74. fejezet: Gyors léptek

Szívem szaggatott ritmusban vert. A fejem kóválygott. Nem akartam hinni a fülemnek.
- Miért? Hogyan? Mikor??? - estem pánikba teljesen.
A szüleim keményen néztek rám. A testvéreim pedig nem is néztek rám. Abban a pillanatban nem is lett volna ajánlott. Ők szó nélkül meghajoltak a szüleink akarata előtt. Én azonban dacosan összeszorítottam az ajkaimat.
- Itt nem biztonságos nektek - szögezte le apa. - Így csomagolunk és megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Senkit nem hagyunk itt.
- Mi elől menekülünk? - csikorgattam a fogaimat bosszúsan, ahogy az agyamban forogtak a fogaskerekek, egyre vadabb és képtelenebb meséket szülve. - Mióta az eszemet tudom, nem időztünk sehol sem túl sokáig! Azt mondjátok, a munkátok az oka! Én ezt többé nem veszem be. A programozás nem veszélyes. Nem kell folyamatosan új helyre költözni miatta. Mi üldöz minket, papa?
Papa... furcsa, hogy milyen természetességgel mondtam ki ezt a megszólítást. Apát 3 éves korom óta nem papáztam le. Akkor viszont úgy éreztem, ez a helyes megszólítás. Összezavarodtam. Féltem, hogy bebizonyosodik, hogy nem ok nélkül élünk ilyen otthontalan életet. Elegem volt a gonoszságból, Riának hála tudtam, mi ez. Az az őrült liba jobban teszi, ha soha többé nem kerül a szemem elé! Esdeklőn néztem a felnőttekre.
- Semmi - szorította össze a száját apa. - Itt nem vagytok biztonságban.
- Ezt hajtogatod folyton! Akkor adj is rá magyarázatot, mert nem vagyok meggyőzve! - idéztem fel az évekkel ezelőtti eseményt.
Apa valamikor azt tanította nekem, hogy meggyőzni valakit csupán érvekkel lehet. Ezt a tanítást 10 évesen tömte belém, mikor naiv gyerek voltam és el akartam fogadni ingyen cukrot egy nénitől. Apa is ott volt a parkban és megakadályozta. Nem akarta engedni annak a nőnek, hogy adjon nekem a cukorból. Neki is az eszébe juthatott ez, mert idegesen tördelni kezdte a kezét.
- Makacs vagy, mint az anyád! - fortyogott.
- Nincs igazad. Csupán hideg számító vagyok - vetettem ellent. - Ahogy tanítottátok.
- Mi csak a legjobbat akarjuk nektek - szállt be anya is a folyamatos aduásszal.
- És meg is adtátok - tettem a szemkötőre az egyik kezem. Eszembe jutottak Ria szavai, mielőtt bemosott nekem egy hatalmasat. - Igaz, hogy elmegyógyintézetbe való lennék?
- Hogy mi? - kerekedett el mindenkinek a szeme.
- A dührohamok és a depressziós hullámok miatt. Közveszélyes vagyok - szuggeráltam őket.
- Kicsim, honnan veszed ezt? - anya zavarodott arcot vágott.
Apa viszont kerülte a tekintetemet. Ezzel megfogtam. Tehát az a gyogyós tyúk igazat mondott, legalábbis ebben. Miért ebben kellett igazat mondania, amikor minden másban hazudott? Egyszerű a válasz: ez tör össze a legjobban.
- Lefizettétek a hatóságokat, hogy szabad maradhassak? - ütöttem a vasat, ameddig forrónak mutatkozott.
- Az bűncselekmény lenne! - felelt anya, de én egyre apát figyeltem.
Fél testtel elfordult az ágyamtól, ezzel pedig bevallotta a bűnösségét. Ráadásul anya tudta nélkül cselekedett.
- Amint Caroline felépül, indulunk - mondta apa és félig már kint volt az ajtón. - Téma lezárva!
Ekkor bizonyosodott be a számomra az, hogy az apukám talán nem is olyan patyolat tiszta, mint amilyennek mindig is hittem. A család tátott szájjal nézett a névadónk után, aki egyszer sem fordult újra a szobám felé. Léptei gyorsan dobogtak a lépcsőn, majd a bejárati ajtó is bevágódott utána.
Mi történt az én csupaszív apámmal?
Ki ez az idegen?
Vagy lehet, hogy mindig is illúzióban éltünk? Hogy a szüleink nem is olyan jóságosak, ahogy mi azt láttuk?
Rápillantottam anyára és eldöntöttem: ő nem lenne képes ártani másoknak. Ő nem lenne képes átvágni senki sem a palánkon. Ahogy a kedves apukám távozott, anya teljesen összezavarodva követte a példáját. A tesóim és Akeila viszont maradtak. Ezúttal Danre néztem, akinek még mindig a kezében volt a SIM-kártyám. Szó nélkül kinyújtottam érte a kezemet, de ő elrántotta.
- Dan, kérlek, ne szórakozz! - néztem rá fáradtan.
- Nem akarjuk, hogy miatta hagyj el minket - mondta Mira. - El kell költöznünk. Ezt az életet is itt hagyjuk, mint a többit. Senkinek sem fogunk hiányozni.
- Pedig biztosra veszem, hogy Nataniel hiányolna téged - vágtam a szemébe.
- Ő nem tartozik hozzám - tört ki Mira. Szemei nedvesen csillogtak. - Nem tudna engem elviselni! Senki sem tudna hozzánk alkalmazkodni, fogd fel végre! Magányosan fogunk meghalni!
- Ne mondj ilyeneket! - szólt rá Dan.
- Ez az igazság! - dobbantott Mira. - Akár elhiszitek, akár nem! Nem vagyunk gyerekek! Az az időszak akkor ért véget, mikor idejöttünk!
- Csak azt hiszed - én is bekapcsolódtam. - Nem hagyjuk itt az otthonunkat!
- Nem érted, húgi - nézett rám Mira szívfacsaróan. - Nekünk nincsen otthonunk. Csak a család adatott meg nekünk...
- Ez nem igaz! - csaptam a takarómra, ahogy félbeszakítottam a depressziós gondolatmenetet. - Ez az otthonunk és én nem megyek el innen, akármit mondanak!
Fellázadtam a saját családom ellen. Hogy mi vett rá erre? A reménytelen, ostoba, rózsaszín felhő, amit szerelemnek hívunk. Ezt pedig a testvéreim is tudták.
- Eldobsz minket egy fiúért? - kérdezte a bátyám halkan.

***

Azóta is ez visszhangzik a fejemben. A csalódott arc úszik a lelki szemeim előtt.
Eldobsz minket egy fiúért?
Egyszerű mondat. Mégis, a bátyám annyi érzelmet sűrített bele, hogy a szívem egyszerűen feladta. Összefacsarodott és szilánkosra tört. Most láttam csak igazán, hogy milyen rohadék az élet. Egy büdös kurva, ami ígér valamit, ad belőle egy picike kóstolót, aztán hopp, elvesz annál valami sokkal értékesebbet.
Visszakaptam a SIM-kártyámat. De a testvéreim ennél távolabb már nem is lehetnének. Magány. Igazi, színtiszta magány fogta körbe a szívemet, amit még nem éreztem soha. Mégsem sírtam. Nem rázott sírás, nem fulladtam meg a takonyban. Harcoltam a depresszió ellen. Három napig voltam ebben az üres állapotban. Aztán végre rászántam magamat arra, hogy visszategyem azt a hülye kártyát a telefonomba.
Jól sejtettem. 36 nem fogadott hívás és 85 olvasatlan üzenet. 20 hívás Lysandertől érkezett. 64 SMS pedig az ő keze által lett megírva. Néha egész kisregényeket írt. Több azonban a hogylétem felől érdeklődött. Az utolsó azonban mindent vitt. Az volt az utolsó csepp a pohárban.

Eddig te harcoltál értem. Hülye voltam, hogy ezt nem vettem észre. Mindent feltettél egy lapra. Most én jövök és biztosíthatlak arról, hogy nem foglak elengedni.

