68. fejezet: Ha minden kötél szakad

"Lysander szemszöge"
Toxic így, Toxic úgy... Egyébként milyen szülő ad a gyerekének ilyen nevet? Tuti nem százasok. Pedig nem szoktam ilyeneket hajtogatni, de most szerinte jogosan mondom. Figyeltem, ahogy az a kis taknyos rávigyorgott Carlyra, mintha legalábbis a csaja lenne. A bütykeim elfehéredtek, ahogy ökölbe szorult a kezem. Legszívesebben arcon vágtam volna azt a kis pisist. Viszont mielőtt léphettem volna, valaki megsimította a vállamat.
- Mit foglalkozol azzal a ribanccal? - suttogta Ria a fülembe.
Leráztam magamról a kezét, még mindig Carlyt figyelve. Vicsorogva szakítottam el a tekintetem róla, hogy szárnysegédemre essen a pillantásom. Sajnos azonban össze sem lehetett hasonlítani a két lányt. Már attól hányingerem volt, hogy Riára gondoltam póló nélkül.
- Ő nem ribanc - sziszegtem dühösen. - Nem megmondtam, hogy ne beszélj így róla?!
- Lys, ő már nem ugyanaz - mondta ki kereken a szőke. - Legalábbis a történeteidből ítélve, amiket róla meséltél. Lépj tovább, mert a te pici tündérkéd elkanászodott. Rossz lett. Ki tudja, hogy már hány fiúval összefeküdt azóta?
- Nem mondok le róla! - pattantam fel a padról, ahol eddig ültem.
Ismét a platánfára néztem, ahol Carlyék álltak. Az udvaron már kezdett hideg lenni, az immár fekete hajú lányon azonban rajta volt megszokott kabátja. Toxic és ő régi barátok módjára beszélgettek, nevetgéltek. Szívfájdítóan boldog látvány volt ez elkeseredett szívemnek. Amikor azt mondtam, Riával kapcsolatban Carlynak, azonnal megbántam, ahogy a hangok kijöttek a számon. Tudtam, hogy valamit végleg összetörök Carlyban.
- Haver, nyugi - állt elém Castiel.
Ezúttal egyedül volt, amit furcsálltam, hiszen mindig barátnője jelenlétét élvezte. Éreztem az iróniát, hiszen még pár hónappal ezelőtt mindig én nyugtatgattam, most azonban én szorulok dühkezelésre. A Rin testvérek megváltoztattak minket. Castiel a szemével elküldte melegebb éghajlatra a szőke kilencedikest, aki fülig vörösödve, hebegve-habogva eltávolodott tőlünk.
Vörös hajú haverom felém fordult, mindent tudó arckifejezéssel.
- Barom voltam - kezdtem.
- Ismét - egészítette ki Castiel.
- Ismét - erősítettem meg. - De nem szándékosan! Viszont amikor megláttam azzal a kis taknyossal...
- Féltékeny lettél - fejezte be helyettem.
- Igen - sóhajtottam. - Megbántam. Nagyon.
- Akkor mondd el neki! - sürgetett Castiel.
- Sosem voltam a szavak embere... - tiltakoztam.
- Pedig nagyon ütős szövegeket tudsz írni. És Carlyt is össze tudod törni. Miért ne kérhetnél tőle kivételesen bocsánatot?
Mielőtt még válaszolhattam volna, egy vörös villám cikázott oda hozzánk. Ilayda dühtől vöröslő arcát láttam meg, ahogy felénk csörtetett. Ilyenkor piszkosul ijesztő volt. A hidegvéremet sutba dobva hátrálni kezdtem, ugyanis tisztán éreztem, hogy a dühe ezúttal ellenem irányult. Egy pislogással később már egy ököl landolt az arcomban, méghozzá nem is gyengén.
- Hülye barom állat! Faszszopó köcsög, hogy rohadna ki a beled a szádon keresztül, te hímringyó, nem szégyenled magadat??!!!! - dühöngött Ilayda, mikor még három ütést bevitt a gyomromba.
- Hé, hé, vadmacskám, elég lesz - szedte le rólam Ilaydát Castiel.
