60. fejezet: Újra itthon?

Október végére hivatalosan is továbbléptem. Túl voltam Lysanderen, ismét jól voltam, nem voltam depressziós, a dührohamaim csitultak.
Vagy lehet, hogy a doki ütős gyógyszere éreztette velem ezt. Igen, gyógyszert szedtem újra, mivel apa és anya megelégelte, hogy szinte naponta verem szét a Titkosszolgálat berendezését egy-egy dühroham miatt. A kollégáim már-már hívni akarták a diliházat, de a szüleim megnyugtatták őket, hogy semmi baj nincs. Így egy hónapos gyógyszeres kezelés. Jupiii!
- Carly, ne fogdosd a kabátomat! - szólt rám a bátyám.
- De olyan szép ez a fekete! Szinte folyik... - birizgáltam tovább a kabátja szegélyét. - Meg a tapintása olyan furcsa...
Ő csak a kezembe nyomott egy üveg vizet. Azt nézegettem tovább, számolgatva a buborékokat, amik kipukkantak a víz felszínén. Igen, a gyógyszer kissé kiütött. Jól van, konkrétan minden héten kétszer bedrogoztak orvosi drogokkal. Vénásan adták nekem ezeket a szereket, hogy gyorsabban felszívódhassanak. Egy ilyen kezelés után legalább 4-5 óráig olyan vagyok, mint egy 3 éves kisgyerek: mindent megfogdosok és folyamatosan kívánom a fagyit.
Éppen egy ilyen kezelésről jöttünk és Dan úgy döntött, hogy elvisz egy kicsit sétálni a Hyde Parkba. Mondanom sem kell, ahogy a lombkoronákat fújta a szél, engem az teljesen elvarázsolt. A bátyám lecsavarta nekem a palackról a kupakot, így tudtam inni. Leültünk egy padra, a bátyám pedig itatott. Úgy éreztem, mintha lebegnék.
- Nem akartalak újra így látni, de mégis megtörtént... - beszélt hozzám Dan megnyugtató hangon, én pedig csak engedelmesen nyeltem a vizet. - És újra egy fiú miatt, akitől képtelen voltalak megvédeni.
- Hallod, Dan... - mondtam kótyagosan és ködös tekintettel felé fordultam. - Ha örökké védenél, akkor csak nagyobbat koppantam volna... - dadogtam. - Miről is beszélünk most?
Ő csak szó nélkül magához ölelt. Jól esett meleg karok között lenni, nagyon jól éreztem magamat.
- Már csak egy alkalom van hátra, aztán vége van, húgi... Csak bírd ki... - motyogta. - Az én kedvemért...
- A te kedvedért, bátyus... - szinte daloltam, mert csak ezt tudtam belőle felfogni.
Ő csak ölelt tovább. Gyengéden. Kitartóan. Védelmezően.

***

Mikor nagyjából kitisztult belőlem az utolsó kezelés hatása is, anya és apa behívták a testvéreimet. Tudtam, hogy fontos bejelenteni valójuk lesz, így próbáltam nem elaludni, ami átkozottul nehéz volt. Egy kényelmes fotelben ültem, anyáék irodájának a sarkában és a "megtisztulás" olyan fárasztó volt, hogy simán el tudtam volna aludni. De nem tettem, ugyanis a testvéreim a két karfámra telepedtek. Megfogtam a kettőjük kezét és összekulcsoltuk az ujjainkat.
- Jó újra józannak látni, Carly! - mondta Mira mosolyogva.
- Jó újra józannak lenni! - nyújtózkodtam egyet, mint egy macska. - Bár... nem viszünk egy kicsit abból a cuccból? - mondtam viccelődve.
- Nem! - vágták rá.
Egy darabig csak néztünk egymásra, majd elkezdtünk egyszerre nevetni. Imádom a lökött családomat, ezen pedig semmi nem változtathat.
- Családom! - állt fel apa császár stílusban. - Azért gyűltünk itt ma össze, hogy...
- Hogy tanúi legyünk Carly és a józanság egybekelésének! - mondta röhögve Mira.
- Ámen, tesó! - pacsiztam le vele.
A szüleink csak nevettek rajtunk, de újra megfogtam a tesóim kezét és újra teljesen figyeltünk apára.
- Nos, azért gyűltünk ma itt össze, hogy bejelentsük: költözünk!
A reménysugár szinte lézerré nőtte ki magát a szívemben és ez meglátszódhatott az arcomon is, mivel fültől fülig érő mosoly kúszott fel az arcomnak nevezett valamire. Újra láthattam a barátainkat.
- Ugye, haza megyünk? - nézett rá a szüleinkre Mira.
- Igen. Haza - mondta olyan meghitten anya, hogy legszívesebben sírtam volna.