- Úgy érzem, ez nem a te döntésed lesz - mosolyodtam el szomorúan.
Család vagy szerelem? Értelem vagy érzelem? És legfőképpen: bele merek menni az ismeretlenbe úgy, hogy az ismert határok közé már soha nem térhetek vissza?
Fel kellett nevetnem kínomban. Ilyen problémái egy 20 éves szupermodellnek szokott lenni, az első plasztikai műtét előtt. Nem nekem, aki még a 17-et sem töltötte be!
- A te döntésed, Carly - hallatszott mellőlem egy szép metszésű hang, ami a török barátnőmhöz köthető.
- Hogy lenne az enyém? - simogattam a telefonomat.
Mintha őt simogattam volna. A szavai mindig azt tükrözték, amit érez. És én az érzéseit akartam megérinteni.
- Tedd azt, amit én - vont vállat, ahogy felnéztem a vörös hajkoronára. - Élj az álmodnak.
- Te azt tetted? - mosolyodtam el ezen a képtelenségem.
- Nemcsak miattad jöttem ebbe az országba - huppant le mellém az ágyra.
- Tényleg? Most összetörtél - egy csipetnyi irónia színezte át a hangomat.
- Sajnálom, drágám - öklözött bele gyengéden a vállamba. - Igazából egy gazdag sejk menyasszonya voltam. Anyám elcserélt 5 kecskéért. Gyűlöltem érte. Azóta egyetlen szót sem hallottam felőle, még azt sem tudom, hogy azok a nyamvadt kecskék megvannak-e. Úgy vittek el, akár egy rabszolgát, egyenesen egy olajsejk birodalmába. Szép voltam, fiatal és okos. Pont ilyenre fájt a foga annak a férfinek. De ami a tuti befutó volt nála, az a hajam színe. "Mindig is imádtam a vörösöket" mondta egyszer. Bóknak éltem meg, amíg hozzám nem nyúlt és a fülembe súgott. "Nagyon jók az ágyban..." Átfutottak a képek az agyamon, hogy azt a dagadt disznót kellene kényeztetnem az ágyban. Undorodtam magamtól. Elhatároztam, hogy megszököm - pillantott rám oldalról. - Eszembe jutottál te és a Rin família. Fogtam az ékszereimet, amit a dagadt pacáktól kaptam nászajándékként és eladtam őket. Megvettem belőle a repülőjegyet és pár ruhát. Az esküvőm előtti hétvégén sikerült csak meglógnom, méghozzá éjnek évadján lógtam ki egy második emeleti ablakon, több mérföldet gyalogoltam egy bőrönddel és nyakig pongyolába csavarva. Végül egy nagyon szegény, már majdnem koldus ember megsajnált és elvitt a reptérig. Nyolc éhes szájat kellett etetnie, de boldog volt, mert mind a nyolc gyerek attól a nőtől volt, akit szeretett - mesélt múltba révedő tekintettel. - Láttam a feleségét. Egy megtermett asszony, kis üzleties beütéssel, de a szíve arany. Nem kifejezett szépség volt, de ahogy a férje nézett rá... Láttam kivirágozni. És akkor szebb volt a legtöbb topmodellnél - mosolygott, ahogy maga elé képzelte. - Én is azt szerettem volna, hogy így nézzenek rám, ne trófeaként. Mint aki imád. És Castiel pont így néz rám. Egyszerre bálványoz és éri el, hogy csodáljam. A lényeg az, tündérke, hogy csináld azt, amit a szíved diktál. Mert az nem szokott tévedni.
- Hű - füttyentettem, mert nem tudtam mit mondani. - Ez tanulságos volt!
- Köszi, ráadásul magyarul mondtam el! - tapsikolt Ilayda. - De ez megtörtént. És ezt a döntést nem... hogy is mondjátok? Jaj! Nem misimásold el!
Nevetnem kellett, annyira édes volt török barátnőm.
- Ne mismásoljam el? - javítottam ki mosolyogva.
Csettintett a nyelvével és 5-ször elismételtük a szót. Mikor már dadogás nélkül is ki tudta mondani, felállt mellőlem.
- Köszi a tanácsot - mosolyogtam rá könnyebb szívvel.
- Szívesen - támaszkodott meg az ajtóban, olyan tipikus menő pózban. - És ha el is mentek, én itt maradok. Ezt megmondtam a szüleidnek is.
- És mit szóltak hozzá? - kerekedett el a szemem.
- Hogy tudják, úgy sem csinálom azt, amit én nem akarok és morogva bár, de megengedték. Szeretem a szüleidet, de néha annyira basáskodóak!
- Nekem mondod? - morogtam.
- De úgy is velük kell menned - vont vállat, majd hátat fordított.
- Hé, hé! - tört ki belőlem. - Miért kéne velük mennem?
- Nézz szembe a tényekkel, csajszi - pillantott rám a válla felett. - Ha itt maradsz, nincs lakásod. Nincs kereseted. Nem tudod fizetni a tandíjat. Az áram és a víz a múlté, mert rezsit sem tudsz fizetni. Találnod kell munkát és be kell töltened a 18-at, hogy leválhass a szüleidtől.
- És mi volt ez az "élj az álmaidnak" szöveg? - háborodtam fel.
- Élj az álmaidnak 18 éves korodban - fejtette ki. - Figyelj, Carly - fordult újra felém. - A szüleidből kinézem azt is, hogy bántanák Lysandert, ha miatta nem mennél el velük.
- Bántanák? - tettem a szívemre a kezem. - Biztosan nem!
- Ki tudja? - nézett rám sejtelmesen Ilayda. - Aludj rá egyet, hercegnő!
Aludtam rá egyet. És még egyet, de így sem volt tisztább a fejem. Viszont amikor másodjára felébredtem, rezgett a mobilom. Gondolkodás nélkül felvettem és álomtól kásás hangon beleszóltam.
- Hahó, itt Caroline Rin - krákogtam a készülékbe.
- Jézusom, Carly, olyan jó hallani a hangodat! - hallatszott a vonal másik végéről egy nagyon Lysander-gyanús hang.
- Lysander? - kérdeztem rá.
- Ismersz még valakit ilyen szexi hanggal? - dorombolt a fülembe.
- Nem, őszintén nem - mosolyognom kellett.
A hideg szívem csordultig telt melegséggel. És bűntudattal.
- Hogy vagy, tündérem?
- Egy szőke szétrúgta a seggem - csúszott ki a számon. - Szerinted?
- Legalább a modorod a régi - nevetett azon az öblös hangján.
- És mitől vagy ilyen vidám? Hiszen... - haraptam el a mondat végét.
- Hiszen újra beszélőviszonyban vagyok a suli legszebb lányával - folytatta saját szájíze szerint a mondatot.
-... - én csak hallgattam, mint a kuka.
Meg kellett mondanom neki, hogy elköltözünk. Nem mehetek el búcsú nélkül. Ilaydának és a testvéreimnek igaza volt, túl fiatal vagyok a különéléshez. Erre alvás közben jöttem rá mellesleg.
De mi van, ha nem ez az álmom? Ha Lysander mellett akarok reggel felébredni minden nap?
Kamaszos fellángolás, azt mondanák erre a szüleim.
Viszont én már mióta kiléptem a gyerekkorból!