Erre Ilayda még le is köpött. Volt egy enyhe megérzésem arra, hogy megtudta, mit mondtam a barátnőjének. De ez csupán halovány sejtés volt.
- Ezt mondod Carlynak, utána meg szépen elsétálsz? Hogy nem sül le a pofádról a bőr, Lysander Ainsworth?! Menj a ribancodhoz, megérdemlitek egymást!
Elővettem egy zsebkendőt és letisztítottam az arcomat haverom csajának a köpetétől. Ez undorító, de megértem. Tényleg gonosz voltam.
- Eressz! - ezt már Castielhez intézte, aki még mindig erősen tartotta. - És Lysaner, vigyázz! Carlyn nem lehet csak úgy átgázolni! - fordult újra felém. - Véres mészárlás lesz. És erre a kis Riácskád fog rábaszni, de nagyon csúnyán.
Kitépte magát a pasija szorításából és elsétált. Ezúttal nem ütött meg. Castiel ellágyult tekintettel nézett Ilayda ringó csípője után és még én is láttam, hogy a fenekét figyelte.
- Szépen megtanítottad káromkodni - húztam el a számat.
- Tudod, milyen izgató, amikor ilyeneket sugdos a füledbe? - morgott a vörös haverom. - Megérte.
- Szereted, ugye? - pillantottam rá, miközben kicsúszott a kérdés a számon.
- Ő lesz a vesztem - vágta rá habozás nélkül. - Neked pedig Carly. Csak éld túl a bosszúhadjáratát.
- Erre nem veszek mérget - motyogtam.
Aztán újra az említett lányra néztem. Ő pedig visszanézett rám. Lila szemei égkőként ragyogtak a felhők okozta félhomályban. Abban a szemben azonban volt egy sötét köd. Egy ígéret, miszerint meg fogom bánni azt, hogy így eltaszítottam magamtól.
Már rég megbántam.

***

Elérkezett a péntek és vele együtt a tanulmányi kirándulás is. Páronként kellett leülnünk, így én Ria fecsegését hallgathattam egész végig. Tudom, hogy egy úriember mindig figyel a hölgyre, aki hozzá beszél, de én azt hiszem, hogy a felénél bealudtam. Gyötört a rossz lelkiismeret egész este Carly miatt, így csak 3 kávéval tudtam egyáltalán kikelni az ágyból. Félálomban lehettem, mikor egy kéz simult a tarkómra és lehúzott a busz székének fejtámla részéről. Aztán egy szájat éreztem a bőrömön, én pedig ösztönösen visszacsókoltam. Sokáig csak Carlyval csókolóztam, így álmomban azt hittem, hogy újra vele vagyok. De sajna ez nem így volt.
Jól gondoljátok, Ria volt az. El akartam húzódni, de a körmével már majdnem átszakította a halántékomat, a nyelvétől meg majdnem megfulladtam.
- Ne nyilvánosan mutassátok ki a nyelveteket - hallottam egy jéghideg hangot, ami lefagyasztotta az agyamat.
Carly beszélt az ülés mögül, a keze pedig a hajamba süppedt és gyengéden lefejtette rólam Ria ujjait. Vagyis számomra könnyű érintés volt, Ria fújtatása alapján neki nem.
- Igaza van Caroline-nak, a magánügyetek nem a buszra való! - fejezte ki a tanár is a véleményét.
- Bocsánat, nem bírtunk magunkkal! - dorombolt Ria, én pedig egyet mordulva leráztam magamról a kezét.
Mocskosnak éreztem magamat és nem jó értelemben. Elfordulva az ablak felé dörgölni kezdtem a számat, mintha ezzel kitörölhető lenne a csók emléke.
- Azt meghiszem, gerlepár - suttogta a fülembe a gúnyos hang, amit mindennél jobban ismerek. Carly olyan volt, akár egy csábító nimfa. - Pedig én még emlékszem kettőnkre, Lysander. Ria nem emlékezhet rá, milyen odaadóan szerettük egymást. Ő soha nem lehet ugyanolyan. Vagy jobb, vagy rosszabb, de ugyanolyan soha.