Ahogy kiszabadultunk az irodából, mindenkitől elbúcsúztunk. Sokan mondták, hogy hiányozni fogunk nekik, de örülnek, hogy végre hazamehetünk. A jókedvemet nem tudta semmi sem beárnyékolni. Viszont egy dolog igen: Lysander. Vagyis csak az agyam nem akart neki örülni, viszont a szívem neki örült a legjobban, hogy végre láthatom őt, ennyi idő után.
Öt hónap. Öt hónap alatt sok minden meg tud változni.
- Ne reménykedj, Carly. Ne akarj újabb gyógyszeres kezeléseket... - motyogtam, miközben összecsomagoltam a holmimat.
Mindenki szinte egyszerre csomagolt össze, majd gyorsan a reptérre siettünk. Anya és apa, mint mindig, most is a fejünkbe láttak. A lehető leghamarabbi járatra foglaltak helyet. Szinte futottunk, hogy időben be tudjunk csekkolni.
"Tiszta" voltam, bár a biztonsági őrök kicsit gyanúsan méregettek, lehet, hogy a pupillám még mindig tág volt a sok szertől. Viszont nem állítottak meg, ami jó jel volt. Sikerült elérnünk a gépet, bár csodával határos módon. Szaladnunk kellett, de megérte a sok edzés, amit itt kaptunk. Ugyanis a Titkosszolgálat mindenkit kötelez az edzésre, ha az irodában ül naphosszat, ha terepen van. Szóval még éppen hogy elértük a gépünket és gyorsan elfoglaltuk a helyünket.
Vigyázat, a Rin família úton van!

"Armin szemszöge"
Még a vak is látja, hogy Lys ramatyul van. De komolyan, mindig árasztja magából azt a sötét erőt, amit általában az idegroncsok szoktak. Megértem, hogy hiányzik neki Carly, de akkor miért szakított vele?
- Min gondolkodsz, tesókám? - zuttyant le mellém Alexy.
- Lemerült a PSP-m és most unatkozom - fordultam felé. - Van elemed?
- Nincs, az én fülesem se bírja már sokáig - mutatott a nyakában lévő fülesre. - Nagyon hiányzik Carly - sóhajtott.
- Ja, neki mindig volt pár fölös eleme vagy aksija - meredtem az osztályterem sarkában lévő pókra, ami most valahogy érdekesebb volt az osztálytársaim többségénél. - Nem tudod, hogy mikor jönnek vissza?
- Elvileg csak nyárra mentek el, de már október vége van! - jelentette ki. - Szerinted baja esett?
- Dehogy, biztosan nem - legyintettem. - Csak hosszúra nyúlik az utazás.
Itt be kellett fejeznünk a beszélgetést, mert bejött a tanár. 45 percnyi tömény unalom. És még csak játszani sem tudok! A telóm nem volt ott, a PSP-m lemerült... Beszélgetés? Ááá, nem. Annyira kétségbeesett nem voltam. Kibámultam az ablakon, jobb ötlet hiányában. Még mindig el tudok ámulni azon, hogy a természet nagyon magas grafikai szinttel rendelkezik. De már pár játék megközelíti ezt a szintet, ahol már egy pixel sem látszik.
De aztán a suli mellett leállt egy ezüstös színű autó. Távol volt, így nem tudtam kinézni, hogy milyen fajtájú autóval van dolgom. Egy szőke gyerek pattant ki belőle. Akkor ez Iván lesz, Carlyék orosz barátja. De ő miért jön ide, a sulinkba?
Vállat vontam és nézelődtem tovább.
- Elnézést, uram, szeretném kikérni Ilayda kisasszonyt! - hallottam egy hangot, mire elfordultam az ablaktól.
Iván volt az, zihált. Valószínűleg futott. A tanár csak morgott valamit, Ilayda pedig Iván mellé szökkent és gyorsan leléptek.
Mi a fene folyik itt?

"Ilayda szemszöge"
Iván és én kifutottunk Gyémánthoz.
- Hazajönnek? Ez nagyszerű! - tapsikoltam hatalmas mosollyal. - De miért kértél ki?
- Ezt nem mondhatod el senkinek - mondta Iván ijesztően villogó tekintettel. - Carlynak össze kell szednie magát, mielőtt találkozna Hófehérkével.
Gondoltam, hogy Lysanderrel baj lesz. Egy bólintással megígértem neki.
- Mi történt Londonban? - dadogtam.
- Carly gyógyszeres kezelést kapott. Időbe telik, mire kiürül minden a szervezetéből - mondta erős orosz akcentussal.
- Lys miatt történt?
- Igen - bólintott. - Mira megkért, hogy szóljak neked. Te távol tudod tartani a fiúkat a háztól, amíg Carly normálisan felépül.