73. fejezet: A láb sem éri a földet

A tanár kikapott a bokorból. Ria és a barátnői döbbenten néztek rám. A matektanár feje elvörösödött a dühtől, ahogy rám pillantott. Egy nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy itt a vége. A bosszúm elbukott, elkaptak engem.
- Legalább a többiek nem buktak le - motyogtam, fohászhoz hasonló hangnemben.
- Ő volt az, végig! - mutatott rám egyeske, Ria első számú ölebe.
- Te tudtad?! - üvöltött rá ketteske.
- Igen, bizony ám! - húzta ki magát büszkén egyeske. - Azért van itt ész - bökött a halántékára.
- Hát eddig jól rejtegetted! - vágott vissza a másik barátnő.
- Elég, félkegyelműek! - vetett véget Ria ennek a rendkívül mélyen szántó gondolatokat igénylő csevejnek, amit én és a tanár úgy követtünk, mint egy asztalitenisz mérkőzést. - Carly, te voltál az?
Úgy megdöbbentem, hogy nem tudtam hazudni. Éreztél már valaha olyat, hogy a torkodon akad a hazugság egy tekintet, vagy az én esetemben a színtiszta döbbenet hatására?
- Igen, én - szeppentem meg teljesen, mert arra nem számítottam, hogy hagy nekem menekülési utat.
Később kiderült, hogy akkor sem hagyott volna futni, ha egy velociraptorhoz hasonló futóizmaim lettek volna.
- De miért? - tette a szőke lány a vállaimra kezeit, amitől a tanár meghatódott.
A szívére tette a kezét és szinte láttam a láthatatlan könnyeket potyogni a szemeiből. Mármint a matektanár sírt mentálisan, Ria pedig nézett rám szívfacsaróan. A tekintete mélyén azonban láttam a megcsillanó őrület lángjait, amit biztos vagyok benne, hogy gyógyszerrel palástolt.
- Így kell megoldani egy problémát! - szólalt fel az öreg a szemüvegét törölgetve. - Beszéljék meg nyugodtan, majd később visszajövök...
És ekkor értettem meg ősellenségem célját. Mocorogni kezdtem, de a keselyű karmai belém vájtak. Minél jobban mozogtam, annál szorosabban fogott mind a tíz műkörmével. Ilyen lehet, ha egy kanári szembenéz a vadmacskával, mielőtt teljesen felfalják. Szinte éreztem a torkomra fonódó ujjak szorító erejét, ahogy a tanár eltűnt az árnyékok között. Nagyot nyeltem, mert mintha elfogyott volna belőlem minden. Az érzések, a nedvesség, a melegség...
Ria jelenlétében még a szín is kifutott az arcomból.
- Már túl régóta hagyom, hogy beleköpködj a levesembe, Rin - lépett közelebb hozzám Ria, én pedig meg sem tudtam szólalni a döbbenettől, hogy a vezetéknevemen szólított. - Veszélyt jelentesz ránk. Ahogy a nővérkéd is az állandó kutakodásával.
- Mira? - suttogtam kiszáradt szájjal.
- Igen, Miranda is híresen kotnyeles, ahogy a pici húga is - váltott gúnyos hangnemre. - Milyen bájos. Az egész família kiáll a védtelenekért. A megmentők, akik akár modern lovagok is lehetnének. Hiszen a szolgálatukban áll az informatikai hálózat, a kütyük garmadája és a szüleik pénztárcája...
- Hagyd abba - mondtam elhaló hangon, ahogy vér serkent a körme alól.
- És a kis Caroline ferde este áldozata lett. Nem tudta feldolgozni a flörtölés következményeit, pánikrohamok és dührohamok gyötörték, amik akár közveszélyessé is tehették. De a szülei mellette álltak. Lefizették a hatóságokat, hogy ne csukjanak diliházba, édesem. Akkor hamarabb találkozhattunk volna... - folytatta zavartalanul, ahogy a rózsaszín körme a halántékomig felkúszott.
- Ez nem igaz - könnyek marták a szememet és könyörgés a torkomat. - Hazudsz!
- Honnan tudhatnád, miket tettek érted a szüleid? Elkényeztették az ő kis hercegnőjüket - cirógatta meg az orcámat.
- És te honnan tudhatnád, hogy mit tesz meg egy szülő a gyermekéért? - nyöszörögtem a keze alatt.
Az ütés lendülete hirtelen érkezett a szememre. Csillagok szikráztak fel és hunytak ki csukott szemhéjamon. Lüktetett és fájt, a kezemet a szememhez kaptam. Arra a szememre nem láttam már. Így csak a másik szememmel tudtam felfogni azt a kellemetlen látványt, amit Ria nyújtott dühös arckifejezéssel.
Érzékeny pontra tapintottam ezzel a kérdéssel, jól tudtam.
- Fogalmad sincs semmiről, te féreg! - harsogta Ria, miközben az öklét lengette. - Te mindent megkaptál! Engem a szüleim már születésemkor eltaszítottak maguktól!
- Miért? - szédültem, de nagyon csúnyán.
- Nem osztom meg veled az életemet - krákogta. - Legyen elég annyi, hogy fogalmad sincs arról, min mentem keresztül, hogy eljussak idáig.
- És Lysandernek ehhez mi köze van? - csúszott ki a kérdés a számon.
- A bátyjával van elintéznivalóm - mondta fahangon. - Lysander viszont jó volt a te bosszantásodra.
Elködösült az agyam. Ismerős sötétség környékezett meg és most először önként sétáltam az ismerős állapot karjaiba. Egy csataüvöltéssel vetettem magam a szőkére, aki nem számított hirtelen támadt harciasságomra. A dühroham azonban nem tett emberfelettien erőssé, sem ellenállóbbá az ütésekkel szemben. Így hamar rájöttem arra, hogy ostobaságot követtem el. Két barátnője hamar leszedett úrnőjükről, és nekem estek. Összevissza karmoltak, amikor pedig a földre kerültem, egy hatalmas rúgást kaptam a gyomromba. Fájt, de abban az extázisban nem érdekelt.
- Miért harcolsz ellenünk? - guggolt le hozzám a főnök, mikor az ölebei helyben hagytak.
Alattam a földet az arcomból csordogáló vér tette nedvessé. A szám úgy repedt fel, hogy képtelen voltam szavakat formálni, mégis megpróbálkoztam vele.
- Gonosz vagy - tátogtam. - Velejéig romlott. Nem fognak szeretni.
- Nem is szerettek soha - rúgott belém még egyet, a világ pedig elsötétült.
Kiabálás, szirénázás és lábak dobogása töltötte meg a levegőt. Mikor legközelebb magamhoz tértem, a nővérem guggolt mellettem. Egy összecsukható ágyon feküdtem, méghozzá egy faházban. Mirán kívül azonban a lányok is mellettem voltak. Ilayda, Iris, Viola és még Amber is.
- Úgy nézel ki, mint akit elástak - szólalt meg kedvenc ellenségem, én pedig elmosolyodtam.
- Ezt tőled bóknak veszem...
- Még szerencse, hogy Mira időben odaért! - kotyogta közbe Iris. - Különben a tanár is ott feküdne melletted, kiütve!
- Kiütve? Tanár? Mi van?! - értetlenkedtem.
- Miután elájultál, a tanár éppen látta, hogy rugdosnak. Közbe akart avatkozni, de a szőkének a barátnői nagyon agresszívan betörték az orrát. Ezt Todeas látta és hívta a rendőrséget, mert a szőkék komolyabban is bántalmazhatták volna a tanárt. Pár percen belül meg is érkeztek és sokkoló kellett a leterítésükhöz - fejtette ki nekem Mira.
- Négyszer vezettek Riába áramot, mielőtt kidőlt volna! - szállt be Viola. - Az a csaj egy rinocérosz!
- A rendőrök felismerték benne és a barátnőiben a szökevényeket és azonnali hatállyal visszavitték őket az elmegyogyóba - fejezte be Ilayda.
- És te mikor értél ide? - fordultam Mira felé.
- Rögtön hajnalban, mikor Valériát elvitték. Felhívtak minket a mentősök és én siettem, ahogy csak tudtam - simogatta meg a nővérem fájó arcomat. - Már vége van. Gyere, hazaviszlek.
Én felnyögtem és megpróbáltam felülni. A bordáim vonalában egy fehér kötés húzódott.
- Ez miért van?
- Csúnya zúzódásaid vannak, kisanyám - vette át a szót Amber. - Akármilyen jó fedésű alapozód van, ezt biztos nem tudod majd elrejteni!
- A bordáim miért vannak bekötve? - ismételtem meg a kérdésemet.
- Zúzódások - helyeselt Amberrel Ilayda.

***

Igazuk volt. A zúzódásaim fájtak, a szememmel nem láttam rendesen, az arcom pedig teljesen elcsúfult. Egyetlen vigaszom csupán az lehetett, hogy orvosi utasításra otthon kellett maradnom. Ugyanilyen orvosi utasításra pedig a szememre kaptam egy menő szemtapaszt. Egy szimpla, fekete, kalózos szemtapaszt.
- Ahoj, cimbora! - nevetett Akeila, ahogy belépett a szobámba.
Mostanában mindig itt van, mivel Dan barátnője lett. Legalább a bátyámnak bejött az élet.
- Ahoj, sógornő - mosolyogtam vissza rá, ő pedig fülig vörösödött.
6 napja történt, hogy hazahoztak a tanulmányi kirándulásról. Minden nap beszéltem a többiekkel és közben reszketve vártam az ítéletet. Az igazgató még ne döntött arról, hogy megfelelő-e a viselkedésem ahhoz, hogy a suliban maradhassak. Most először kötődtem egy helyhez. Emberekhez, akik nem tartoznak a családomba. Tudva, hogy nem fognak elfelejteni, ha lelépek.
- Van már valami hír? - kérdeztem reménykedve.
- Nincs, az öregasszony egyszerűen nem képes elejteni egyetlen pici információt sem - mutatta az ujjaival, hogy mennyire picit.
- Az idegeim már cafatokban lógnak - nyögtem fel.
- És mi van Lysanderrel? - váltott egy sokkal kényesebb témára.
Na, helyben vagyunk. Lysander, miután bevallotta, hogy ő egy kötöznivaló bolond, azóta színét sem láttam. Se egy kósza telefon, se egy SMS. Nem gondolta volna komolyan? Nem ő volt a bolond, hanem én, hogy hittem neki. Akeila láthatta az arcomon, hogy nem stimmel ez a téma, így kedvesen megölelt.
- Biztosan csak... idő kell neki! - találgatott.
- Nem, ő nem olyan. Hülye voltam, hogy reménykedni kezdtem - ráztam a fejem.
- A telefonod?
- Itt van - vettem a kezembe a mobilomat, ami a párnám alatt pihent.
Tudjátok, hogy mit furcsálltam nagyon? Azt, hogy senki nem hívott, csak az interneten beszéltem az osztálytársaimmal.
- Biztosan működik? - forgatta az ujjai között.
- Várj csak! - kaptam ki a telefonomat a kezéből. - Felhívnál?
- Minek? Hiszen itt vagyok! - értetlenkedett a szuperhekus.
- Ki akarom próbálni, hogy tudok-e hívást fogadni!
- Jaaa, oké - vette elő a saját, golyóálló készülékét és én magam láttam, hogy rátapintott a nevemre.
A hívott szám jelenleg nem kapcsolható
Hangzott az idegesítő hang.
- Mi a franc?! - képedtem el teljesen és felnyitottam a saját mobilomat, mert hogy az meg sem nyikkant, az tuti.
Az aksi benne volt. Az SD-kártya is. A SIM-kártya helye azonban üresen ásítozott. Dühömben majdnem összeroppantottam a telefont.
- Kivették a SIM-kártyát - magyaráztam meg. - Hívd ide a testvéreimet, légy szíves.
Akeila kiszaladt, de nem csak a tesóimmal tért vissza. A szüleim is jöttek velük. Dan kezében pedig ott volt a kártyám. Mira csak bűnbánóan nézett rám. Valami készült, amiről előre tudtam, hogy nem fog tetszeni.
- Mi folyik itt? - rémültem meg, miközben a kibelezett telefont az éjjeli szekrényemre tettem.
- Kincsem, költözünk - mondta anya ellentmondást nem tűrő hangon.
Régen ez izgatottságot váltott ki belőlem. Örömöt. Várakozást.
Most viszont feneketlen bánatot.

