondolsz?
- Arra, hogy a tiédnek nyilvánítottál ki - vágom rá habozás nélkül.
Rosa felteszi a kezeit és óvatosan kihátrál az ajtón.
- Oké, én ebből nem kérek! - közli. - Megnézem, hogy mit csinál Leigh!
És ezzel eltűnik a személyes pillanatunkból. Mosolyogva nézek utána, de Lysander újból magára vonja a figyelmemet egy gyengéd simogatással a karomon.
- Csak az igazságot mondtam - von vállat szokatlan hanyagsággal. - Mert nem engedlek el sem most, sem soha!
- Ha elküldenél, akkor sem mennék sehova - biztosítom vidám hangsúllyal.
Közelebb lép hozzám és megragadja a kezemet. Én pedig csak kapaszkodni tudok.

- Szükségünk van egymásra, így elvárom, hogy ne fuss el - kezet csókol nekem , akár egy igazi úriember.
Mert ő az is. Egy igazi gentleman, csak egy kicsit érdekesen kezeli a jelenkor és a viktoriánus korszak elegyítését. Én viszont így is szeretem a felemás szemeivel, a hófehér hajával és (főleg) a kidolgozott testével.

***

Igaza volt. Szükségünk volt egymásra, hogy élni tudjunk. Ezzel a tudattal és az aktív testi szerelem gyakorlásával elértünk az érettségiig. Persze ő csuklóból megcsinálta, én pedig vért izzadtam a tételek felett. Azért nekem is sikerült valahogyan a legjobbat kihozni ebből az egészből: ezúttal ő korrepetált engem és az ő szavaival élve igen remek és szorgos tanítvány voltam.
A családom nem nagyon akart beletörődni abba, hogy miatta és persze az én elmém miatt vonultam az elmegyógyintézetbe önként és dalolva. Ezzel persze keresztül húzva a terveiket. A testvéreim mégis mellettem álltak, amiért nem tudtam nekik elég hálás lenni. A barátaink is támogattak minket és amikor Lysander elhatározta, hogy egyetemre megy, méghozzá művészeti szakra, mi maximálisan mellette álltunk.
Én kihasználtam informatikai tudásomat, hogy munkát szerezzek, az osztálytársaim pedig inkább kiélvezték az életet. Azonban helyes volt ez így. Teltek a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Mi pedig kiálltuk az idő próbáját. A 21. szülinapomon a tortámban egy gyűrű lapult a legszebb kőberakással, amit valaha láttam. Onnan tudom, hogy valódi kő volt, hogy véletlenül ráharaptam és semmi baja nem lett. Azonban utána el kellett mennem a fogászatra. Egy lilás árnyalatú kő volt rajta, ha a fény úgy esett rá, a belsejében zöld láng égett. Az eljegyzési gyűrűm. Örömmel adtam igenlő választ a közeledésre, persze enyhén selypítve a törött fogam miatt. Pillanatok teltek el a szememben a lánykérés és az esküvő szervezése között.
A szüleim már soha nem tértek vissza Oroszországból, a testvéreim viszont megjelentek, hogy segítsenek. Ez bizonyítja, hogy a hacker élet veszélyes: egymás karjában, alvás közben ölték meg őket, két golyóval. Mindkettejük fejébe egy-egy.
Az esküvő el lett halasztva. Keservesen sirattam őket, hiszen veszekedéssel váltam el tőlük. Az utolsó szavuk ez volt hozzám: azt csinálsz, amit akarsz! Én pedig hasonló stílusban válaszoltam nekik. Már bánom. Ők csak a javamat akarták, én pedig nem hallgattam rájuk. A sírjuknál megfogadtam, hogy végleg felhagyok ezzel a munkával, amitől mindig is védtek. Sosem akarták, hogy ez legyen belőlem. A testvéreim és konkrétan körülöttem mindenki segített betartani a fogadalmamat.
Végül pár hónap múlva megtartásra került szerelmünk megfogadása. A kín akkorra tompa sajgássá szelídült, én pedig beletörődtem abba, hogy apáék nem térnek vissza. Néha még mindig sírtam. Lysander és a többiek viszont mindig ott voltak mellettem.
A nászutunkon fogant az első gyermekünk, egy gyönyörű kisfiú, akinek az Andrew nevet adtuk. A második egyből utána következett, ami ezúttal egy kislány volt, neki pedig az Entia név jutott. Andrew Ainsworth és Entia Ainsworth lettek a szemem fényei, a szívem csücskei. Ők töltötték be azt az űrt, amit anyáék hagytak maguk után...
- Tündérkém, még mindig írsz? - kiáltja valaki mögülem.
- Igen - válaszolom és újra idefordulok, hogy mesélhessek nektek.
Ugyanis most ezt gépelem be nektek. Szeretettel gondolok vissza minden sorra, amit eddig a villogó kurzor kiköpött magából az én ujjaim által.
- És mit írsz? - nyom egy csókot az arcomra szeretett férjem.
- Semmi különöset - vonok vállat, de közben nem veszem le a szemeimet a képernyőről.
- Pedig valami nagyon érdekes lehet, ha nem is nézel rám - érzem, hogy áthajol a vállamon és olvasni kezdi a történetet.
Szerencsére új lapra váltok, így nem látja azt, amit eddig írtam.
- Te leírod, amit mondok? - fordul felém kíváncsian a feje.
- Igen - válaszolok neki.
- Mindent?
- Lehetőleg igen - pillantok felé egy pillanatra.
Ekkor a fülembe súg egy olyan trágár mondatot, ami nem való húsz éven aluliaknak, így nem is írom le ide nektek.
- Nem írtad le? Ez szomorú - piszkoskodik velem az én drágalátos férjem.
- Nem írok le mindent, amit nekem mondasz - duzzogok.
- Ennek örülök, nehogy még ellepjék a rajongók a házat és kővel dobáljanak meg - suttogja a fülembe, én pedig elkezdek kuncogni.
- Csak jókat írtam rólad! - nevetek, de ő már a nyakamat csókolgatja.
- Akkor hadd bizonyítsam be még egy jó tulajdonságomat, amíg a gyerekek alszanak...

***

Ezzel pedig kikapcsolta Carly laptopját.
És így ér véget szeretett zöld hajú tündérkénk kalandja is. Nagyon nagyon, de NAGYON imádlak titeket és remélem, hogy továbbra is velem tartotok a Tartarosz legmélyebb bugyraiba is, azaz az agyam legsötétebb zugaiba. Nagyon köszönöm nektek a biztató szavakat és főleg azt köszönöm nektek, hogy nyomon követtétek eddig a fejlődésemet. Örömmel fogadok hideget-meleget, kritikát, esetleg rajongói küldeményt (jó, az már túlzás lenne), de a lényeg az, hogy imádlak titeket és még találkozunk, hiába próbáltok megszabadulni tőlem!
Másik blogom, aki esetleg nem ismeri, ide belinkelem:
Sötét Testőr
És már tele van a fejem az ötletekkel, amik a tanórák közben fogalmazódnak meg mindig bennem. Szóval RETTEGJETEK!

