62. fejezet: Pánik + váza = rossz kombináció

Az a valaki nagyon hosszan nyomta a csengőt. Bosszantotta a fülemet, vagyis engem. Mira azonban már pattant is, hogy a vendég nehogy tönkretegye a csengőnket. Ahogy a nővérkém eltűnt az előszoba felé menet, a csengő elhallgatott. Az ajtó kinyílt, majd nehéz lábak dobbanása szakította meg a szoba csendjét. Mira szinte hangtalanul jött be a vörös hajkoronájú egyén után. Castiel.
- A haverodnak jöttél kémkedni? - kérdeztem anélkül, hogy felé fordultam volna. - Neki nem vagyok itthon. Soha.
- Carly, nyugalom... - csitított Dan. - Mit akarsz, Maddox?
Castiel nem törődve az én rosszalló arckifejezésemmel, leült a velem szemben lévő fotelbe. Szúrós tekintettel követtem minden lépését. Mire kényelmesen elhelyezkedett, rájöttem, hogy milyen ostobán viselkedtem. Hiszen Lysander dobott ki úgy, mint macskát szarni. Nem Castiel. A haverja árult el engem azzal, hogy nem tudott bízni bennem. Túllihegtem a dolgot. Ilayda is biztonságban volt a közelében. Így felkúszott egy mosoly az arcomra a viszontlátás öröme alkalmából.
- Sok mindenen mentél keresztül, nem? - mondta Castiel, nem törődve a testvérem kérdésével. - Csak látni akartam, hogy jól vagy-e.
Hátradőltem a kanapén és összehúzott szemekkel figyeltem a vöröske minden rezdülését.
- Túl kedves vagy - állapítottam meg. - Ilayda megpuhított?
- Így is mondhatjuk - húzta el a száját, ahogy leutánozta a testtartásomat. - De mesélj, milyen volt London?
Mindent elmondtam neki. A barátom, abban az időben pedig a legfőbb lelki támaszom lett. Semmilyen részletet nem hagytam ki, ő pedig csak ült és figyelt. Itta a szavaimat. Sejtettem, hogy Ilayda küldte ide. És akkor csak arra tudtam gondolni, hogy hálás lehetek az égnek azért, hogy ilyen barátaim vannak.
Közben a testvéreim közrefogtak. Jó volt mindent kiadni magamból. Még olyan érzésekről is meséltem, amikről még magam sem tudtam.
- Gyűlölöm, amiért ezt tette velem - fejeztem be a mesélést. - Csak az a baj, hogy még mindig vonzódom hozzá...
- Carly, ezt nektek kell megbeszélnetek - csóválták a fejüket a körülöttem lévők.
- A húgom nem fog még egyszer a karjaiba rohanni ennek a rohadéknak! - ölelt át Dan.
- Öcsi, meg kéne engedned, hogy lezárják ezt a kapcsolatot - fűzte hozzá Mira. - Ezen csak ez segít, hidd el nekem!
- Ha olyan lezárásra gondolsz, mint amilyen a tietek volt Viktorral, abban benne vagyok! - vágta rá a bátyám.
Elmosolyodtam a feltételezésre, viszont Castiel gondolkodóan meredt maga elé. Két könyökével a térdeire támaszkodott, úgy tartotta meg összekapcsolt öklein az állát. Vizslatóan néztem rá, mint aki nem tudja hova tenni.
- Castiel? Hahó! - lengettem meg előtte a kezeimet.
A szürke szemek merevsége megszűnt, ahogy felnézett rám.A szemeiben aggodalom csillant, de nem az én irányomba. Sejtettem, hogy kiért aggódik úgy. Hiszen a haverjának most nagyobb szüksége lehetett rá. Kellhetett a szárnysegéd, hogy felszedjen egy új barátnőt. Felsejlett előttem, hogy engem is Castiel közbenjárásával tudott elcsábítani. Az emlékek akármilyen távoliak is voltak, mosolyt csaltak az arcomra.
- Meg kell beszélnetek - nyomatékosította Castiel. - Figyelj, Carly...