72. fejezet: Szépségből szörnyeteg

"Dan szemszöge"
- Hogy mi van?! - kiabáltam Mirával, aki az előbb futott be teljes pánikban a szobámba.
Mindent megmutatott. Elmondta, hogy mit látott a kis kilencedikes lakásán, akiről kiderült, hogy nem is olyan fiatal, mint amilyennek látszik. Amikor a beteges ragaszkodásról mesélt, én elkezdtem fokozatosan belesüppedni a fotelbe. Féltettem Carlyt. Mindig sikerül olyan ügyekbe beleütni az orrát, amibe nem kéne!
- Most mit tegyünk?! - fejezte be a mondandóját zaklatott nővérem.
- Vissza kell vitetnünk a diliházba - ingattam a fejemet. - Fel kell hívnunk Akeilát.
Már a kezemben is volt a telefon és meghívtam a fehér hajú lány gyorshívó gombját. Mira felvont szemöldökkel nézte a fénnyel vetekedő sebességű hívásomat, én pedig kissé lányosan elvörösödtem. Igen, van már benne gyakorlatom, hogyan hívjam fel Akeilát. Most azonban nem kapta fel azonnal. Legalább 10-szer búgott, amíg megtörtént.
Mivel kattant a vonal, annak jeléül, hogy felvette, lehetőségem nyílt elfordulni a nővérem figyelő tekintetétől, hogy minden figyelmemet a telefonnak szentelhessem. Pontosabban annak a személynek, aki a vonal túlvégén várt rám.
Mintha lefogta volna a mobil mikrofonját, mivel motyogásszerű hang kúszott a fülembe. A háttérhangok kicsit enyhültek, ahogy (gondolom én) távolabb húzódott.
- Szia, Akeila - kezdtem, a hangom akaratlanul is ellágyult. - Van rám egy perced?
Még egy-két lövést hallottam a vonal túlvégéről, majd egy ajtó csukódását. Elvonult, hogy halljam, amit mond.
- Danny, rád bármikor van időm - hallatszott a hangján az elbűvölő mosolya. - Mit tehetek érted?
- Rendőrségi ügyről lenne szó...

"Akeila szemszöge"
Mit akarhat? A mobilom kijelzőjén Dan neve villogott, amikor éppen letettem a mesterlövészeknél használatos puskát. Éppen a lőtéren gyakoroltam a testvéreimmel, mikor meghallottam a csengőhangot. Lekaptam a szemüveget és kezembe vettem a kis eszközt. Az ujjam a fogadás gomb felett körözött, de elkapták a tekintetemet. Méghozzá Natasa nézett rám merőn a terem túlsó végében lévő fülkéből és enyhén biccentette a fejével. Ez azt akarta jelenteni, hogy felvehetem, de várakoztassam egy kicsit. Két ujjamat a sapkámhoz emeltem tisztelgésként, ő pedig visszafordult a dobókéseihez.
- Nem akarod felvenni? - bökött oldalba a bátyám vigyorogva.
- Még nem - válaszoltam, ahogy Ivánhoz fordultam.
Éppen egy ikerpisztolyt szerelt szét. Füléről levette a védőt, de a szeme előtt szemüveg terpeszkedett.
- Daniel az, ugye? - kérdezte.
- Hogy tudsz a fejemben olvasni? - hüledeztem.
- Nem a fejedben - mondta úgy, hogy rám sem nézett. - Csak a telefonodról olvastam le. És ideje elmondanod, hogy miért van egy kis szív a neve mellett...
- Megyek és beszélek vele - nyomtam meg a kis zöld ikont, hogy elhallgattassam a bátyámat, aki kezdett belelendülni.
- Aztán semmi huncutság telefonon keresztül - fenyegetett meg az ujjával.
Én gyorsan lefogtam a mikrofont és eltipegtem egy félreesőbb helyre, paradicsomhoz hasonló vörös képpel. Iván nevetése utánam úszott a levegőben, ahogy a fülemhez illesztettem a telefont.
- Szia, Akeila - kezdte lágyan, amin mosolyognom kellett. - Van rám egy perced?
Akár egy egész napom is lett volna rá. Kezemmel kellett visszafojtanom a kuncogásomat.
- Danny, rád bármikor van időm - üdvözöltem melegen. - Mit tehetek érted?
Valósággal imádkoztam azért, hogy megmondja, mi is van közöttünk. Hogy egyszer felhív és azt mondja, hajlandó megpróbálni velem. Már 3-szor randiztunk és mind a három csodás volt. Megittunk egy turmixot, tanultunk és elmentünk moziba, egy hatalmas sikerű akciófilmre. Kikapcsolódtunk és élveztük egymás társaságát. Félszeg mosolyától gyorsabban dobogott a szívem, mint ahogy az egészséges lenne, ő pedig mindig rám mosolyog. Állandó szívrohamnak voltam kitéve a jelenlétében.
A hangulatot azonban megtörte a kijelentésével.
- Rendőrségi ügyről lenne szó... - és belekezdett a történetbe.
Először füstölögtem magamban és eldöntöttem, hogy csuklóból visszautasítom. Ezen voltam, körülbelül 2 percig. Aztán kibontakozott az ügy maga és amikor odaért, hogy Carly hatalmas veszélynek van kitéve, megugrott a pulzusom. Elárasztott az adrenalin, a terv pedig kezdett összeállni bennem.
Daniel hangja zaklatott lett. Aggódott a húgáért.
- Nyugodj meg - csitítgattam. - Megoldjuk ezt is, mint a többit.
- Biztos vagy ebben?
- Teljesen - bólogattam, bár tudtam, hogy nem látta. - Hívjátok haza Carlyt, minél távolabb kerül attól a gyogyóstól, annál jobb.
- De...
- Találjatok kifogást! - adtam ki a parancsot. - Az lenne a legjobb, ha felszállna a leghamarabb induló buszra és hazajönne.
Motyogásra figyeltem fel a háttérben, Dan pedig azonnal továbbította nekem a határozottan női hang üzenetét.
- Mira mondta, hogy Carly már hazafelé tart az osztállyal - egy sóhaj szakadt fel a mellkasomból.
- Hála Istennek!
- Hogy mi?! - üvöltött hirtelen, amit nem tudtam mire vélni.
Mira hangja szűrődött be a vonalba. Ketten üvöltöztek egymással.
- DAN! - kiabáltam, mire a vonal másik végén csend lett. - Mi történt?!
- Carlyt kicsapták! - érkezett azonnal az egyértelmű válasz. - Legalábbis ez a terv.
- Az igazgatónak jóvá kell hagynia - folytattam a gondolatmenetét. - Figyelj, ez most másodlagos! A lényeg az, hogy hazajön és biztonságban lesz!
- Igen, igazad van... - lélegzett hosszan és mélyeket. - Át tudsz jönni?
Enyhén kinyitottam az ajtót, hogy kilessek. Elhúztam a számat, ahogy megláttam az őrnagyokat járőrözni. Innen nem szabadulok egykönnyen!
- Adj 2 órát és ott vagyok - mondtam a telefonba és köszönés nélkül kinyomtam.
Nehéz kijátszani a felnőttek figyelmét, de nem lehetetlen feladat. Ezt már többször is bizonyítottam a hivatásom ideje alatt.

***

Ingerülten vertem Rinék ajtaját, a telefonbeszélgetés óta pedig pontosan 2 óra és 6 perc telt el. Dan megkönnyebbült arccal nyitott nekem ajtót, pedig nem lehettem valami bizalomgerjesztő látvány. Szakadt rólam a víz, a pólóm fel volt hasadva, a hajamból pedig gallyak álltak szerteszét. Ő azonban csak mosolyogva beljebb invitált.
Lihegések közepette levetettem magamat a kanapéra. Csak ő volt itt, Mirát és Carlyt sehol nem láttam. Egy picit lehunytam a szememet, de éreztem, hogy lesüppedt mellettem a kanapé.
- Köszönöm, hogy foglalkozol ezzel az üggyel - kezdte kicsit feszengve.
- A barátaim vagytok, nem hagylak titeket szarban - intettem, amolyan "nem nagy ügy" mozdulattal.
- A barátaid... - visszhangozta a szavaimat.
Mintha szomorúságot hallottam volna megcsendülni a hangjában. Kinyitottam a szemeimet, de egyből hátrahőköltem. Az arca csóktávolságra volt az enyémtől, én pedig beijedtem. Már mióta vártam ezt az eseményt, de most egyszerűen meg akartam hátrálni. Az első csókom, ez forgott kockán.
- Miért? - dadogtam zavartan, ahogy Dan közelebb hajolt hozzám.
Elöntött a forróság. A karomhoz ért és mintha a bőrünk szikrát vetett volna. Beleborzongtam a pihekönnyű érintésbe, a bőrömön felfutott a libabőr.
- Én nem akarok csak a barátod lenni - lehelte gyengéden.
- Akkor mi akarsz lenni? - váltottam át oroszra.
Magyarul már nem találtam a szavakat.
- Ha megengeded, megmutatom - futtatta végig a csípőmön az ujjait.
A haja csiklandozta a halántékomat. Lehelete felhevített. Még sosem voltam annyira tudatában a testemnek, mint azon a kanapén, Daniel Rinnel.
- Én még nem... - elfulladt a hangom, ahogy a szájával végigsimított az arcomon.
- Annyira szép vagy - motyogta.
- Ja, szerinted ezt el is hiszem? - nevettem fel, a romantikus pillanatot teljesen felszámolva.
- Én így gondolom - vigyorgott, ahogy egy kicsit távolabb helyezkedett tőlem. - Nem tehetek róla, hogy te nem vagy tisztában azzal, hogy még izzadtan is veszettül kívánatos vagy.
- Kívánatos? - emeltem meg az egyik hófehér szemöldökömet. - Ezzel összetörtél. Mindig is dögösnek éreztem magam!
- Nem áll jól az irónia - hagyta el a száját egy nevetésre emlékeztető hang. - Ezt is kedvelem benned, többek közt.
- Van több dolog is? - tettem a szívemre a kezemet. - De édes vagy!
- Ahogy te is - dobta vissza a bókot.
- Nem inkább nyerset akartál mondani?
- Te mondtad, nem én! - kacsintott rám.
Egy ideig csak néztünk egymásra, mosolyogva és fesztelenül. Aztán egyik pillanatról a másikra a számon éreztem a száját.