76. fejezet: Elvarrjuk a szálakat

Gyorsan eltelik az idő egy ilyen helyen. Egész nap csak lézengeni, beszélgetni a pszichiáterrel és rajzolgatni. Egy diák álma egy ilyen helyzet. Viszont vannak kötelező csoportterápiák is, ahol személyesen is megismerhetjük a társainkat. Ezt az "érdekes tevékenységek" közé sorolja a többi beteg is, így amikor eljön az a bizonyos óra, még a nyugodt őrültek is elhagyják az őrhelyüket a fal mellől. Engem a nyugodt őrültek közé soroltak be, szóval egész nap csak bámulhatok ki a fejemből és hallgathatom a hangokat. Nézhetem a színeket, amik szinte vibrálnak. És figyelhetem a többi beteget, vagy akár játszhatom is velük. A választék határtalan. Bocsánat, rosszul fogalmaztam: mindent lehet csinálni, csak vedd be a gyógyszered, ne menj a falon túlra és ne köss bele a hiperaktív, illetve a pszichopata betegekbe.
- Caroline, te jössz - ráz ki a révületből egy szép metszésű hang.
Éppen sakkozom egy beteggel. Kitaláljátok, hogy kivel? Segítek: haja szőke és most fehér kezeslábasban ül előttem. És ezúttal nem kényszerzubbonyban van. Riát hivatalosan is lefokozták nyugodt beteggé. Így lehetséges, hogy most itt ül és békésen sakkozgatunk.
Lépek a bábummal, de Ria egy jó lépéssel megfoszt a királynőmtől. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik ilyen szinten tudnak taktikázni. Lazán hátradől a műanyag széken és csak néz rám. Gyakran csinálja ezt.
- Egyébként mi van a barátnőiddel? - érdeklődöm kedvesen.
- Ismét gumiszobára ítélték őket - mosolyodik el ezen a szokáson.
A két lány szinte ki sem jött a gumiszobából, mióta itt vagyok. Múlt héten az egyik megharapta az őrt, míg a másik meztelenül rohangált az udvaron, a férfiakat molesztálva.
- Micsoda meglepetés - kuncogok halkan.
A szőke lány kezébe veszi a bábukat és egy ideig csak morzsolgatja őket.
- Ma vagy 19 éves, jól tudom? - villan rám Ria szeme, ahogy újra felteszi a sakkbábukat.
- Igen - nyelek egyet. - Egy óra és megyek a bizottság elé.
- Akár tavaly is kimehettél volna - veti oda mellékesen, ahogy lép a fehér gyaloggal. - Miért nem mentél el innen?
- Látni akartam, ahogy meggyógyulsz - ezen a kijelentésemen elmosolyodik.
- Rémesen hazudsz - jelenti ki. - Mint mindig.
Hogy az értetlenkedő fejeket elkerüljem, szolgálok egy kis információval, jó? Szóval, 2 éve vagyok már itt. Ennek az időnek hála kicsit megváltozott a külsőm, érettebb és teltebb (nem ducibb!!!) lettem, a hajam pedig lenőtt. A hosszú hajam ismét a lime citrom árnyalatát vette fel, a fekete hajfesték viszont a hajvégeimen megmaradt, így elég érdekesen festhetek. Viszont ollót nem hozhattam be magammal, mert nehogy egy másik őrült kezébe kerüljön. Akkor azt hiszem, nagy botrány lett volna!
Egy kicsit elkalandoztam, de most térjünk vissza a tárgyra. Eddig a két év során magántanulóként folytattam a tanulmányaimat, amit a szüleim intéztek nekem "búcsúajándékként". Tehát végzős vagyok. Tavaly töltöttem be a 18-at, mégis maradtam, mert nem éreztem magamat emberek közé valónak. De aztán eltelt még egy év és most itt vagyok. A pszichiáterem azt mondja, hogy 100%-os vagyok lelkileg. Én viszont félek. Mi lesz, ha nem sikerül megőriznem az ép elmémet odakint?
- Viszont jó az eszed és tiszta az elméd - folytatja. - Látom rajtad.
- Köszönöm - ugyanis ez a legnagyobb bók, ami egy elmegyógyintézetben elhangozhat.
- Caroline Rin, jelenjen meg az irodában! Ismétlem, Caroline Rin jelenjen meg az irodában! - harsog a hangosbemondóból egy férfi hang.
Felállok a székemből és lemosolygok Riára.
- Ideje mennem - hebegem.
- Sikerülni fog - néz fel rám unottan. - Neked mindig minden sikerül, hercegnő.
Ennél jobb végszót nem is mondhatott volna. Egy lágy intéssel búcsúzom és már az utamon vagyok a pár lépéssel arrébb lévő irodához. Az igazgató úr irodája barátságos színekkel van kifestve. Lágy pasztellszínek jellemzik, amiket szerintem a felesége választott ki a számára. Árasztotta magából ez a két méteres, robusztus alak a megnyugvást, mint a fáklya a fényt.
- Szép napot, Caroline - köszön kedves mosollyal, közben hellyel kínál. - Hogy vagyunk ma?
- Remekül, köszönöm - mosolygok vissza rá. - Hogy van a felesége, uram?
- Jó húsban, még mindig - nevet jóízűt az öreg.
- Most szült, nem?
- Dehogynem - bólint mosolyogva. - És jobban szeretem mindkettőjüket, mint az életemet.
- Akkor ők az élete - nézek magam elé merengőn. - Jó egészséget mindkettejüknek!
- Köszönöm, átadom - ül le a hatalmas asztala mögé. - Akkor most beszéljünk magácskáról. Ha jól tudom, a pszichiátere egészségesnek nyilvánította...
Megbeszélünk mindent, ami kellhet a tanács előtt. Mikor a mondanivalónk végére érünk, átkísér egy másik szobába, hogy zavartalanul cseveghessek ezzel a három emberrel, akik a szabadságomat garantálhatják. Az igazgató távozik, én pedig egyedül maradok a farkasok között.
Kérdéseket tesznek fel. De az egyébként is hülyeségek sorozatának tartott kérdések közül ez viszi a pálmát.
- Szóval, ha lenne egy vízzel teli kád, milyen eszközt alkalmazna a kád kiürítése érdekében? Kanál, pohár vagy vödör?
- Ez a kérdés nagyon elterjedt az interneten - felelem a szemeimet forgatva. - Egyébként kihúznám a dugót.
Ez vitt mindent. A bizottság megadja az engedélyt, én pedig boldogan mosolyogva veszem át a papírt. Eszerint már holnap el lehet hagynom ezt a helyet! Vagyis el kell, mert már odaígérték a szobámat egy másik betegnek.