- Rendben - bólintottam komoly ábrázattal.
Intettünk egymásnak és a suli felé vettem az irányt. De mielőtt még elértem volna a kaput, visszafordultam.
- Egész jól beszéled a nyelvet! - kiáltottam neki nevetve.
- Te is, kislány! - válaszolt szintén mosolyogva.
A Rin család hazajött. Szinte el sem hittem. De meg kellett jegyezni, hogy az információt meg kell tartani magamnak. Néhány mély levegő után közömbös arccal léptem be az osztályterembe. Egyből a helyemre ültem, Castiel pedig megdobott egy papírgalacsinnal.
- Hülye vagy, itt ülök előtted! - fordultam a hülyén vigyorgó vörös lovagom felé.
- Mit akart a szőke gyerek? - kérdezte.
- Majd szünetben - kacsintottam rá. - Carlyról volt szó.
Szinte hallottam, ahogy Lysander nyaka megroppant a heves mozdulattól, ahogy felkapta a fejét a név hallatára. Nagyon pofára fog esni, ha próbálkozik. Gyógyszeres kezelés? Elhiszem Lys csáberejének mértékét, de nem hiszem, hogy versenyre kelhetne a jó öreg morfiummal és társaival. A csengő túl hamar jött el.
Minden izmomat bemelegítettem kisebb mozgolódásokkal az óra alatt, hogy abban a pillanatban futásnak eredhessek. Egy nem túl nőies mozdulattal besöpörtem a cuccaimat a táskámba és olyan hévvel álltam fel, hogy a padot majdnem magammal vittem. Futásnak eredtem, a combizmaim megfeszültek, ahogy komolyan munkára fogtam őket.
Csak jó döntés volt, hogy Castiellel futottam mostanában! Mindig is jó formában voltam, de most különösen. Egy őzgida gyorsaságával vágtattam ki a teremből, mielőtt a srácok felocsúdhattak volna. Natanielnek persze most jutott eszébe egy csomó papírral megállni az ajtónál, pontosan az utamat keresztezve. Egy ugrással átugrottam pár diák táskáját, vészesen közeledtem a szőke herceg felé. Sajnálattal félbe kellett szakítanom a csevejt, amit Melodyval folytatott, ugyanis a vállam felett megpillantottam a két srácot, ahogy az emberi reflexeket meghazudtolva a nyomomba eredtek. Egy ügyes fordulással csak Nat vállát löktem meg, így a papírjai csak megrezdültek.
A lendület és a csempe nem jó párosítás, így egy tíz métert csúsztam még, majdnem hanyatt esve. Komolyan, limbóznom kéne! Egy emberkébe megkapaszkodtam, csak azt nem láttam, hogy kibe. Azonban macskaügyességgel visszanyertem a testem felett az irányítást.
- Bocs, haver! - vetettem oda a megdöbbent felsőbb évesnek.
Szaladtam tovább, a lányok mosdóját akartam ostrom alá venni. Magam mögül szitkozódást hallottam és egy nagy csattanást. Nat, Nat... Legközelebb megtanulod, hogy nem szabad az ajtó előtt állni, ha Castiel akar kijönni! Közel voltak, így igyekeztem elvegyülni a tömegben.
Átkozott vörös haj! Gyorsan a fejembe húztam a kapucnit, de ez se sokat használt, mivel Lysandernek és Castielnek szó nélkül utat engedtek. Így még jobban nehezemre esett a kitörés. Ügyesen siklottam el kezek és fejek mellett, egyenesen az ajtót célba véve. Már láttam a kis szoknyás bábut, de mielőtt az ezüstösen csillogó kilincset akárcsak megérinthettem volna, két erős kar emelt fel a földről.
- Neeeeeee!!! - kiáltottam drámázva.
- Most pedig csendesebb helyre megyünk... - közölte nyugodt hangon Lysander, ami teljesen meglepett.
Elvileg Castiel a legjobb futó, de ő csak akkor érkezett meg, amikor Lys távolabb vitt a tömegtől. Akárhogy rángatóztam, tekeregtem, nem engedett. Nem is sejtettem, hogy a kis írópalánta így megerősödött! Talán öt hónapja kezdett foglalkozni komolyabban az izmaival. Azóta legalább olyan szálkás, mint Castiel.
- Miért rohansz? - kérdezte Castiel komoly arccal.
A fiúk sarokba szorítottak. A hátam a hideg kőfalhoz ért, ahogy elhátráltam tőlük. Azonban úgy villogott a szemük, mint a friss prédára leső farkasoknak.
- Semmi... - motyogtam magamnak.
Semmit ne mondj! Ha mondasz valamit, Iván vagy Akeila kibelez! Így biztattam magamat. Szorosan összezártam az ajkaimat, amit Castiel azonnal észrevett.