Pír kúszott fel az arcomon, ahogy elhúzódott. Én teljesen lefagyva néztem a jóképű fiúra, aki elvette az első csókomat. De hiába is tagadnám, hogy én nem akartam pont neki odaadni ezt a megtisztelő feladatot.
Taps hangzott fel, én pedig még jobban belesüppedtem a párnákba.
- Végre! - hallatszott Mira izgatott hangja.
- Szép volt, bratyó! - csatlakozott hozzá Carly is.
A hangja elkeseredett volt. Felé kaptam a fejemet és láttam egy hatalmas ütésnyomot az arcán. Monokli éktelenkedett lila szeme körül. Karmolásnyomok torzították el barátságos arcát. A szája fel volt repedve. Aggódva ugrottam fel a kanapéról és a legkisebb testvérhez siettem.
- Jézusom, mi lett veled?! - szorítottam magamhoz.
- Rossz emberbe kötöttem bele - szipogott a barátnőm. - A szépségből szörnyeteg lett. Teljesen elborult az agya...
- Hívtuk az elmegyógyintézetet és szerencsére bevitték őket - vágott közbe Mira. - A tanárnak is nekiesett a három szőke, így ha nem lennének őrültek, börtönben végeznék.
- Akkor feleslegesen jöttem ide?! - szakadt ki belőlem.
- Nem - ingatta a fejét Dan. - El kell intéznünk a papírmunkát - mosolygott szemtelenül, mire belebokszoltam a karjába.
- Ezt még te sem gondolod komolyan! - visítottam nevetve.
- Igazad van - rántott magához a derekamnál fogva, mire a csépelő karjaim megálltak.
Pirulásom elmélyült, mikor ajkunk ismét találkozott.
Örömmel nézek elébe az ilyen papírmunkának!

71. fejezet: Nyomozás. Mi történt valójában?

"Mira szemszöge"
Ria, Ria, Ria... Ki lehetsz te valójában? Ilyen gondolatokkal ültem le a húgom számítógépe elé, méghozzá késő este, egy jegyzettömb társaságában. Ez biztosan nem a valódi neve. Mindig kínosan ügyelt arra, hogy érthetetlen legyen a vezetékneve, mikor kihallgattam. Kiráz a hideg ettől a lánytól és nemcsak azért, mert sokkal, de SOKKAL idősebbnek tűnik a koránál, hanem mert mindig ott ül a szemeiben egy bizonyos őrült csillogás. Ez nyugtalanít.
Így a pohár kávémat iszogatva törtem fel az iskola adatbázisát, válaszok után kutatva. Könnyű volt megtalálni, mert minden adatlap mellé fényképet is csatoltak. Ezt a szőke fejet pedig bárhol megismerem. Még ezen a képen is eszelősen néz ki. Félmosolya láttán a kezem reszketni kezdett.

Ha sokáig nézed ezt a képet, egy idő után az egész eltorzul. A mosoly gonosz lesz, a szemek őrültnek fognak tűnni.
Szisszenve vettem tudomásul a kezemre löttyenő folyadék forróságát.
Inkább az adatlapot kezdtem böngészni, mielőtt túlságosan is hangulatba kerülök egy jó kis horrorfilmhez.
Név: Ria Thompson
Kor: 15
Lakhely: ideiglenes lakcímen
Több nem is kellett. Túlságosan is felkeltette a kíváncsiságomat az ideiglenes lakcím. Volt ott egy utcanév, de a konkrét lakásszám hiányzott. Csupán egy háztömb száma volt megadva az utca mellé. Ismertem azt a kis beugrót a belvárosban, ott csak lepukkant panelházak tornyosulnak. Ezeknek a panelházaknak pedig kellett lenniük házmesterneknek is. Talán tőle megtudhatnám Ria címét. Elgondolkodva kerestem ki annak a háztömbnek a házmesterét. Egy idős hölgy volt az a személy és szerencsére ott volt az elérhetősége. Ráérősen beütöttem a mobilomba a vezetékes készülék számát és mély levegőt véve tárcsáztam a számot. Szinte azonnal felkapták a telefont, így improvizálnom kellett.
- Szép estét! - kezdtem kedvesen. - Mrs. Rodlinghoz van szerencsém?
- Igen, én vagyok az - csicseregte az idős hölgy. - Mit tehetek önért?
- Az egyik lakó felől szeretnék tudakozódni - igyekeztem elővenni a legjobb modoromat.
- Sajnálom, de a lakók bérleti szerződése felől titoktartás kötelez - váltott sajnálkozó hangnemre.
- Nem is a bérleti szerződés érdekelne - próbáltam visszafogni magamat.
- Akkor mit szeretne tudni? - ismét érdeklődő a hangja.
- Csak arra lennék kíváncsi, hogy Ria Thompson melyik lakásban lakik... - kezdtem, de a vonal túlvégéről átszűrődő papírcsörgés belém fojtotta a szót.
- Nincs Ria Thompson nevű lakónk - mondta a hölgy.
- Pedig biztosra veszem, hogy ott kell neki lennie - csúszott ki a számon.
- Ebben a házban csupán 50 feletti emberek laknak, kedveském - hallatszott a hangján, hogy furdalja a kíváncsiság. - Emlékszem, pár évvel ezelőtt volt egy Thompson nevű lakó, de sajnálatos módon elvitte szerencsétlent egy szívroham.
- Mi volt a keresztneve? - hüledeztem, miközben megláttam a gyám nevezetű rubrikát kitöltve Ria adatlapján. A szülei, úgy tűnik, nem közeli családtagjai.
- Margaret Thompson - idézte fel a nevet. - Maggie eléggé magába fordult volt az unokája miatt, végül mégis a rossz szíve vitte el.
Gyám: Margaret Hilda Thompson
- Hány unokája volt? - kérdeztem aggódó hangon.
- Egyetlen elbűvölő, szőke kislány jutott neki. Egyszer láttam csupán, de azonnal elvarázsolt. Olyan 14 éves lehetett, amikor utoljára láttam.
- És ez hány éve történt? - kaptam az alkalmon. - Elnézést, hogy ennyit kérdezősködöm, csak én is ismertem Maggie nénit. Annyi éve nem láttam már, azt hittem, hogy csak a lakásában marad. Sejtelmem sem volt arról, hogy meghalt - itt a hangomat kicsit sírósra változtattam. - Olyan volt nekem, mint egy jó nagynéni. Annyi ideje kerestem! Mennyi ideje reménytelen az ügyem?
- Kedveském, őszinte részvétem a veszteség miatt! - hatódott meg teljesen. - Utoljára az unokájával láttam... már nem annyira emlékszem rá... - hallatszott a hangján, hogy erősen gondolkodik. - Olyan 6 éve lehetett?...
- 6 éve? - visítottam fel akaratlanul. Ezek szerint Ria 20 éves lehet... Ezt nem hiszem el!
- Igen, sajna már annyi ideje halott - folytatta. - Előtte egy héttel láttam először az unokáját, aki azon a héten minden napot a nagymamájánál töltött. Nem is láttam a szobán kívül, csak egyszer, amikor elment. Másnap Maggie szívrohamban elhunyt - osztotta meg velem.
- És mi lett a lakásával? - ráncoltam a szemöldökömet az új fejlemények miatt.
- Azóta is üresen áll - szinte hallottam, ahogy vállat vont. - Csak a hullaszállítók és a takarítóbrigád járt azóta ott. Senki be nem tette oda a lábát.
- Hogyhogy? - kérdeztem.
- Olyan... mintha szellemek járnák azt a helyet - suttogta a kagylóba. - Nagyon ijesztő!
- Én azért szeretném megnézni azt a helyet - hallottam a saját hangomat. - Holnap tudna fogadni?
- Biztos benne? - hallottam a tétovázást a hangjában.
- Teljesen - biztosítottam a hajtatlanságomról. - A holnap 7 óra jó lesz?
- Hogyne - hüledezett Mrs.Rodling. - Várni fogom.
- Remek! Ms. Rinként fogok feljelentkezni - adtam meg a nevemet. - Viszontlátásra, asszonyom!
- Jó estét! - köszönt, majd megnyomtam a kis piros gombot a telefonomon.
Visszafordultam a kép felé, amiről Ria mosolygott rám. Még mindig kirázott tőle a hideg. Belekortyoltam a kávémba és elsötétítettem a monitort, hogy ne kelljen farkasszemet néznem a képpel. Hogy jutottam idáig? Eddig csak Carly bosszúja volt ez a lány, de nagyon rosszat sejtek. Egyszerűen mindig úgy beszélt, úgy cselekedett, mintha... konkrét terve volna. Ez pedig felébresztette bennem az óvó ösztönt. Tudtam, hogy a húgom rossz emberbe kötött bele. Mégpedig a lehető legrosszabba.