***

Elbúcsúzom a társaimtól és a vállamra vetem szerény poggyászomat. Odabiccentek a biztonsági őrnek, és odaadom a lapot, rajta a fejesek aláírásával.
- Végre szabadulsz, Rin? - nevet egyet az őr.
- Igen, ennyi elég volt a jóból - mosolygok vissza rá. - Azért hiányozni fogsz!
- Ne mondj ilyet, még elpirul a vén fejem - vakarja a tarkóját. - Sok sikert a továbbiakhoz!
- Kösz, szükségem lesz rá! - veregetem vállon a vén cimborámat, majd kilépek a vaskapun.
Még utoljára visszanézek a kopott vakolatra és a hófedte szögesdrótra a betonfal tetején. Önként jöttem ide és elengedtek. Hivatalosan is egészséges vagyok. Akkor mégis miért van hiányérzetem?
- Talán hiányozni fognak? - szólal meg mögöttem egy hang.
Nem fordulok hátra, mert tudom, hogy ki az. Ő jött el értem, rögtön azután, hogy az iskolának vége lett. Az én fehér hajú hercegem tudomásul véve, hogy nem fordulok hátra, a hátamhoz simul és belecsókol a fülembe. Ennek a kis puszinak a hatására melegség önti el a szívemet. A heti 3-szori látogatásainál nem érhetett hozzám. Hiszen a betegeket nem lehet megérinteni. Azonban most egyenlőek vagyunk. Csupán egy fiú és egy lány, akik állnak egy elmegyógyintézet előtt.
- Igen - válaszolom a kérdésére. - Hiszen csak két évet töltöttem itt.
- Igen, de most már remélem, hogy nem hagysz el újra - közli rekedt hangon a fülembe. - Azt nem élném túl.
- Erősebb vagy, mint hinnéd, Lysander - mosolyodom el a szavain, amik olyan édesek, akár a csokiba mártott eper.
- Te pedig gyönyörűbb, mint valaha - motyogja a hajamba.
- És miért higgyek önnek, Mr. Ainsworth? - incselkedem vele, mire szembe fordít magával.
A tekintete a vesémig hatol, ahogy végigmér. Határtalan csodálatot látok a szemében, ahogy magához húz és átölel. Teljes testtel. Mindenünk érintkezik, ami fizikailag lehetséges. Érzem őt. A leheletét a bőrömön. A kemény részei a lágy részeimhez incselkedve simulnak. Felsóhajtok a gyönyörtől.
- Mert szeretlek és kívánlak minden porcikámmal - motyogja a nyakamba. - Nem akarlak megijeszteni, de ha nem állítasz le, valami olyasmit fogok tenni, amit mindketten megbánhatunk.
- Már nem vagyok ijedős kislány, Lys - karolom át a nyakát. - És sajnálom, hogy ennyit kellett rám várnod. Esküszöm, hogy ki foglak engesztelni a kiesett időért!
- Inkább gyere ide! - úgy tapad a számra, mint aki szomjaz engem.
Csodálatos érzés, ahogy a nyelveink újra és újra fogócskába bocsátkoznak egymással. Szívjuk és harapjuk egymás ajkát, mint akik nem tudnak betelni a másikkal. Beletúr a hajamba, az elegánsan felkötött kontyom pedig a múlté. Azonban én sem maradok rest, a szépen megfésült haját szexin kócossá teszem nyughatatlan ujjaimmal.
- Hiányoztál - suttogja a számba, mielőtt elhajol tőlem.
Csalódott mordulással veszem tudomásul a hideg szelet, aminek helyet engedett.
- Te is nekem - nézek fel rá nagy szemekkel.
Mintha nem bírná ki testi érintkezés nélkül, a derekamra teszi a kezét és úgy kormányoz a motorja felé. Csodaszép járgány a metál fényezéssel és az oldalán húzódó zöld hajszálcsíkozással. Még mindig szorosan fogva a fejemre tesz egy zöld sisakot, ő pedig felkap egy feketét. Ügyes ujjaival bekapcsolja az állam alatt lévő csatot.
- Ezt én is meg tudtam volna csinálni - mosolygok rá vidáman.
- Akkor viszont nem érinthettem volna meg azt a puha bőrödet - nyom egy puszit az orromra, amin egy picit kipirulok.
- Két éve nem látott testápolót - vallom be motyogva.
- Így legalább nem nyomja el semmi az illatodat - bókol, miközben felültet a motorra, a csomagomat pedig hátra szíjazza.
- Ez már túlzás - mordulok fel.
- Túl nyálas volt? - röhög fel, miközben beül elém és felbőgeti a motort.
- Ja - válaszolom őszintén.
- Akkor kapaszkodj - von vállat és megindul, én pedig egy sikkantással megragadom a derekát.
Nevetésünket elviszi a menetszél. Már korábban beígértem neki, hogy ez a nap (a szabadulásom napja) csak az övé. Teljesen kisajátíthat magának, így teljesen meglepődöm, amikor leparkol a Maddox rezidencia előtt. Ott pedig meglátok két vörös hajkoronát, na meg egy toronymagas fekete egyént. Leszállunk a motorról, Ilayda pedig rohan felém, mint valami vérvörös hurrikán. Hevességében majdhogynem felborít, úgy ölel magához. Viszont amikor már konkrét patakot érzek a vállamon, azt már nem hagyhatom szó nélkül.
- Itt vagyok, nem haltam meg, nincs lőtt sebem, ne sírj! - csitítom sajátos stílussal a török lányt.
Meg is van az eredménye, ugyanis elneveti magát.
- Úgy hiányoztál, Carly-cica! - szipog a vállamba.
- Te is nekem, Víztündér - nyomok egy puszit a homlokára. - Te is nekem...
Mikor végre sikerül rólam leválasztani a síró lányt, Castiel lepacsizik velem. A mosolya elárulja, hogy neki kellett a távollétemben elterelnie Ilayda figyelmét. 18+-os tartalom szaga van az esetnek, így inkább nem is gondolok bele. Tom pedig haverosan átöleli a vállamat.
- Jó a hajad egyébként - említik meg egyszerre, erre a szomorkás hangulat megtörik és mindenki elröhögi magát.
Ez hiányzott. Az elevenség, a szabadság érzete és az, hogy vagyok valaki. Hogy egyáltalán hiányoztam valakinek. Ahogy pedig a barátaimra nézek, rájövök, hogy ők mindig mellettem álltak. Mindenben. Csak túl vak voltam ahhoz, hogy értékeljem.