- Mi történt Carlyval, Ilayda? - ugrott az arcomba Lys.
Az aggódó tekintet helyett csupán hideg maszkot láttam. Két kezével viszont a vállamat szorította, válaszokra várva.
- Beteg lett - mondtam az első eszembe jutó hazugságot. - Londonban gyógyszeres kezelés alatt állt, de már jól van...
- Hazajön? - kérdezte Castiel a háttérből, ahogy a legjobb haverját lefejtette rólam. - Bébi, ne akard, hogy én szedjem ki belőled... - nézett rám, a száját megnyalva és vágytól elsötétült, viharhoz hasonló tekintettel. - Tudod, hogy nem vagyok könyörületes...
- Még nem feküdtünk le, démonka... - néztem rá összehúzott tekintettel. - Honnan tudnám? Viszont...
- Viszont? - lépett hozzám közelebb Castiel.
- Te nem is tudod, mire vagyok képes... - súgtam érzékien. - Törökországban már tudod, mikre tanítanak 17 éves lányokat?
- Kíváncsivá tettél... - rántott közelebb magához.
- Főj csak a levedben, sevgilim... - suttogtam.
Kedvesemnek szólítottam, mégis gyengéden eltoltam magamtól és a letört Lys felé fordultam. Még mindig nem tette túl magát Carlyn, így nem bírta a turbékoló párok látványát.
- Carly már jobban van, nemsoká újra itt lesz... - simítottam meg az állát. - Ha mázlid lesz, megbocsát.
- Ez mázli kérdése? - nézett rám hitetlenkedve.
- Igen. Carly nagyon makacs szívügyekben és sok időbe kerül, hogy újra bízni tudjon benned. Várnod kell - vontam vállat.
Vagy örökre felejtened...

59. fejezet: A nyári gyakornokság

Amikor megérkeztünk a csapadékos klímájú Londonba, már az összes könnyem elfogyott. Pár levegővétellel szabályoztam a légzésemet, majd elindult a nyári szünet. Jó így elindítani valamit, ugye? Fájó és törött szívvel, amit legbelül tudtam, hogy nem szerettem ki Lysanderből. És volt egy halvány sejtésem arról, hogy nem is fogok. Ő volt számomra az első barátom, aki nagyon csúnyán pofára ejtett. Hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy a rendőrségen szakított az exével, ugye? Ex... Csak akkor nyert értelmet ez a szó valójában. Egy fejrázással és egy álmosollyal próbáltam kiűzni őt a fejemből. Ezzel együtt próbáltam lerázni és levetkőzni magamról a hozzá kapcsolódó személyiségemet. A szúrás a szívemben enyhült, de fel nem oldódott. A nyáron viszont nem a pici szívem pici érzelmeivel foglalatoskodtam, ugyanis a nővérem rám szólt már az első napon.
- Húgi, hogyha csak a sarokban sírni jöttél velünk, máris visszapostázlak Lyshez, hogy térden csúszva menj vissza hozzá - nézett rám keményen. - Ne nyalogasd a sebeidet, állj talpra! Gyerünk! - rángatott fel az ágyamról, amit én rongybábuként hagytam. - Ez nem az én húgom! Ha nekem most megtörsz, mindenkinek elújságolom, hogy Caroline Rin olyan kis porcelánszívvel rendelkezik, amit még a Lyshez hasonló kis pöcshuszárok is képesek összetörni, világos?! - két keze közé fogta az arcomat és az enyémnek támasztotta a homlokát. A beszólása kicsikart belőlem egy halvány mosolyt. - Tudom, hogy fáj. De ne feledd, amit anyáék tanítottak nekünk, jó?
Könnyes szemmel mondtam szinkronban a nővéremmel az egyetemes igazságot. Ezt még anya és apa mondta nekünk, amikor kicsik voltunk és sokat utaztunk.
- Az otthon és a munka két külön világ. Az otthonhoz érzelem, a munkához értelem kell - elmosolyodtunk mindketten, ahogy közösen elmondtuk.
- Tudom, hogy fáj - szólalt meg Mira egy kis csend után. - De neked acélszíved kell, hogy legyen. Hiszen dolgozni vagyunk itt.
Ekkor tettem félre minden érzelmemet. Csak az új munkahelyünk járt az eszemben. Vagyis mégsem, mert néha esténként álomba sírtam magamat. De ez egyre ritkábban fordult elő.
Hogy milyen volt a nyári gyakorlati munka? Izgalmas. Vicces. Hasznos. Ezek a szavak jellemezték leginkább. A Titkosszolgálat nagy hasznunkat vette ebben a három hónapban. Mi végeztük a kódolást, a papírmunkát, a kisebb-nagyobb repedések kezelését, illetve mi programoztuk be és erősítettük meg a biztonsági rendszert.