***

Másnap reggel ott álltam a kaputelefon előtt és bebocsátást kértem. Meg is adták azonnal, az előtérbe érve pedig egy idős asszony fogadott. Egy tipikus jógafüggő nagymama volt, kendőkkel és hosszú, ősz hajjal. Zöld szeme azonban élesen és bölcsen csillogott a csinos szemüveg mögött. A karkötők és nyakláncok tömege miatt lépései hangos csörgéssel voltak kísérve. Hatalmas fonatáról Rapunzel jutott az eszembe.
- Mrs. Rodling? - kérdeztem, ahogy kezet fogtam vele.
- Igen, a kisasszony pedig bizonyára Ms. Rin - bólintott kedélyesen.
- Ahogy mondja - mosolyogtam rá, ő pedig a zsebes szoknyájába nyúlt.
Egy ideig keresgetett a zsebében, de végül az arca felragyogott és a kezembe nyomott egy kulcsot. Én furcsállva néztem az asszonyra, aki már indult volna útjára.
- Nem kísér el? - szóltam utána.
- Nem - ingatta a fejét szomorúan. - Nekem sajnos dolgom van, de a 6-os emelet, 13-as lakás lesz az, amit keres.
- Köszönöm - feleltem óvatosan.
- Szívesen, kedveském!
A lifthez léptem és benyomtam az ütött-kopott 6-os gombot. Egy enyhe rándulással megindult felfelé, majd szépen lassan és nyikorogva kitárult a fémajtó. Nagyot nyeltem, ahogy megláttam a pici folyosót. A kulcs a görcsösen összeszorított tenyerembe vágott. Mondhattok félősnek, esetleg ijedős fruskának, de én kimondom az igazságot: ez a folyosó maga volt a rémálom.

Engem legalábbis a frász kerülgetett tőle. Gyorsan a 13-as ajtóhoz lépkedtem, majd egy sikeres ráfordítás után bejutottam. Nem tudom, hogy mi sokkolt jobban. Az, hogy itt lakik valaki, vagy az, hogy az illető egy kicsit zizzent. Mert az biztos, hogy a lakó nem normális. A padlón egy tábori priccs és egy kosár feküdt. A falakról mállott a festék, és olyan volt, mintha belekarcoltak volna valamilyen szöveget a vályogba. Ez egy kétszobás lakás volt, nem sokat hagyott a képzeletre. Piros cseppek pettyezték a könyvszekrényt, mintha valaki ott vérzett volna, Átmenve a másik szobába sokk kerített hatalmába. Egy fal volt tele képekkel. Ez még nem is lenne olyan nagy baj. Csak ezek lesifotók voltak, méghozzá egy nagyon is ismerős, fekete hajú fiúról. Közelebb léptem a szentélyhez és egy fehér papíron akadt meg a szemem. Egy levél volt, amit gyöngybetűkkel írtak. A közepénél volt feltűzve a falra, egy kis papírszívvel együtt. Csupán néhány sor volt, de azonnal tudtam, hogy ki vetette papírra.

Drága Leighem!
Minden nap írok neked innen, akár tudsz róla, akár nem. Ma összejöttél azzal a fehér hajú fruskával. Nagyon nem tetszik az, hogy ilyen könnyen túlléptél rajtam. Követni foglak, mert megvannak rá az okaim. Ki fogom végezni, amiért közénk állt. Mert mi örökké összetartozunk, ezt pedig nem veheted semmibe! Hamarosan újra együtt leszünk...

 Nagyot nyeltem, ahogy felismertem a fiút. A levélen egy dátum is szerepelt, méghozzá 2013-as dátum. Már csak az a kérdés, hogy honnan van az az "innen". Ahogy végignéztem minden képet, valami megroppant a talpam alatt. Lenéztem és egy sárga gyógyszeres üvegcse volt. Lehajoltam és felvettem a kis bizonyítékot. Pszichés gyógyszer volt, lázasan kerestem rajta az intézmény nevét, ahonnan elhozta. Láttam már konkrétan ezt a gyógyszert. Egy páncélszekrényben, a dokinál. Bivalyerős és csak a mentálisan súlyosan sérült embereknek adják. Ilyet nem adnak akárkinek. Ezt szigorúan orvos adhatja.
Félelem szorította össze a torkomat, ahogy megláttam a kiállító intézmény nevét. Rickford Elmegyógyintézet, Davenport. A beteg neve le volt kaparva. Sürgősen elraktam a bizonyítékot és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem.Végig egy gondolat száguldott az agyamban: Ria egy őrült, aki elmegyógyintézetben is járt és Leigh megszállottja! 
Jézusom, Jézusom, Jézusom!
Basszus! A portán hagytam a kulcsot és kiszaladtam, egyenesen hazafelé véve a irányt. Szinte futottam a keskeny utcákon és átugrottam a kerítésünket. Nem éreztem magam biztonságban. Sípoló tüdővel és remegő térdekkel szabadultam be a gép elé. Bezártam a húgom ajtaját, nehogy valaki rám nyisson. Elvégeztem a légzőgyakorlatokat amiket régen, az asztmám kezelésére tanítottak.
- Semmi pánik! Nincs semmi baj... Talán önként engedték ki! Csak egy kis völgyben van... Igen, ez az... Semmi baj...
Remegő kezekkel törtem fel az intézmény adatbázisát, ami szinte gyerekjátékként nyílt meg nekem. Itt is voltak képek, úgyhogy inkább azokat nézegettem a szöveges dokumentumok helyett. Aztán megláttam. Kényszerzubbony ejtette fogságba a szőke lányt és az dühös tekintettel meredt a fotós lencséjébe. Minden kép mellett volt leírás is, hiszen ezek voltak az azonosítóképek.
Valéria Thompson (15) tavaly került az intézetünkbe. Családi erőszak áldozatául esett, amelyben végig kellett néznie nagymamája (Margaret Thompson) erőszakos halálát. Az éppen látogatóban lévő Ainsworth család egyik tagja sietett a segítségére, ő hozta intézetünkbe. Állítólag egy emelettel lejjebb is hallotta a lány sikolyait, amik a vastag betonfalakon is átszivárogtak.
Az a fiú ezek szerint Leigh volt. De állítólag Maggie néni szívrohamban halt meg, legalábbis a házmester szerint. Bár... sosem lehet tudni. Kinézem pár emberből, hogy inkább eltussolnak egy ilyen ügyet. Tovább olvastam Valéria Thompson aktáját, amíg rá nem találtam az orvosi diagnózisra.
Pszichés sérülések, sokk és rögeszme jeleit állapítottuk meg. Ezek közül a legveszélyesebb a rögeszme. Azt hiszi, hogy egy fiú mindig vele van és esküdözik neki, hogy újra együtt lesznek. "Újra együtt leszünk, ebben pedig senki nem akadályozhat meg! Látni akarom! Kivégzem magukat, ha nem engednek oda hozzá!" mondta a beteg, amikor erről kérdeztük. A furcsaság az, hogy a behozatala óta senki nem látogatta meg. (...) Beteges leveleket találtunk a szobájában, egy bizonyos Leigh-hez címezve. Ő hozta be azon az estén Valéria kisasszonyt, amikor ez történt. (...)
2015-ös jelentés: A beteg nyom nélkül eltűnt két másik pácienssel együtt. Figyelem! Mindhárom veszélyes a saját-illetve mások testi épségére!
Fordult velem a szoba, ahogy a levelek tartalmát taglalták az orvosok. Ezek szerint Ria közveszélyes őrült, akit keresnek. Ezek szerint a nagymamája durva körülmények közt halt meg, ez pedig kihatott Ria elmeállapotára. Leigh vitte el a szakemberekhez, így betegesen kötődni kezdett hozzá, és azt képzelte be, hogy ők ketten egy párt alkotnak. Gondolom én, mivel Valéria őt tekintette "megmentőjének", őt kezdte imádni és többet látott a fiúban, mint ami valójában volt. Kirázott a hideg a levél miatt. Az orvosok is "beteges ragaszkodási kényszer"-ről számoltak be és a lány mindenkit megfenyegetett, hogyha bárki akadályozni meri abban, hogy lássa a szerelmét, mindenkit megöl. És bárkit eltapos, akiben fenyegetést lát.
Carly ezúttal rendesen beletenyerelt a szarba.