***

- Főztél nekem? - kérdem meglepődve, mikor belépünk Lysanderék házába.
Az étkező asztala tele volt pakolva finomabbnál finomabb étkekkel, köztük a kedvenc desszertemmel, a tiramisuval. A számból már elkezdtek volna egész nyálpatakok csordogálni, ahogy beleszippantok a levegőbe. Isteni illata van mindennek!
- Igen, talán baj? - kérdi mosolyogva, ahogy leteszi a csomagomat az előszobában. - Ma itt alszol és nincs vita.
Én pedig csak ki-be nyitom a számat, mint valami jól megtermett ponty.
- Mi az, hogy nincs vita?! - hüledezem.
- Carly, én ma este nem vitatkozni szeretnék veled. Csupán annyit szeretnék, hogy békésen megvacsorázhassak a szerelmemmel, utána pedig megnézhessünk egy vígjátékot a hazatérésed örömére. Mit gondolsz, megoldható? - teszi hatalmas kezeit a vállaimra, én pedig az előkészített ételekre sandítok. Bűn lenne ennyi kaját veszni hagyni.
- Igen - bólintok. - De tudom, hogy szeretsz velem szócsatázni!
A vádamat egy hatalmas mosollyal nyugtázza, ami a szeméig is felkúszik. Nevetése zene füleimnek, ahogy az étkezőbe terel.
- Nem is tudnám letagadni - hagyja rám. - Foglaljon helyet, hölgyem! - húzza ki nekem a széket.
- Örömmel, uram! - pukedlizek ügyetlenül, amin még jobban nevetünk.
Nem túl nőies mozdulattal lehuppanok a székre. A kissé megviselt ruhám nem nagyon emeli ki az alakom, de ez most legkevésbé sem érdekel. Csak az érdekel, hogy újra itt vagyok, az én ezüsthajú Rómeómmal.
Így boldogan falatozom a különböző étkekből, amik kilométerekre lekörözik a benti kosztot. Jó, ott is emberek módjára tartottak minket, de ebben az ételben érezni lehetett a szeretet. És a húsban a kaprot, amit különösen szeretek.
- Ez isteni - nyögök extázisban. - Mióta főzöl ilyen jól?
- Az attól függ - titokzatoskodik.
- Mitől? - hajolok közelebb, valami hatalmas titokra várva.
- Ha tudom, hogy ilyen hangokat adsz ki az általam főzött ételektől, már az első napodon én köszöntöttelek volna a suli kapuja előtt egy tál sütivel - vigyorog rám, amitől a paradicsom árnyalatában játszik az arcom.
- Milyen sütivel? - kérdem félig lehunyt szemmel, miközben a tiramisuból falatozom.
- Barackos sütivel - hajol hozzám közelebb.
- Miért pont barackossal?
- Mert az a specialitásom - támasztja meg az állát a kezével. - Te pedig a legjobbat érdemled...
- Hát én nagyon szeretem a barackos sütit - kuncogok, mint egy 15 éves tinilány.
Léptek zaja süvít végig a házon, ahogy egy fekete hajú egyén berobban a helyiségbe.
- Valaki barackos sütit emlegetett? - zihál Leigh, Lysander bátyja.
- Igen, holnap sütni fogok - mosolyog Lysander a kelekótya testvérén.
- LYS-DRÁGA SÜTNI FOG??!! - visítja egy hang, ehhez a személyhez azonban hosszú, fehér hajkorona tartozik.
Rosa, ahogy meglát, magához szorít. Leigh is felém biccent, de ennyi a nekem szentelt figyelmük. Újra azzal a híres-neves barackos sütivel foglalkoznak, amit Lys emlegetett.
- Carly, muszáj megkóstolnod a barackos sütijét! - mutat rá a tényre Rosa. - Igazi ízorgia, spontán elélvezel az ízétől...!
- Nyugi, Rosa, ne pörögj be ennyire - nyugtatja Lysander.
- Igen, még a végén féltékeny leszek az öcsémre a süteménye miatt - öleli meg hátulról a kedvesét az idősebbik Ainsworth.
Én pedig elvörösödöm. Ugyanis most jut el a tudatomig, hogy Rosa testét csupán egy vékonyka köntös takarja, Leighen pedig csak egy pizsama alsó van. Szégyenlősen legyezgetni kezdem égő arcomat, mígnem a szerelmespár kuncogva veszi a lapot.
- Na, öcsi, hagyok neked teret - csap Leigh az öccse hátára. - Szép estét! Nem mondom, hogy álmokat, mert...
- Kösz, nektek is - mondom égő arccal, mielőtt befejezhetné a mondandóját.
Rosa vigyorogva a szemével Lys felé pislog, aki éppen eltűnik a konyhában. Mikor Leigh is felmegy és Lys is elkezdi a csörömpölést, Rosa hozzám hajol.
- Elégítsd ki a tigrised, már jó ideje nem játszott! - mondja huncut hangsúllyal. - A franciaágyán bőven elfértek!
Már nemcsak az arcom, hanem az egész testem égett Rosa szavaitól. A fehér hajú barátnőm érdeklődve lesi a reakciómat, mikor Lys visszatér egy üveg bor társaságában. Azt Rosa kezébe nyomja, ő pedig vihogva és elrebegve háláját pillant ránk.
- Leigh vár, nem akarsz felmenni? - dörzsöli Lys aranyosan a tarkóját.
- Dehogynem! - kap észbe. - Jó mulatást, fiatalok!
Kettesével szedve a lépcsőfokokat felrobog az emeletre.
- Mit mondott? - pillant rám szégyenlősen, ahogy újra leül.
- Semmi érdekeset - hebegem. - Tudod, csak olyan Rosa-féle zagyvaságot...
Leteszi az evőeszközt és mélyen a szemeimbe néz. Feláll, megkerüli az asztalt és leguggol elém. Kezeit a combjaimra teszi és felemás szemeit az enyémbe fúrja.
- Mondd el - kér lágyan, mosolyogva.
A bőröm bizsereg az érintése alatt. Hirtelen azt is elfelejtem, hogy ki az a Rosa, nemhogy mit mondott! Beleszédülök az érzékek garmadájába, ahogy Lys ujjai fentebb siklanak. Valósággal rávetem magamat a srácra, olyan lendülettel, hogy a székem hátraborul. Egy meglepett nyögéssel fogadja a csókomat, ami olyan erőteljes, hogy a fogaink össze-összekoccannak. Azonban nem állok le. Nem akarok leállni.
Mielőtt észbe kaphatnék, Lys feláll, derekán a lábaimmal, karjaimmal a nyaka körül és az étkezőben álló konyhapultra ültet, a csókot azonban nem szakítja meg. A lábaim közé ékelt derekának szilárdsága és a teste lángot gyújt bennem. Forr a vérem és elvesztem az eszem.
- Asszem kihagyom a desszertet - zihálom a csókunktól lüktető ajkakkal, mire Lys elmosolyodik és felnyalábol.
- Ó, nem fogod kihagyni, azt garantálom - mondja perverz hangsúllyal, ahogy izmos karjai a combjaim köré fonódnak és visz felfelé a lépcsőn.
A lábam a derekán, karjaim a nyaka körül, úgy csimpaszkodom rá, mint egy majom. Még sosem éreztem magam élőbbnek. Hátával betaszította a szobája ajtaját és szép ívben az ágyára hajított. Kattan a zár és rám mászik, amit én egyáltalán nem bánok. Tárt karokkal várom a lepedőhalom közepén.