- Igen?
- Lysander a poklok poklában van jelenleg - kezdett bele a monológjába. - Hiányzol neki. Minden nap szenvedett, amíg nem voltál itt. Szeret téged, de te is tudod, hogy olyan makacs, hogy nem veszi észre, ha ilyen szar dolgot csinál. Látom rajta, hogy jobb lenne neki, ha újra láthatna téged.
- Ő dobott ki! - emeltem fel a hangomat.
- De...
- Semmi de! - ugrottam fel a kanapéról. - Ha már kidobott, viselje el a következményeit!
- Szeret téged! - üvöltött, miközben farkasszemet nézett velem.
- AKKOR MEG MIÉRT DOBOTT EL MAGÁTÓL?! - kiáltottam, a szemem pedig ismét megtelt könnyekkel. - Miért?...

***

Mióta leüvöltöttem Castiel fejét, azóta nem volt életkedvem. Este nem voltam képes aludni, reggel pedig képtelen voltam felkelni. De Mira mégis kirángatott az ágyamból hajnalok hajnalán, azaz reggel 7-kor. Nyöszörögve tűrtem, ahogy a nővérem szobáról szobára ráncigált.
- Miraaaaa - nyögtem. - Nem akarok suliba menni...
- Pedig fogsz, de még mennyire! - morogta, miközben rendbeszedte fekete tincseimet.
Reggelire pont kész lettem, így Mira és Dan közé leültem enni. Zombiként marcangoltam szét a palacsintámat, már nem sok hiányzott ahhoz, hogy hörögjek is. A suli puszta gondolatától is csomó keletkezett a torkomban, amit képtelen voltam lenyelni. Szerencsére a testvéreim próbálták elterelni a figyelmemet kisebb, illetve nagyobb sikerrel.
- Carly, készen állsz? - kérdezték tőlem a tesóim, ahogy kiléptünk az októberi hideg levegőre.
- Nem - ingattam a fejemet, miközben pár bizonytalan lépést tettem előre.
- Talán félsz? - karolt át Dan, észrevétlenül támogatva engem.
- Nem - ingattam a fejemet, majd nyers erővel a szemeibe néztem. Megrettent a nézésem intenzitásától, így lehunyt szemekkel foglaltam szóba az egyetlen érzelmet, ami elfoglalta a mellkasom közepét, ahol a szívemnek kellett volna lennie. - Rettegek.
A sulihoz vezető utat csendben tettük meg. Úgy éreztem magamat, mint az első napomon. Kivéve azt, hogy ez rosszabb volt. Ugyanis mindenkit ismertem. Ők is ismerték a múltamat. A jelenemet. A francba, valaki már a jövőmön is filozofálgatott! Hogy ezt honnan tudtam?
A suli előtt álló diákok megbámultak. Mikor elhaladtam mellettük, sugdolózni kezdtek. Valaki nevetett. Valaki lesajnált. Valaki pedig levegőnek nézett. Nem közlekedhettem úgy, mint egy szellem. Nem, mivel tényleg úgy néztek rám az emberek. Mint egy sírból feltámadó kísértet, aki bármikor megtámadhatja őket. Ezt láttam a tekintetükben.
- Carly! - szólított egy hang határozottan.
Mielőtt feleszmélhettem volna, két kéz fonódott a derekam köré és egy vörös hajkorona csatlakozott a látóteremhez. Ilaydát ismertem meg, aki az örömtől szinte pattogott.
- Jézusom, megfojtasz! - mondtam tettetve az elhaló hangot.
A karok elengedtek, a lány pedig előlről került be a képbe. Amikor meglátott, felragyogott az arca.
- Istenien áll neked ez a hajszín! - jelentette be, majd elkomorult egy picit az arca. - Te szomorú vagy.
- Igen, pedig Castiel minden tőle telhetőt megtett - utaltam enyhén a tegnapi esetre.
- Tudom, sevgilim elmondta - húzta el a száját.
- Te sevgilimnek szólítod? - kérdeztem rá sunyi tekintettel. - Ennyire közel kerültetek egymáshoz?