70. fejezet: Én voltam

A második menet hivatalosan akkor vette kezdetét, mikor Ria a tanárnak panaszkodott. A kis csitri dühösen nyivákolt, mintha a tanár hibája lett volna az egész. Már majdhogynem ordibált a tanárral! Mi is a körülöttük álló diákseregletbe vegyültünk, mintha mi is csupán bámészkodnánk. Pedig nem. A számat nem tudtam kontrollálni, így megeresztettem egy gonosz mosolyt.
A mosoly azonban lefagyott az arcomról, ahogy megpillantottam az ezüst haj tulajdonosát. Szemei parázslottak a haragtól. És egyenesen engem nézett, vagyis inkább minket Toxickal. A bőröm bizsergett, ahogy rám bámult merőn. Mint aki tudja, hogy valamit csináltunk.
- Biztosan valamelyik huligán volt! - nyivákolt a szőke, de ez most homályosan jutott el a tudatomig.
Csak a felemás szemeket érzékeltem. A dühtől összeszorult állkapcsot. A férfias öklöket, ahogy az ujjain a bütykök megfeszültek. Tisztában voltam minden rezdülésével. A számra egy kötekedő mosoly ült ki, az ujjaim szorosabbra fonódtak Toxic kezére, ezzel jelezve neki, hogy nézzen rám. Ő szerencsére olvasott a gondolataimban, mint általában.
- A lovagod féltékeny - suttogta a fülembe mosolyogva.
- Méghozzá nagyon - helyesbítettem. - De inkább dühös. Figyeld a kezét.
- Legszívesebben beverné a képemet, mert én sugdosok a füledbe, nem ő - nevetett lágyan.
- Már régen elvesztette erre a jogot - biztosítottam halkan. - Készülj, jön a következő menet.
- Mit tervezel, démonka? - a derekamra tette a kezét és óvatosan kikormányozott a tömegből.
Végig éreztem a dühös tekintetét a hátamban. Ennek hatására Toxic a kezét lágyan fentebb navigálta a kezét, egyenesen a vállamra.
- A táborban még sötétedés előtt használni fogjuk a puskákat, amik nálad vannak - hintettem el az információmorzsát. - Illetve még szemügyre kell vennünk a csajok bungalóját.
- Csak szerintem hülyeség az, hogy a tanár sátorozásnak hívja azt, hogy kis faházakban alszunk?
- Nyugi, nemcsak te gondolod így - vontam vállat.
- Azért én csalódott vagyok - vette le a karját a vállamról. - A sátor sokkal alkalmasabb a tréfákhoz.
- Ebben egyetértünk - kacsintottam rá. - De így is eredetiek leszünk, ne aggódj!
Mivel sajnálatos baleset érte Riát és csapatát, ezért a tanár a fennmaradó időben nem sok szabadságot hagyott nekünk. Még beszélt egy csomó dologról, amit meg kell jegyezni, majd elkezdtünk felsorakozni a buszra, hogy elmehessünk a kempingbe, ahol vártak ránk az öreg bungalók.
Hogy mit is terveztem oda? Hmm... még meglátjátok! Azonban most térjünk vissza a szobákba való bejelentkezés alkalmára. Mindannyian angyalok módjára sorakoztunk fel a recepción, várva a faházak kulcsocskáira. Én egy négyágyasban leszek Violával, Irisszel és Ilaydával. Ez már a felosztásnál eldöntetett, így mosolyogva mentem oda a lányokhoz.
- Halljuk, mit tervezel? - ugrott rám Ilayda azzal a mindent tudó mosollyal. - A mosolyod mindent elárul, ne is próbáld tagadni!
- Viola, még mindig olyan tehetséges rajzos vagy, mint régen? - direkt emeltem a tekintetem a lila hajú, félénk lányra.
- Azóta még jobb lett! - kotyogta közbe Iris büszkén.
- Igen, de annyira nem vagyok jó... - motyogta, miközben ellepte az arcát egy is pír.
- Fantasztikus vagy, ne szerénykedj! - simogattam meg a vállát. - Szükségem lesz rád.
- És miben? - próbálta leplezni a szemében felvillanó kíváncsiságot, de nem nagyon sikerült neki.
- Festeni kellene.
- Fejtsd ki, kérlek... - pihegte.
Kifejtettem neki, ő pedig hüledezett. Azonban ismerte Riáékat, mivel széttépték valamennyi rajzát, mikor megtalálták a mappáját, amit egy óvatlan pillanatban felejtett el magával vinni. Dühös ábrázattal hallgattam a történetét, aminek következtében a többiek pár lépést hátráltak a közelemből. Egy hirtelen mozdulattal magamhoz vontam Violát, akinek elfelhősödött a tekintete, majd szorosan megöleltem.
- Megbosszulom a rajzaidat - mondtam határozottan, majd a vörösben pompázó kilencedikesekre emeltem a tekintetem.
Viperák a fészekben. És csak nekem sikerülhet kiűznöm őket.
- Megteszem - nézett fel rám Viola. - Csak szükségem lesz az anyagokra.
- A szobában mindent odaadok - bólintottam.
- És nekünk mi lesz a dolgunk? - kérdezte szinkronban a két vörös lány.
- Figyelemelterelés - mértem végig őket, miközben a tanár a kezembe nyomta a 13-as faházhoz tartozó kulcsot. - Bármilyen eszközökkel el kell terelnetek a fiúk figyelmét.
- Miért pont a fiúkét? - értetlenkedett Ilayda.
- Riáék faháza a fiúk mellett van - segítette ki Iris.
- Iris, készülj fel, emlékezz, mit tanítottam neked a kerti partin - húzogattam a szemöldököm.
Iris fülig érő vigyora ékes bizonyíték volt arra, hogy pontosan emlékszik mindenre, amit tőlem tanult azon az estén.
- Mit tanítottál neki? - bökött meg Ilayda.
- Egy kis háremtáncot - vihorásztam.
- Mármint... - hüledezett. - Megtanítottad neki a figurádat?
- Nem - ingattam a fejemet. - Kitörné a nyakát, megbolondultál?!
- De a mozdulatod menő - tette fel a kezét. - És szívesen csatlakozom egy kis táncmulatsághoz, a fiúkkal és barátnőmmel, takarodó után - kacsintott rám. - Csak mondd meg, mikor és hol!
Felkaptuk a cuccunkat és szépen követtük a tanárt, aki külön körbevezetett minket. Mikor a 13-as számú faajtóhoz értünk, szinte feltéptük a barátságos bungaló bejáratát. Mindenki egy neki tetsző ágy felé ment, a ruháinkkal most nem foglalkoztunk. Ilayda ágyára telepedtünk mind a négyen és kíváncsian ötleteltünk. Pár változtatást eszközöltünk a tervben, aztán pedig kinéztünk, hogy bemérjük, hol is lehet Ria kunyhója. A tábor központjánál volt, ez pedig kicsit megnehezítette a dolgunkat. Mikor kisétáltam, hogy jobban szemügyre vegyem a terepet, valaki hirtelen befogta a számat.
A tábor szélénél voltunk, így senkinek nem szúrt szemet kapálózó alakom, ahogy bevonszoltak egy fa mögé. A hátam nekinyomódott pár kisebb ágnak, ahogy nekicsapódtam a kemény kéregnek. Kinyitottam a szemeimet, mert az előbb becsuktam a félelemtől. Szikrázó szemek mélyedtek a tekintetembe, ami természetesen még mindig csodásan felemás volt. Beleharaptam a kezébe, amivel rávettem, hogy engedjen levegőhöz jutnom.
- Láttam, ahogy enyelegtetek - sziszegte az elképedt képembe.
- Hülye vagy, cseszd meg?! - löktem el a testét. Vagy legalábbis akartam, de az ellenállásom kőkemény falba ütközött. Nem, inkább gy kőkemény hasfalba. - Meg akarsz fojtani?!
- Mos nagy kedvem van a fojtogatáshoz! - vágta rá. - De inkább a kis kilencedikeseddel kezdeném.
- Te beteg vagy! - böktem meg a mellkasát.
A szemei elködösültek, ahogy lassan ránézett az ujjamra, ami a viktoriánus ingének anyagába fúródott, pont oda, ahol a szíve dobogott. Egyre gyorsabb tempóban dübörgött, még én is éreztem. Akár egy rock dobszólója is lehetett volna. Óvatosan a kezébe vette az ujjamat és egyenesen a szemembe nézett. Villám cikázhatott át rajtam abban a pillanatban. Ugyanis a szívem meglódult és megborzongtam. Testem minden sejtjével tisztában voltam, főleg azokkal, amik érintkezte az övéivel.
- Te pedig észvesztően dögös - csókolta meg az ujjbegyemet. - És már betegesen vágyom rád.
- Valami azt súgja, csak ámítasz - néztem a lehető leghidegebb tekintetemmel.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem, tündérem - tette a szívére az egész kezemet.
Erősen és gyorsan dobogott, akár egy vonat. Megrémültem ettől az intenzitástól.
- Ezzel a ritmussal már szívroham is lehetséges - pihegtem zavarodottan.
- Legalább boldogan halok meg, ha tudom, hogy melletted ért el - mosolygott rám lágyan.
- Miért vagy most ennyire... - kezdtem volna, de nem tudtam folytatni.
- Romantikus? - kérdezett rá a végére.
- Én nyomulósat akartam mondani, de ahogy akarod - vontam vállat, ő pedig felnevetett.
- Csak nem akarlak elveszíteni - csóválta a fejét. - Ria pedig elmehet a francba.
- Wow, a nagy és becsületes Lysander száját káromkodás hagyta el? Ezért a pokolban fogsz elégni! - gúnyolódtam vele egy kicsit.
- Lehet - húzta el a száját. - És elmondom egy másik titkomat. Mindig izgalomba hoz, amikor káromkodsz azzal a finom száddal.
- Mit csinált veled Castiel? - mosolyodtam el.
- Rádöbbentett, hogy még mindig érted élek - hajolt közelebb hozzám.
Szomjaztam a csókját. Valósággal függőt csinált belőlem meleg leheletével és ajka finomságával. Azonban nem csókolt meg. Ugyanis megzavartak minket. Egy élesen visító hang, amihez csak egy embernek lehetett köze. Kitaláljátok?
- Dráááááááágaaaaaaa - óbégatta, mint egy félkegyelmű.