Oké, perverz népség, tudjátok, hogy mi jön most! 18+, olvasás csak saját felelősségre, és ne mondjátok, hogy nem szóltam!

Egy pillanatra megáll a csókolgatásomban és én tudom, hogy mi jön.
- Ha elkezdesz monológot mondani, mint a könyvekben a szexjelenet előtt, kikaparom azokat a gyönyörű szemeidet - sziszegem neki egy mosoly kíséretében.
- Pedig 2 óra hosszúra terveztem és a végén elsírod magad - nevet pajkosan. - Pedig az ilyenek tök romantikusak, nem?
- Nem - ingatom a fejemet. - Te mit szólnál ahhoz, ha elkezdenék neked dumálni?
Egy mozdulattal megfordít, én pedig a derekán ülök. A lepedők közül istenségként mosolyog fel rám, a kezeit pedig leveszi rólam. Feje mögött összekulcsolja a kezeit s ráérősen néz rám.
- Azt teszel, amit akarsz, tündérkém - mondja.
- Amit akarok? - kérdem incselkedve, miközben játékosan fel és le csúsztatom a testem a combján.
- Igen - szisszen, és már látszik, hogy nem sokáig bírja.
- Ó, Romeo, mért vagy te Romeo
  Tagadd meg atyádat, dobd el neved... - kezdem szavalni Shakespeare ismert művét.
Ő meg csak néz rám. Én szavalok neki, de lent érzem, hogy egyre keményebb. És egyszer csak megszorítja hátulról a combomat és maga alá gyűr. Ajkamra tapad, ügyes ujjai pedig leügyeskedik rólam a farmert. Nyögés hagyja el a számat, amint a szoba levegője megcsapja a combom érzékeny belső oldalát. A kezei még tovább mennek, a pólóm pedig repül is át a szobán. Az ő felsője is ugyanarra a sorsa jut, mint a többi ruhadarab, ami valahol a szobában szóródott szét. Ahogy bőr a bőrhöz ér, annál nincsen jobb érzés. Megfogom a nadrágszíjat és egy határozott mozdulattal megszabadítom tőle a srácot. Ő pedig készségesen rúgja le magáról a lógó ruhadarabot.
Leáll, én pedig legszívesebben ráüvöltenék, hogy folytassa már. Ő viszont csak néz, felfal a tekintetével. Mikor azt hiszem, hogy beszélni fog, tenyerei rásimulnak a melltartóval borított halmaimra. Egy nyögés szakad fel belőlem, ahogy tenyere belső oldalával dörzsölgetni kezdi. A mellbimbóim majdnem átdöfik azt az átkos anyagot, ami még mindig takarja őket. Homorítok, ő pedig megszabadít fájdalmam okozójától. Melleim súlyosak, sajognak. Lys olvas a gondolataimban, mivel a szájába veszi először az egyiket, majd a másikat. Enyhén rájuk harap, amitől fehéren izzó vágy cikázik át a testemen, egyenesen a testem középpontjába belecsapva.
Arcát a melleim közé temeti és nyelvével egyre lentebb halad. Érintése nyomán tűzösvény keletkezik, én pedig magamon kívül vagyok az élménytől. Tiszta lucsok vagyok odalent, azonban amikor elér a bugyim oldaláig, megszabadít az utolsó ruhadarabomtól is. Nem ér hozzám odalent sem a nyelvével, sem az ujjával. Hanem ott hagy, kiéhezetten és vágyakozón.
- Lysander - nyöszörgöm és felnézek a párnák közül.
Csupasz tomporával szemezek, ahogy éppen kotorászik az egyik szekrénye fiókjában. Aztán visszatér egy kotonnal felfegyverkezve. Tekintete újabb hőhullámot indít el bennem. Pattanásig feszül a testem, viszont vele akarok elérni a csúcsra. Elhelyezkedik a lábaim között és felgörgeti magára azt a piciny réteget, ami el fog bennünket választani.
A szomszéd szobában egy sikítás hallatszik. Nincsenek bajban, ezt valahogy sejtem. Az utána következő nyögések pedig ékes bizonyítékát adják ennek a feltételezésnek.
- Zajongjunk vissza nekik - közli rekedtes hangon Lysander, én pedig csak bólogatni tudok.
A primitív ösztönök átvették a helyét a józan észnek. Én pedig örömmel áldozom ezeknek az örömöknek. Így, amikor elmerülünk egymásban, nem fogjuk vissza magunkat. Kedvesem izmai a szemem láttára hullámoznak, dolgoznak és tényleg úgy néz ki, mint egy ösztönlény. Mellettem a kezei ökölbe szorulnak, ahogy igyekszik minél több gyönyört átadni nekem. Ez pedig sikerül is. Betonkemény csípője először lusta ütemben mozog, majd egyre gyorsul. Végül erős és gyors lökései előrébb tolnak az ágyon, úgy ostromol, akár egy légkalapács. Én se restelkedem, a csípőmet mindig hozzápréselem az övéhez, a csattanó bőr hangja pedig még jobban felizgat. Csak sodródom az árral, visznek az ösztönök és amikor elérkezik a csúcspont, kiadom magamból. Lys is állatias hangot kiadva terül el rajtam, de nem érzem a súlyát.
Úgy érzem, lebegek. Megtisztultam. Ezt pedig neki köszönhetem. Egy mély csókkal köszönöm meg neki az élményt, ugyanis a számmal képtelen vagyok szavakat formálni.
- Az enyém vagy és nem engedlek el - suttogja a fülembe, ahogy legördül rólam és lerendezi az óvszert.
Magához húz, én pedig a lábamat keresztülvetem kőkemény combján. Az arcán férfiúi elégedettség látszik, ahogy magához ölel. A tekintete pedig egy primitív ősemberé is lehetne. Mivel ahogy végignéz rajtam, a szemei azt üzenik: az enyém, és nem osztozom.
Zsibbadó testemben öröm árad szét.
Szeretem, ha ő sajátít ki magának.