- Ezt mond meg Toxicnak is - csúszott ki a számon.
Nem kellett volna. Éreztem Carly dühös fújtatását a fülemben, az ujjai pedig a kelleténél nagyobb erővel rántották meg a hajhagymáimat, ahogy visszaült. De még egy utolsót nekidörgölőzött a fülemnek.
- Ha így akarsz játszani, rendben. Játsszunk! - suttogta úgy, hogy Ria felől a kezével takart.

Utána már tényleg visszaült a helyére, de a lábujjaim begörbültek a leheletének forróságától. A testem vágyott az övé után.
A mellettem ülő szőke lány már nem volt lényeg. Újra Carlyval akartam lenni, méghozzá egy ágyban, lehetőleg meztelenül. Hallani akartam a hangját, látni a mosolyát és teljesíteni minden kívánságát. Mert ha nem én teszem, megteszi helyettem más. Én pedig nem adom át ezt a feladatot senkinek. Akár a csillagokat is lehoztam volna neki az égről.
A büszkeségem mást mondott. De, hónapok óta először, nem hallgattam a büszkeségemre.
Beszélnem kellett vele. Sürgősen. Viszont mintha egész nap direkt rejtőzködött volna előlem. Sehol nem találtam, Toxic mindig elvonta a figyelmemet. Mivel Carlynak már nem volt zöld haja, így kevésbé tűnt ki a tömegből. Átkozott hajfesték!
Ahogy délután a városban sétáltam, a szabad foglalkozás ideje alatt, megláttam egy hófehér hajkoronát, egyenesen az én irányomba csörtetni. Ismerős volt, túlságosan is ismerős. Imádkoztam magamban, hogy ne ő legyen, de a szerencse elpártolt tőlem. Mielőtt megmukkanhattam volna, Akeila arca nézett velem farkasszemet. Se szó, se beszéd, lehúzott maga mellé egy padra.
- Mondták már neked, hogy oltári nagy seggfej tudsz lenni? - kezdett csevegő hangnemben.
- Az utóbbi időben halottam már párszor - válaszoltam őszintén.
- Helyes, mert így van - fejezte ki a véleményét. - Így számomra érthetetlen, hogy Carly mit eszik benned. Talán a régi emlékek...
- Régen mindketten mások voltunk - sóhajtottam.
- Boldogok voltatok. Gyerekek - mosolygott rám az orosz lány.
- És ez mitől változott meg? - csaptam le a kérdésemet az asztalra.
- Te változtattad meg - bökött rám a mutatóujjával. - Az esemény pedig előhozta Carly sötét énjét. Vigyázz vele, mert ilyenkor bárkit eltapos azért, hogy megkapja, amit akar.
- Mit akar? - néztem félve Akeilára.
- Bosszút - itt tartott egy hatásszünetet - Rián.
- De miért? - értetlenkedtem.
- Mert őt választottad Carly helyett. A női büszkeség pedig megtorlásért kiált - fejtette ki. - És bocs.
- Mié... - kezdtem volna, de beletérdelt a gyomromba, amitől majdnem elhánytam magamat.
A padról a földre csúsztam, Akeila pedig megállt felettem. A fájdalomtól homályosan láttam, de még ki tudtam venni a lány sajnálkozó arcát. Ez az egyetlen, kecses mozdulat erősebb volt, mint Ilayda ütései. Akeila elővarázsolt egy nedves rongyot és megtörölgette vele a homlokomat, amitől elmúlt a hányingerem.
- Ennyivel tartoztam a barátnőmnek - magyarázkodott, bár még mindig olyan volt, mintha víz alól szóltak volna hozzám. - Menj vissza a tanárhoz és keresd meg a szőkeséget. Valószínűleg Carly már elért az első fázisba.
Elvette a homlokomról a rongyot és segített felállni. Nagyokat nyeltem a levegőből, minden lélegzetvétel fájt. Akeila ellátott tanácsokkal, majd elment. Én pedig megfogadva az utasítást, a tanárhoz bukdácsoltam.
Ott pedig olyan látványban volt részem, mint soha azelőtt.