- Azért ne robbantsátok a fejünkre az egész épületet! - rázott ki egy hang a nosztalgiából.
Augusztus volt már, a hónap közepe. És a gondolataim éppen egy élesített gyakorlóbomba felett kalandoztak el. Vagyis nem én álltam a bomba felett, hanem az egyik ügynök, aki viszont tőlem várta a parancsot, hogy melyik drótot kell elvágni.
A nosztalgiázásomat pedig ő zavarta meg.
- Nyugi, ne kapd fel a vizet! - szóltam a mikrofonba. - A lila drót lesz az!
- Biztos?
- Ugyan már, ez csak gyakorlat! Bátorság! - duruzsolta Mira is a mikrofonba. - Vagy félsz, csajszi?
- Nem én! - hangzott a felháborodott hang, majd pityegés.
Remegve az izgalomtól figyeltük az üvegen keresztül, ahogy az ügynök a kis csipesszel megközelítette a drótcsomót. Kiemelte közüle a lilát és vágott. Egy másodpercig nem történt semmi. De aztán a bomba számlálója megállt. Megmenekültünk. A bomba hatástalanítva. Lepacsiztunk mindenkivel.
- Hé, Carly! - kiáltott nekem valaki.
A hang irányába fordultam és Dant láttam felém rohanni. Valahogy sejtettem, hogy nem a sikerrel záruló bomba-tesztem miatt szólongatott. Kijöttem a körém gyűlt tömegből és a bátyám elé siettem.
- Mi történt, Dan? - kérdeztem.
- Anyáék beszélni akarnak velünk - hadonászott összevissza. - Azt mondták, sürgős.
Összeszedtük Mirát is és anyáék ideiglenes irodájához mentünk. A Titkosszolgálat nekik is adott munkát, méghozzá nem is keveset. A fülemben dobolt a vér, ahogy benyitottam. Augusztus. Lassan nyár vége. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy hazamehetünk. Ilayda és a többiek már borzalmasan hiányoztak. De tudtam, hogy Vele is várom azt a bizonyos találkozást. Átkoztam magamat az izgatottságért, ami a hatalmába kerített. Hidegvér. Nyugalom. Értelem. Csupán ezekre volt szükségem, de abban a pillanatban nem találtam egyiket sem. Mire észbe kaptam, Dan már kinyitotta az ajtót előttünk. A szüleink egyből eltették a munkájukat és mutatták, hogy üljünk le.
- Kaptunk egy hívást - kezdte apa. - Ismeretlen szám volt és fenyegető üzenet.
- Miféle fenyegető üzenet? - hunyorítottam a szüleimre. - Az, hogy megölnek minket?
- Nem - ingatta anya a fejét. - Rosszabb.
- Rosszabb? - visszhangoztuk kórusban.
- Igen. Azt mondták, a barátaitokat ölik meg, kezdve Ilaydával - mondta anya könnyezve.
Apa odament anyához és hagyta, hogy a világ legerősebb nője kizokogja magát a vállán. Mindig is tiszteltem őket. Erősek és bátrak voltak olyan helyzetekben, amitől más szülő meghátrálna. Csak remélni tudtam, hogy fele olyan határozott lehetek valaha, mint ők. És most anyám zokogott.
Azok a szemetek komolyan gondolták. Összepréseltem a számat és próbáltam nem a barátaink vérben fuldokló testére gondolni. Nehéz volt, mivel mindig a legrosszabb lehetőség villant az agyamba. Ez ezúttal sem volt másképpen. A sírás kerülgetett, de lenyeltem a könnyeimet. Nem sírhattam. Erősnek kellett maradnom.
- Mégsem sikerült Debby minden cinkosát lekapcsolni? - kapta Mira a szája elé a kezét, ez hozott vissza a képzeletem sötét bugyraiból. - Most mi lesz?
- Lenyomozzák a hívást és elkapják az illetőt - közölte nyugodt hangon apa, miközben anya rendíthetetlenül, akár egy patak, úgy zokogott. - De amíg ez megtörténik, Londonban kell maradnunk.
- És ez meddig tart? - nézett Mira az apánkra.
- Egy vagy két hónap, a telefonáló mozgásától függ - mondta apa, miközben lehunyta a szemeit. - De ez csak becsült idő...
- Szóval lehet, hogy hamarabb megtalálják! - mosolygott Mira.
- De az is lehet, hogy később - motyogtam magamban. - De honnan tudták, hogy Londonban vagyunk? Hiszen a telefonjainkat még a nyár elején leárnyékoltuk és nem is hívtuk az otthoniakat...
- Ez jó kérdés - morgott Dan is.
Aztán mindketten Mirára pillantottunk, aki gyanúsan csendben volt. Kerülte velünk a szemkontaktust, de én kitartóan bámultam.