75. fejezet: Látogatás. Mindenre fény derül?

Egy pici írói megjegyzést még megengedtek a rész előtt? Remélem, ugyanis kettő reklámmal is jövök és csak az egyik az enyém.
Szóval, az első az egy Facebook csoport, amit a Nicole nevezetű törzskommentelőmmel hoztunk létre. Ennek a csoportnak a lényege az írás gyakorlása, illetve a gyakori sablonhibák megbeszélése és javítása. Szó mi szó, osztjuk majd az észt. Fogunk kitenni írási gyakorlatokat is, amik segítségével bővül a szókincsetek, illetve tanítás fog folyni, amit keményen bevasalok, mint ahogy azt egy zsémbes tanítónőtől illik!
Szóval gyertek, sokasodjatok, gyarapodjatok! A linket ITT megtaláljátok!
A másik Nicole blogszerűsége, amit látogatni kéne, ha van rá ingerenciátok. Egy egész jó történet kezdete és tényleg jókat tudok róla mondani. A fogalmazása gyönyörű, bár az sem tökéletes, én őszintén várom, hogy mi fog belőle kisülni. Szóval Nicole A hajnal gyermeke című irományát házi feladatba feladom.
És tudom, hogy borzalmas a fejléc, de éppen segítek neki újat csinálni, szóval semmi vész!
És ennyi bevezető után következzék a 75. fejezet!