- Ami azt illeti, nem - ingatta a fejét, miközben belém karolt.
Amíg az óra helyszínéhez értünk, beszélgettünk. Sokat. Mindenről. Közben üdvözöltem pár ismerős arcot, de az ajtó előtt kellemetlen meglepetés várt, Amber személyében. Úgy húzta ki magát, akár egy királynő, két oldalán pedig Lisa és Charlotte álltak büszkén. Vagyis Charlotte inkább unottan.
- Visszatért a kriptaszökevény - mondta gúnyolódva Amber. - Jó volt a nyaralás?
- Igen - válaszoltam sértő hangsúllyal. - Jó volt közutált személynek lenni?
- Hogy beszélhetsz így Amberről?! Kis ribanc! - vágott vissza Lisa.
- A hercegnőnek tűrnie kell a kritikát, nemde? - hallatszott a hátam mögül egy hang.
A három gráciából kettő lesápadt a mögöttünk lévő alaktól. Hangos rágócsattogást hallottam, majd egy buborék fújásának jellegzetes hangját. A buborék kidurrant, egy kéz pedig a vállamra csúszott.
- Jól áll a fekete, Caroline - mondta a lány, miközben a három liba megfordult és tisztes távolságba menekültek előlünk. - De ez az én védjegyem.
Az acélbetétes csizmába bújtatott karcsú lábak elém lépkedtek és öröm szállta meg a szívemet, ahogy magam előtt láttam Lindseyt.
- Kösz - mosolyodtam el, majd összeöklöztünk.
- Hiányoztál, kislány - ütött bele a vállamba gyengéden. - Az összes büntis üdvözöl téged. De azért mihamarabb nézz be hozzánk!
- Inkább majd a folyosón összetalálkozom velük - nevettem fel halkan.
- Az nem ugyanolyan - kacsintott rám. - Majd találkozunk, Carly!
Nem tudtam sokáig a lány távolodó alakja után nézni, ugyanis be kellett mennem órára. Elhúzva a számat bementem a terembe, ahol kerestem magamnak egy üres helyet. Szerencsére Ilayda mellett volt is egy, így boldogan ültem le. Feltettem a szemüvegemet, majd rajzolni kezdtem. Egy gyönyörű rózsát akartam.
Ahogy így dolgoztam, egy puffanást hallottam az ajtóból. Riadtan felkaptam a fejemet és megláttam Lyst. Éppen elájult. A fejem önkéntelenül is "wtf" grimaszba rándult.A haverja és Ilayda odaszaladt hozzá és próbálta ébresztgetni.
- Víz kell! - sikoltotta Ilayda. - Carly, az ég szerelmére, segíts már! - üvöltött rám, mire ingeresen talpra ugrottam.
Odaszaladtam a vörös barátnőm mellé, várva az utasításokat.
- Hozd ide a vázát az asztalról! - hadarta, amíg pofozgatta Lysandert.
- Fejbe akarod vágni? - nézett a párjára Castiel kidülledt szemekkel.
- Már megint hülye vagy! - csapott Castiel felé, miközben felkaptam az egyszínű vázát az asztalról.
Odasiettem vele, kikaptam belőle a virágokat, a szutykos vizet pedig az eszméletlenül heverő fiúra öntöttem. Az osztálytársaink próbáltak segíteni Lysandernek, ahogy kinyitotta a szemeit. Ködös szemei fürgén jártak, mntha keresett volna valamit... vagy valakit. A szemei megállapodtak rajtam, én pedig pánikba estem.
Utánam nyúlt kábultan, én pedig húzódtam el, de a tömeg belökött hozzá. Mielőtt hozzám érhetett volna, a kezeim maguktól lendültek. A váza becsapódott, Lysander pedig ismét eszméletlen lett. A beszélgetések zaja elnémult, mindenki a váza maradványaira nézett Lys hajában. Aztán rám kapták a tekintetüket.
Úgy tűnt, mégis hamarabb a láthatom a büntis srácokat, mint ahogy arra számíthattam volna.