- Lányom... - sírt anya. - Mit tettél?
Mira szeméből is könnyek törtek elő. Úgy látszik, nehezére esett visszatartani őket. Elkezdett zokogni, de mi csak vártuk, hogy valljon. Lassan én is ellágyultam a szívszaggató hang miatt, de nem törtem meg. Aztán Mirából kitört a vallomás.
- Viktort hívtam fel! - zokogott keservesen. - Annyira hiányzik, így rendszeresen fel szoktam hívni egy nyilvános fülkéből! De már öt napja nem jelentkezett. Aggódom érte, eddig mindig pontos volt. De most eltűnt, felszívódott! Értitek?! - fakadt ki.
Odakucorodtam mellé és vigasztaltam. Ő csak sírt, de amíg anya hangosan, Mira hangtalanul zokogott.
- Jól tetted, hogy nyilvános fülkéből hívtad - mondta apa. - Így csak azt tudja, hogy London melyik részében vagyunk, az egész várost pedig nem forgathatja fel.
- Sh-shaj-nhálhom... - sírt Mira.
- Semmi baj, nyugalom... - csitítgatom a nővéremet. - Már csak ez az egy személy van? Aztán mehetünk haza?
- Elméletileg igen - mondta sírástól vöröslő szemmel anya.
- És gyakorlatilag? - néztem rá összehúzott szemekkel.
- Fogalmunk sincs - ingatta a fejét. - Hiányzik?
- Nem. Hiszen szakítottunk, miért hiányozna az exem? - kérdeztem vissza a sírás szélén.
- Caroline... kincsem... ne emészd magad - simogatta meg anya a fejemet. - Gyönyörű vagy és eszes. Az ő hibája és vesztesége, hogy eltaszított magától.
- Hazudtam neki... - gördült le az első könnycsepp. - Szörnyű alak vagyok...
- Csak azért hazudtál, hogy megvédd - mondta anya. - Nem a te hibád...
- De igen! - tört ki belőlem is. - Miért akartam megvédeni? Egyáltalán MITŐL akartam megvédeni?! ANYA, MONDD MEG!
- Attól az élettől, ami rád vár - simította ki a vizes tincseket az arcomból. - A munkádnak fogsz élni, családra pedig nem lesz időd, ezt te mondtad.
- A család és a munka nem egyeztethető össze - motyogtam egyetértően.
- Pontosan. És sokkal jobb így elválni, mint ha évek alatt hidegülnétek el egymástól - törölte le a könnyeimet.
Miközben engem anya babusgatott, Mirát apa vette kezelésbe. Csodálatos szüleink vannak. Nagyon szerencsések vagyunk.
- De ti hogy tudtátok összeegyeztetni? - szipogtam.
- Mi egy szakmában dolgozunk apáddal. De te is rájöhetsz, hogy hogyan lehet összeegyeztetni - suttogta.
- Hogyan? - töröltem ki a szemeimből a könnyeket.
- Ha a szerelmetek elég erős, bármit kibír. Távolságot. Időt. Mindent - mondta és egy puszit lehelt a homlokomra. Közben egy pillanatra apára pillantott egy igazi, szerelmes nő nézésével. Vajon mi az ő történetük? Soha nem hallottuk, hogyan és miként jötte össze apával. Addig nem is nagyon érdeklődtünk iránta, de az a nézés felkeltette a kíváncsiságomat. - Mert össze lesztek kötve egy láthatatlan fonallal, ami mindig visszahúz titeket egymáshoz.
- Anya, ennyire naiv nem vagyok! - mosolyodtam el. - De köszönöm.
- Szívesen, kincsem - mosolygott vissza rám.
A szívem akkor már tudta, hogy már megtaláltam ezt a láthatatlan fonalat. De az agyammal küzdöttem a felismerés ellen. Később rájöttem, hogy anya mondása igaz volt. Mert akárhova vetett a sors, mindig visszataláltam az igaz szerelmemhez.
De előreszaladtam a történetben, ezért most visszakanyarodunk.
Ez volt a legelső fenyegető üzenet, de nem az utolsó. Összesen 4-et kaptunk. Ha mind a négyet beváltották volna, most mindenki és minden halott lenne körülöttünk. De hála Istennek lekapcsolták mind a kettő személyt, ugyanis az egyiktől 3-at kaptunk, a másiktól pedig 1-et. A harmadik üzenet környékén (ami már szeptember végén volt) még mindig Londonban voltunk.
Akkor már beletörődtem, hogy soha nem leszek már szerelmes. De akárhányszor a tükörbe néztem, mindig eszembe jutott valami Lysanderről. Például, hogy imádta a hajamat, főleg a színét. Mindig zöld tündérkének nevezett.