Fogalmam sincs, mit keresek itt. Őszintén. Mint ahogy azt láttátok, mindent leírtam, ami történt velem, amióta ebbe a gimibe jöttem. Elolvastam és csak még jobban összekavarta a gondolataimat. Azt hittem, hogy segít majd a döntésemben és sikerül majd kompromisszumokat kötnöm saját magammal és a családommal. Azon a délutánon írtam le mindent, amikor Lysander felhívott. Eddig azt olvastátok. De most, ez a valóság. Nincs esély radírozásra vagy teljes megsemmisítésre. Ez nem így megy. Már nincs arra esély, hogy egy szebb happyendet írjunk a történet végére. Rájöttem, hogy egy lehetőségem van. Elmenni vagy maradni.
Senki nem jött el velem. Azt mondták, hogy őrültséget teszek. Én azonban döntöttem a sorsom felől. Csak megerősítésért jöttem ebbe az istenverte létesítménybe egy átkos lányhoz. Felnézek a betonfal tetejére, amin a szögesdrót kacskaringózik. Éles hegyek csillannak meg a novemberi bágyadt napsütésben. Lelki szemeim előtt önkéntelenül is felsejlik egy kép, amit talán az agyam alkotott. Ria beszélgetése jutott az eszembe. Az egyik lánynak a combján lévő drót nyomait emlegették. Elképzelem, ahogy ügyetlenül átmásznak az éj leple alatt. Egyeske talán még keményen is landol a talajon. Ria kezeslábasa fennakad a kerítésen. Minden lehetséges variáció átfut az agyamon, mikor egy vízcsepp landol az arcomon. Nagyot sóhajtva felnézek az égre.
Felhők takarják el a kék eget, én pedig itt állok, bebocsátásra várva. Nemrég szálltam le a buszról, körülbelül 2 órányi utazás után. A gyomrom liftezik és úgy érzem, hogy akár most is visszaadhatnám a reggelimet.
Rickford Elmegyógyintézet, Davenport. Ez áll a hatalmas táblán a fejem felett. Behunyom a szemem és csak hallgatom az esőcseppek hangját, ahogy nagy sebességgel szétpukkannak a linóleumon. Még szerencse, hogy gumicsizmát vettem fel! Fejemre húzom a kapucnit és még mindig csak nézem a vaskaput. A biztonsági őr még mindig telefonál a felettesének. Talán még elfuthatnék, de bizonyára nem lenne semmi értelme. Az nem vinne közelebb a megoldáshoz. Vagyis inkább a döntéshez.
- Szerencséje van, kisasszony - dörmögi a biztonsági őr, ahogy kinyitja előttem a kaput. - Úgy tűnik, az igazgató jó kedvében van.
- Engedélyezte a látogatást? - kerekedik el a szemem.
- Igen - bólint. - Hát nem ezt akarta?
- Dehogynem - nyelek egy nagyot, ahogy próbálom visszafogni a térdem remegését. - Csak nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen megy.
- Hát én sem, arra mérget vehet - emeli meg egy kicsit a kalapját, hogy megvakarhassa kopasz fejét.
- Nem gyakori az ilyesmi? - lépek be a hatalmas vaskapun.
- A látogatók nem gyakoriak - helyesbít az öreg, ahogy mutatja az utat. - Ide általában nem jönnek, hanem inkább innen próbálnak elmenni.
Nem hibáztatom a betegeket. Nagyon nyomasztó ez a hely, legalábbis kívülről. Lepattogott vakolat, kopott festék és szögesdrótok halmaza. Elfintorodom, viszont ahogy belépünk az épületbe, eláll a lélegzetem. Valahogy sugárzik belőle az őrület. A fejemben kellemes zsongás veszi kezdetét, ahogy a vad színű belső falakra nézek. Először az élénk színek annyira lekötnek, hogy nem veszem észre a fehér kezeslábasba öltözött betegeket. Mindannyian ülnek vagy feküdnek. Beszélgetnek, viszont valaki csupán bámulja a falat, esetleg magában motyog. A bőrömön minden pihe égnek áll, ahogy arra gondolok, hogy köztük lehetnék. Teljesen kikelve magamból, úgy, hogy fennállhatna a gyógyulás lehetősége. Az emberek az ilyen helyeken csak a reménytelenséget látják, én viszont ebben a pillanatban ismertem fel a fajtársaimat. Az őrültek, bogarasok, furcsák. Közéjük tartozom, hiába tagadnám. Ugyanis meglátom a ködös reményt a tekintetükben, amint rájuk pillantok.
- Ők kik? - csúszik ki a számon az óvatlan mondat.
- A nyugodt őrültek - von vállat nemtörődömen az őr. - Őket nem kell bezárni. Maguktól nyugton maradnak.
Én csupán bólintással jeleztem, hogy megértem. A betegek ellépnek az utunkból, ami egy másik épületszárnyba vezet. Itt a falak már nem annyira újak, hanem az a tipikus zöld és kék árnyalatok váltják egymást, mint a kórházakban. Nyugtató árnyalatok, így sejtem, hogy milyen betegek közé merészkedem. A kevésbé nyugodt őrültek szobái mellett haladunk el, és érzem a hátamba fúródó tekinteteket.
- Már a társalgóba szállították önnek - pillant rám az öreg őr. - Kényszerzubbonyban, így ne nagyon menjen hozzá közel.
- Értem, csak beszélni szeretnék vele - mondom.
- Az menni fog - vigyorog az őr.
Miért vigyorog? Én itt próbálom megfogalmazni életem döntését, ő pedig jól mulat azon, hogy beszélnem kéne az egyik beteggel, aki valószínűleg választ adhatna a kérdésemre.
Így magamban duzzogva lépek be a hófehér társalgóba és meglátom őt. Szőke haj, kék szemek és ragadozófogak csillannak elő természetesen rózsaszín ajkai közül.
- Valéria Thompson, Caroline Rin jött hozzád látogatóba - veti oda az őr a vigyorgó lánynak.
- Á, a hercegnő! Akinek mindig minden sikerül - visszhangozza gúnyosan. Az ő szájából ez a becézés kifejezetten sértő. - Kárörvendeni jöttél? Ez egy igazán emberi vonás lenne tőled!
- Nem, szó sincs róla - ereszkedem le a műanyag székbe, ami szemben van Riáéval.
- Az isteni jóság csillan lelkedben,
Ahogy rád nézek, ó hatalmas!
Gyújts fényes szikrát lelkemben,
Lelked lobogó fáklyájával.
Ahogy gúnytól átitatott előadását hallgatom, a szívembe markol az ismeretlen sajgás.
- Ezt te írtad? - dörzsölöm meg a szívem tájékát.
- Igen - szegi fel a fejét büszkén. - A legjobb verseim idebent születtek, az őrültek házában. Meglepődnél, ha tudnád, milyen mértékben tud itt megvalósulni az emberi fantázia.
- El tudom képzelni - nézek az arcára. - Én is őrült vagyok. Te mondtad, nem emlékszel?
Rám bámul merőn, aztán kacarászva és magabiztosan hátradől a saját székében, úgy, mintha nem ő lenne itt a rab. Karjai a kényszerzubbonyban meg sem mozdulnak. Vajon hány napja lehet rajta?
- Értem már - csillan meg a szeme mindent tudóan. - Pedig azt hittem, miattam jöttél el a napfényes életedből erre a sivár és kietlen vidékre. Azonban csalódnom kell, ismét. Ugyanis önző érdekek vezetnek téged, mint mindig.
- Nem vagyok önző! - kapom fel a vizet, de ő rám néz amolyan "ne kamuzz" tekintettel. - Tényleg nem!
- Úgy tűnik, hogy ezt még te is elhiszed - változtat testhelyzetén. - Ez érdekes. Gondolj vissza az életedre, amíg engem hajkurásztál, oké? Mi is történt veled? A megszállottam lettél. A bosszúdat tervelted akkor is, amikor a barátaid közös programokra sarkalltak. Csak veled szerettek volna lenni, de te önző érdekekből kihasználtad őket a saját céljaidra. Ne érts félre Caroline, én ezt nagyon hízelgőnek találom, hogy ennyit foglalkozol velem, de mi ez, ha nem kihasználás és önzés a barátaid felé?
Egy pillanatra megtorpan a gondolatmenetem, Valéria meg csak bámul rám azokkal a lélektelen szemeivel. Szemgolyója tükrében látom magamat. Fekete haj, fekete karikák a szemem alatt, halványuló zúzódások és sötét tekintet. Nem ismerek magamra. Ennyit változtam volna?
Egy emlékkép suhan át az agyamon. Egy álomrészlet, amikor még Kentin és Lysander személye között dilemmáztam. A lány is pont így nézett ki a tükörben. Egy megtört ember. Én vagyok az a megtört tinédzser, aki gúnyosan mosolyog valakire, miközben lélekben egy nagy nulla. Egy selejt. Akinek titkok súlyától hajol előre a válla, akinek a sok szobában kuksolástól sápadt a bőre.
A kezem megremeg, ahogy a szem tükrében a száj mosolyra húzódik, holott tudom, hogy majdhogynem elsírom magam. Pislogva próbálom elűzni az árnyat, ami Ria szemébe nézve fel akar falni. Viszont azok a szemek csak néznek rám, kifejezéstelenül, csendes érdeklődéssel.
- Ez fura - suttogja maga elé a szőke. - Az őrület lángjai lobognak a szemeidben. Tehát igaz.
- Mi az igaz? - görnyedek meg.
- Tényleg hozzánk hasonló vagy. Amikor elolvastam az aktádat az igazgató irodájában, még nem hittem el.
- A diri? - kapom fel a fejem. - Mi köze neki ehhez?
- Ennek az intézménynek az igazgatója nyitott rólad egy aktát, míg úgy volt, hogy idekerülsz. Aztán lezárolták a szüleid kérésére. Titkosított anyag, ami egy páncélszekrényben porosodott. Egészen a csillámlány felbukkanásáig - merül el Ria teljesen a gondolataiban.
- Csillámlány? - koncentrálok még jobban.
- Igen, akinek pillangótetkója van. Hosszú, barna haj. Gonosz, mélyen ülő szemek. Gúnyos mosoly. Alig takaró ruha - sorolta az ismertetőjegyeket, amiknek csupán egy tulajdonosuk lehet: Debby.
- Debora - köpöm a nevét.
- Nekem nem mutatkozott be. De azt mondta, segít nekem és két barátnőmnek kijutni innen, ha megszerzünk neki egy aktát. A te anyagod volt, Caroline.
- És odaadtad neki?
- Nem - ingatja lassan a fejét, szinte révületben. - Nem voltunk elég gyorsak. Csak tényeket tudtam közölni vele, amikor legközelebb jött.
- Ezért nem is segített nektek kijutni.
- Igen, így volt. Saját erőből jutottunk ki - villan rám a tekintete rémítő sebességgel.
A válaszom megvolt. Debby kutatott utánam, mielőtt a városba érkezett volna. Az ő szavaival élve mi voltunk a "híres-neves Rin testvérek". Mindent kiderített rólunk, ezek szerint. De ez már a múlt, hiszen mindenkit lecsuktak. Ria pedig kezdi elveszíteni az épelméjűségét, így nem érdemes tovább faggatnom.
- Köszönök mindent - állok fel, jelezve az őrnek, hogy nincs több mondanivalóm.
- Nem, Car - követ a szemével. - Én köszönöm a beszélgetést.
És lassan elmosolyodik. Nem kegyetlen vagy üres a mosolya. Egy szomorú, görbe vonal, ami egy jó adag magányosságban van eláztatva. Lélekben törött. És senki nem akarta megjavítani, hanem eldobták, akár egy rongyot. A szívem összefacsarodik, ahogy nézem ezt az egykor erősnek tűnő lányt. Akire féltékeny voltam a tartása és az esze miatt. Neki csak ezek adattak meg, semmi más. Ő csak túlélni akart.
És én is ezt fogom tenni.
Felállok és követem az őrt. Azonban a hátamon éreztem Ria elveszett tekintetét. Tudom már, hogy mit kell tennem. Valahogy érzem, hogy nem fognak neki örülni az otthoniak.