- Sejthettem volna, hogy keresni fog - mondtam lágyan. - Menj, hiszen a hercegnőd keres. Te pedig itt enyelegsz a boszorkánnyal.
- És ha én a boszorkánnyal akarok maradni? - motyogta a hajamba.
- Nem tudom - húztam el a számat. - Senki épeszű nem akar a boszorkánnyal lenni.
- Akkor én kötöznivaló bolond vagyok - simított végig ajkaival az enyémen.
- Drááááááááágaaaaaaaa!!!! Lys-babáááááááááááám! - visította egyre közelebbről.
- Kérlek, menj - nyögtem az ajkai alatt. - Még beszakad valakinek a dobhártyája.
- De csak érted - nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt kiment volna a hercegnőhöz.
Egyedül maradtam a fa mögött. Remegő ujjakkal érintettem meg az ajkaimat. Engedtem neki. Engedtem neki, hogy megmutassa, miért is szerettem bele. Nem a levegőbe beszéltem.
Egy fütyülést hallottam a bal oldalamról. Toxic állt ott, hátán a táskával, ami a puskákat rejtette. Öklével megütögette a mellkasát, hogy pontosan tudja, mi történt.
- Még áll a terv? - mosolygott rám.
- Igen. Ria nem élheti túl - válaszoltam komoly ábrázattal, ahogy elfogadtam a felém nyújtott puskát.
Lassan besötétedett. Páran lementek a tó partjára, de mi Toxickal maradtunk. Riáék persze megragadták a lehetőséget, hogy elvigyék szívük választottjait enyelegni a víz partjára. Elfintorodtam, ahogy a bokorból láttam a távolodó ezüst hajkoronát.
- Menjünk! - intett a fejével a kilencedikes védencem.
Odalépkedtünk a szőke lány bungalójához, Toxic pedig leguggolt az ajtó elé. Két fémet bedugott a zárba és babrálni kezdte. Pár perc elteltével hallottuk azt a bizonyos kattanást. Az ajtó kitárult, mi pedig magabiztosan beléptünk. Nem tudtam, ki lakott velük negyedikként. Az ismeretlen, narancssárga táskát békén is hagytuk, de a többinek adtunk rendesen. Elővettem a fogkrémeket és a fóliát.
- A fürdőben leszek - lengettem meg az eszközöket.
- Én pedig elintézem addig a táskákat - vette elő a saját kezűleg elhozott rondaságait, mint például gumipók és műcsótány.
Bólintással jeleztem, hogy rajta. Belépdeltem abba az egy méterszer egy méteres helyiségbe, amit mosdónak csúfoltak. Először fogtam a fóliát és téptem az áttetsző anyagból egy akkora darabot, ami lefedte a vécékagylót. Felemeltem az ülőkét, odaerősítettem azt az átlátszó réteget, aztán csendesen leengedtem a műanyag ülőkét.
A következő a fogkrém volt. Odafordultam a törülközőtartókhoz és nyomtam a markomba egy nagy adag zöld-fehér csíkos, mentolos ízesítésű masszát. Bekentem vele az összes fokot, majd a mosdókagylóhoz fordultam. Gyorsan kezet mostam, majd jobban szemügyre vettem a csempecsodát. Észrevettem az elzáró fogantyút a kagyló alatt és azzal a lendülettel eltekertem a pici kereket, ami leginkább egy fogaskerékhez hasonlított. Kipróbáltam, a vízszolgáltatás teljes mértékben megszűnt.
Mint aki jól végezte dolgát, kijöttem a fürdőből és annak lettem szemtanúja, hogy Toxic éppen a lányok push-up melltartóit nézegeti, miközben mindegyiknek a kosarába kent egy kis fogkrémet. Én a samponjukat vettem elő és a kabátomban pihenő foszfor-hajfestékből öntöttem bele egy kicsit. Megjegyeztem a címkéjüket, nehogy a zuhanyzóban összekeverjem őket az enyémmel. A hasitasimból elővettem a kémkamerákat, és elkezdtem elhelyezni őket. Kis mikrofonokkal is felszereltem a helyiségeket, oda rakva azokat, ami biztosan nem szúrt nekik szemet. Repedések, ágy alatti kis zugok, egérlyuk. Miután beüzemeltem mindent és szétkentük minden fogkrémet, elhagytuk a tetthelyet.
- Mik voltak azok a kis kütyük, amiket szétszórtál? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Minikamerák - mondtam sunyi mosollyal. - Szóval az egész estét felvesszük videóra.
- Úúú, majd megnézhetem? - vágott kisfiús vigyort.
- Még szép! - nevettem gonoszul, miközben beleöklöztem a vállába. - Ideje elővenni a gyönyörűségeket.
Ő letette a táskát és elfüttyentette magát. A puskák csodásan festettek az enyhe fényben. Felvettem a sajátomat és ellenőriztem a tárat. Tele volt, ahogy kellett. Toxic úgy kezelte a puskát, mintha egy kisbabát vett volna a karjaiba. Ő is ellenőrizte a tárat, majd elhelyezkedtünk a helyünkön. Sok szerencsét kívánt, úgy foglalta el a kis ház mögötti helyét. Én a szőkék háza mellett, a másik oldalon várakoztam. Mindkettőnk puskacsöve az ajtó irányába nézett. Hamarosan két elemlámpa fénye jelent meg. Iris és Ilayda közeledtek. Nálunk is volt egy-egy a kilencedikessel. Én visszavillogtam nekik, mire a lányok odafutottak a rejtekhelyemhez.
- Jönnek a célpontok! - lihegte Iris.
- A ruhák? - vontam össze a szemöldököm.
- Viola intézi - vetette oda Ilayda. - Nemsoká készen vannak.
- Hoztátok az ördögpatronokat? - tettem fel a következő kérdést.
- Igen, Toxicnak már odaadtuk az adagját - bólintottak és odaadták az én adagomat is.
- Köszi - mosolyogtam rájuk. - Köszönök mindent.
- Erre valók a barátok - legyintett Ilayda.
- Ti vagytok a legjobbak - hatódtam meg, de az órám közbecsipogott.
Elérkezett az idő. A lányok sok sikert kívántak, majd elszaladtak. Hangos nevetés és viháncolás vette kezdetét. Zene hangzott fel távolabb és én már tudtam, hogy a fiúk le lettek foglalva. Valóban, csupán a három cicababa jött, hisztérikusan röhögve. Elhúztam a számat. Ez a hang még a macska szülésénél is rosszabb!
- Lys olyan romantikus volt! Szerintem át fogok osonni hozzá este - sóhajtozott Ria. - Szerintetek mekkora farka van?
- Biztosan hatalmas! - nyerített a jobb oldalán lévő. - Az emós csaj majd felrobbant féltékenységében!
- Igen, Caroline-nak nem nagyon tetszik a közeledésem - vont vállat Ria. - Őt is eltaposom, ahogy eddig mindenkit!
Eddig mindenkit? Ez mit jelentsen? Még jobban fülelni kezdtem.
- Emlékeztek a legutóbbira? Kis törékeny virágszál volt, mégis szembeszállt velem. Úgy kettétörtem, mint egy darab ropit! - nevetett gonoszan Ria. - De ha csak így tudok Leigh közelébe jutni...
Leigh? Az idősebbik Ainsworth? Neki ehhez mi köze van?
- Még jó! És a bátyja szerinted visszafogad? - fecsegte a másik.
- Ő vette el a szüzességemet! Vissza kell fogadnia! - vágta rá haragosan Ria. - De először Lysander barátnője leszek, aztán megcsalom a bátyjával. Így a mindig összetartó tesókák már nem annyira fogják szeretni egymást!
Uram Isten! Rosa ebbe bele fog pusztulni. De már Leighel egy éve együtt vannak! Akkor hogy...?
- Ezért érdemes volt kiszökni a házból! - vihogott a bal oldali. - Még mindig megmaradt a biztonsági őr arca, amikor meglátott minket!
Kiszökni?
- Az nem ház volt! A szögesdrótok nyoma még mindig ott van a combomon! - nyafogta a másik oldalon álló.
- Legalább a gyógyszerektől megszabadultunk - vont vállat a bal oldali. - Már nem homályosít el semmi. Ez annyira jó!
- És egy mosolyba került a hamis személyi - tette hozzá mosolyogva Ria. - A szabadság KIRÁLY!
- És nem járkálnak ápolók, hogy folyamatosan tegyen valami az italunkba! - vigyorogtak a barátnők.
Várjunk! Basszus... Lesápadtam, ahogy rájöttem, hogy mi van. Gyógyszerek... biztonsági őr... szögesdrót... ápolók... Ezek kiszöktek egy elmegyógyintézetből! Ráadásul hamis személyi igazolványuk van! Jézusom, Lysander... Leigh... Mibe keveredtetek?
A jelző akkord felhangzott. Most csak még jobban oda akartam pörkölni az elmebeteg picsáknak. Dobáltuk rájuk az ördögpatronokat, aminek sikítozás lett a vége. Mikor aztán már gyorsabban futottak, átváltottam paintball puskára. Minden dühömet levezettem rajtuk. Az első tárat követte a második, azt pedig a harmadik. Ők pedig körbe-körbe futkároztak, mint a levágott fejű csirkék.
- Ezt nektek, őrült kurvák! - motyogtam, miközben még több golyóval kínáltam meg őket.
Este 11 körül járt az idő. Aztán... a fiúkat elterelő zene hirtelen abbamaradt. Ezt furcsálltam, ugyanis a tánc még ott nem ért volna véget. De aztán megláttam. A matektanár dühtől vöröslő feje nézett velem farkasszemet. Közvetlenül a bokor előtt állt és kikapta a kezemből a puskát.
Én megszégyenülten felálltam és lesütöttem a szemeimet. A táskámat a bokorban hagytam. A tanár úr majd felrobbant.
- MIT KÉPZEL?! RÁLŐ AZ OSZTÁLYTÁRSAIRA?!!
- Sajnálom... - sóhajtottam.
- SAJNÁLHATJA IS!!! - ragadta meg a felkarom és kirángatott a fénybe. - Caroline, csalódtam magában!
- Bocsánatot kérek - hebegtem. - Csak tréfának szántam...
- Elég komoly tréfa! - hüledezett a tanár. - A városban is maga volt?! - megszorította a karomat, a szemeim pedig könnybe lábadtak. Konokul hallgattam. - VÁLASZOLJON!!!
- Igen, én... - ha én lebukom, legalább Toxicnak ne essen bántódása...