Utáltam ezekre a boldog napokra visszaemlékezni. Mindig azt juttatta eszembe, hogy mit veszítettem. És amit akkor veszítettem, úgy éreztem, azt soha nem fogom visszakapni. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve befestettem a hajamat feketére.
Igen, feketére. A testvéreim elszörnyedtek a változáson. Anya és apa csak ingatták a fejüket. A családom tudta, hogy ez a feldolgozásomhoz tartozik. Így visszatekintve nagyon nagy hülyeség volt. De akkor így láttam jónak. A stílusom a bohémról inkább szürkére változott. Túl átlagosan, már-már jelentéktelenül öltöztem. Amelyik ruhadarabra Lys valaha is azt mondta, hogy "jól áll", vagy bármi bókot mondott róla, az a kukában vagy a rászorulók dobozában végezte. Ez pedig a hozott ruháim jelentős részét érintette, a nagyja a kedvenceim közé tartozott. De csak egy cél lebegett a szemeim előtt: túllépni Lysanderen és mindenen, ami vele kapcsolatos. Barna és szürke pulcsikkal lett tele a szekrényem, meg farmerrel (a bő fajtával). A kontaktlencsét már nem is használtam, az alapozót elsüllyesztettem a fiók legmélyére. Kinyúlt sapkákat hordtam, a szemüvegemmel körítve. A mappámat szorongatva gyakran menekültem a Hyde Parkba, esetleg a London Eyehoz rajzolgatni. A szívemet teljesen elbarikádoztam az emberek elől, nem szerettem az iskolámat. Újra otthon akartam lenni, az ottani barátaimmal.
Csak róluk nem mondtam le soha.

"Lysander szemszöge"
Elmúlt a szeptember, Carly pedig még mindig nem jött vissza. Miért nem jön vissza? Talán véglegesen elköltöztek?
- Lys, mondtam már, hogy nem költöztek el véglegesen! - közölte velem Ilayda, mikor megkérdeztem tőle, ami a szívemet nyomta. - Nem értem, hogy miért kell minden második nap megkérdezned! A Rin család vissza fog térni!
- Nem is kérdezem meg mindig... - motyogtam magamban.
- De igen - bólogatott Ilayda. - Mindig megkérdezed.
Akaratlanul is a megüresedett pad felé néztem. Hiányzott. Nagyon.
- Ne meressz már ilyen bánatos kiskutyaszemeket! Hiszen az exed, miért hiányolod?! - támaszkodott neki a padjának. - Ha a szemem nem hazudik, még mindig bele vagy zúgva.
- Nem vagyok belezúgva... - mondtam bizonytalanul. HAZUG! - Csak... hiányzik az összképből...
- Lys... - tette a vállamra a kezét. - Szörnyen hazudsz.
- Tudom! - fogtam a két kezem közé a fejemet. - Nem tudom, mit csináljak...
Ilayda ördögi vigyorra húzta a száját, amitől a hideg rázott. De nagyon komolyan. Hogyan tud Castiel mellette maradni, nem is értem. Éreztem, hogy az ujját a mellkasomnak bökte.
- Lys, neked felejtésre van szükséged! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Elmész Castiellel bulizni, nincs vita.
Ilyenkor az akcentusa kiélesedik és csak még jobban rásegít a hatásra. Gondterhelten sóhajtottam, mert visszaemlékeztem az egy évvel ezelőtti eseményekre, amikor szintén felejteni akartam. Amikor Carlyék értem jöttek, kiszívtam a nyakát.
- Miért nem te mész vele? - ráztam ki a fejemből az emlékeket.
- Nekem tanulnom kell a mondatelemzés rejtelmeit - mondta tagoltan és hogy is mondjam... jókislányosan, ami nem illett hozzá. - Ms. Mindenttudó pikkel rám, feleltetni fog - fordította le.
- Ohh, értem - bólintottam. - De nem.
- Nem?! Miért, mi dolga van uraságodnak? - emelte meg kissé a szemöldökét. - Talán tanulnod kell? Keresni a jegyzetfüzetedet? Netán hímezni? Mégis mi dolgod van?! - minden mondatnál közelebb jött, az egy fejjel kisebb lány különösen ijesztő tudott lenni.
- Tanulni....? - inkább kérdeztem, mint mondtam.
- Tiszta ötös vagy - nézettrám összevont szemöldökkel. - Vagy csak siránkozni akarsz, hogy Carlyék mikor jönnek már haza. Értem én. Hazaérsz és szépen bebújsz az ágyikódba, be van sötétítve, tökéletes egy kis depihez. Fogadok, hogy van egy fénykép Carlyról, amit nézegetni szoktál esténként. Talán még a kezedbe is veszed és gondolatban... - nem fejezte be, hanem egyet lökött a csípőjével, értelmet adva a mondatnak.