***

- Ezt nem mondhatod komolyan! - bömböli apám haragosan. - Carly...
- Nem, apa! - állok szilárdan a talpamon. - Meg akarok gyógyulni. Véglegesen. Ez az állandó rettegés, hogy bántom a számomra fontos embereket, megőrjít!
- De ez a megoldás...
- Éppen helyes! - csapok a köztünk lévő asztalra. - Minden rendben lesz. Csak 18 éves koromig tart. Aztán dönthetek a sorsom felől.
- Ez is a viktoriánus fiú miatt van, ugye?!
- Nem - mondom hevesen. - Ez miattam van. A gyógyulásom miatt!
Léptek moraja szánt végig a házon, ahogy a család többi tagja is körénk gyűlik.
- Mi folyik itt? Mi ez a kiabálás? - kérdezgeti anya. - Kincsem, mi történt?
Akárhogy beszélnek hozzám, én a családfőre fókuszálok. Ő pedig állja a tekintetem.
- Meg akarok gyógyulni. Normális gyerek akarok lenni. Egészséges felnőtté szeretnék válni, de úgy tűnik, apa ezt nem szeretné - motyogom inkább magamnak, mint nekik.
- Ez őrültség! - fakad ki apa. - Önként akarsz elmegyógyintézetbe vonulni?! Milyen alapon? Semmi bajod sincs!
- Dehogynem! - csapok a csípőmre. - Komoly problémáim vannak, apa. Ideje, hogy te is belásd!
- NEM! - ver ököllel az asztalra, a kávéscsészéje pedig ugrik egyet. - Te tökéletes vagy! Az voltál, az vagy és az leszel! Nem szabadott volna engednem, hogy találkozgass azzal a fiúval!
- ELÉG!!! - a csésze ezúttal eltörik.
Mindannyian az általában csendes anyámra nézünk, akinek most vörös a feje a dühtől. Remegő kézzel simítja hátra a haját, mert az alváshoz használatos kontyából már fele hajkoronája kiszabadult. Azok a szemek viszont égetnek, akár a parázs. Apám pedig mintha egyre kisebb és kisebb térfogatú lenne.
- Most pedig szépen elmondjátok, hogy mi van, különben...! - fenyegetőzik anya, de hirtelen mesélésemmel belefojtom a szót.
- Apa lefizette a hatóságokat, hogy veletek maradhassak - bököm ki. - Én pedig most önként szeretnék elmenni a davenporti elmegyógyintézetbe, hogy véglegesen meggyógyulhassak. Apa pedig ezt akarja megakadályozni.
- Lányom - cirógatja meg az arcomat anya. - Önként senki nem megy diliházba.
- Akkor én vagyok az a senki - mordulok fel. - Állandó rettegésben élni szörnyű. Bármikor azon kaphatom magam, hogy az egyik dührohamom közben valakit bántok. Megtörtént már...
- Ne keress kifogásokat - simogat lágyan. - Mi szeretünk. Ezt pedig nem tudják megadni neked azon a helyen.
- Ahogy itt sem a gyógyulást - könnyezem. - Kérlek. Hadd maradjak ott. Meg szeretnék gyógyulni.
- És ha nem? - kérdi halkan anya.
- Mi nem? - ráncolom a szemöldököm.
- Ha nem engedünk el? Lehet, hogy itthon, megfelelő gondoskodással....
- Anya, ez nem megfázás, amit egy kis házi levessel lehet gyógyítani. Ez komoly dolog! - váltok komoly hangnemre.
- De a biztonság... - vetné be apa az aduászt, de én hitetlenkedve felé fordulok.
- Apa. Szögesdrót. Biztonsági őr. Körülöttem az épületben őrültek. Ennél jobb biztonsági intézkedés nincs!

***

Napokig megy a vita. Közben azonban Lyssel is találkozgatom. Elmesélem neki is az ötletet és ő is hevesen ellenkezik, természetesen. De aztán elmagyarázom neki és felhozom az érveimet.
1. Biztonságos.
2. Aránylag közel van.
3. Látogathatna x naponta.
4. Ott kapok szállást, élelmet és kigyógyulnék a betegségemből.
Addig erősködöm, hisztizem, sírom a bánatomat mindenkinek, míg bele nem egyeznek a szüleim ebbe az egészbe. Decemberben vagyunk, csomagolok össze, mikor a testvéreim bejönnek a szobába.
- Biztos vagy ebben? - kérdi Mira elbizonytalanodva.
- Igen, teljesen - bólintok határozottan.
- Büszkék vagyunk rád, amiét ilyen felnőtthöz illő döntést hoztál - ölel meg Dan. - Akeila és Ilayda majd meglátogatnak.
- De ugye ti is? - nézek fel rájuk tányérnagyságú szemekkel.
- Ha így nézel, nem tudunk neked ellenállni - nevet fel Mira, ahogy magához szorít. - Hiányozni fogsz, húgi.
- Küldjétek üdvözletem a nagyinak Oroszországban - szipogok meghatottan. - És hozzatok nekem egy töltényt.
- Meglesz - ölelnek meg utoljára.
Mielőtt felszállok a buszra, mindenkitől elbúcsúzom. Castiel és Ilayda, Dan és Akeila, Mira és Nataniel, Viola, Iris, Rosa, Leigh, Lys és még Tom is. Amberrel pedig telefonon beszéltünk. Nem idézem fel a könnyes búcsú emlékeit, mert belefájdul a szívem.
A lényeg az, hogy nem mentem vissza a szüleimmel a nagyihoz. Ott maradtam Lysanderrel, de mégsem vele. Hanem 2 órányi buszútra, egy elmegyógyintézetben. Egy kicsit ferde volt az irányzék, nem?
Nagy levegőt veszek és bemegyek az épületbe. Az igazgatóval már beszéltem és, hát mit ne mondjak... Eléggé meglepődött a kérésemen. Viszont engedett neki.
- Önként? - kérdi meglepetten, inkább magától, mint tőlem. - Milyen fura lány!
Igen, én vagyok az, aki önként megy egy elmegyógyintézetbe.
Mondták már, hogy őrült vagyok, nem?