- Nem szoktam ezt csinálni! - mondtam vörös fejjel és felháborodva.
- Ez nem szégyen, Lysi - mosolygott démon módjára ez a nőszemély. - A srácoknak kell egy kis feszültséglevezetés...
- Te hány éves vagy? - néztem rá értetlenül.
- 17 múltam idén, miért?
- Semmi, hagyjuk... - legyintettem neki és leültem a helyemre.
- Már megint depizel? - csatlakozott legjobb haverom is. - Nem értem, hogyha ilyen szarul vagy, miért dobtad Carlyt?
- Hazudott nekem... - kezdtem volna a mondókámat, de félbeszakítottak.
- ...ezért hogy tudnék megbízni benne hosszú távon? Ha erről hazudott, miről hazudhatott még? Talán nem is szeretett soha! - fejezte be kórusban a két vörös.
- Talán mondtam már? - néztem rájuk értetlenül.
- Csak minden nap elmondod háromszor, hétvégente többször - számolta az ujjain Ilayda. - És nem szabad bort adnunk a kezedbe, mert akkor egész monológot adsz elő a bizalom fontosságáról.
Castiel szó nélkül feltartotta a kezét, Ilayda pedig belecsapott.
- Haver, valld be, hogy beijedtél - röhögött Castiel. - Berezeltél attól, hogy talán ő lehet az egyetlen csaj az életedben. Vagy szerezd vissza, vagy szerezz mást.
El sem tudtam képzelni, hogy mást szeressek úgy, mint az én zöld tündérkémet. Mennyit változhatott egy nyár alatt? Basszus, megint rajta járt az agyam. Ilaydának igaza volt: sürgős felejtésre volt szükségem.

58. fejezet: Soha már!

Minden egy végeláthatatlan folyóként suhant el a szemem előtt. Nem érdekelt az idő, a hely, a személyek, amik körülöttem voltak. A rendőröknek úgy eldaloltam mindent, mint a legjobb pacsirta. Lysanderre rá se néztem, mialatt a vallomására várt. Minél hamarabb ki akartam jutni, hogy ne legyek vele egy légtérben. Mert akárhányszor beszívtam az illatát, annyiszor meghasadt a szívem. Amikor meghallottam a hangját, mintha késsel vágtak volna belém. Ilyen lenne, ha összetörték a szíved, utána ki is facsarták?
- Carly, a rendőrök beszélni akarnak velünk - fogta meg gyengéden Akeila a karomat. - Mennünk kell!
- Rendben - nyögtem fájdalmasan, ahogy szinte a karjába csuklottam. - Annyira fáj. Mondd, mi lesz velem?
Értette a célzást, nagyon is. Fájdalmasan sóhajtott, mintha azt mérlegelné, hogy kegyes hazugságokat mondjon-e vagy a kegyetlen igazságot. Ő az utóbbit választotta.
- Szakított veled. Szünetet kért - nézett mélyen a szemembe, amitől még jobban rám jött a bőghetnék, már így is könnyeken keresztül láttam a világot. - Erősnek kell lenned. Nehéz lesz, de túllépsz majd rajta. Csak idő kérdése - simogatta meg gyengéden a vállamat.
- De én sze...szer... - dadogtam összevissza.
Aztán a szemeim előtt egy árny bontakozott ki. Az illatáról megismertem a bátyámat. Nagy lendülettel a karjai közé kapott, vigasztalóan simogatta a hajamat. Ez a simogató érzés megadta a végső lökést. Szívettépően sírni kezdtem. Telesírtam a pólóját, mire némileg lenyugodtam.
- Nem tudja, hogy mit veszített... - súgta megnyugtatóan a fülembe.
Igen. Lysander szünetet kért, hogy át tudja gondolni a dolgokat. Ez viszont felért egy szakítással. Ő végighallgatta a vallomásomat és egy "vége" pillantást küldött felém, mikor elhagyta a rendőrséget. Ennyi volt a nagy szerelem.Én pedig csak zokogtam, mint valami hisztis liba. Aztán meg csak bőgök itt a bátyám vállán. Undorodtam magamtól. Akkor fordult meg a fejemben, hogy mikor puhultam el ennyire? Mert ez történt. Lysander olyan puhára főzött, akár a makaróni tésztát. Én meg észre sem vettem.
- Gyere, prücsök, menjünk - Dan felemelt és úgy vitt, akár egy csecsemőt.
Prücsök... Ezt a becenevet csak akkor használták a testvéreim, ha úgy ítélték, komoly vigaszra szorulok. Nagyon jól látták a helyzetet. Mira is csak nyugtatgatott, holott azt sem tudtam, ő mikor került mellém. De egyet tudtam: a rendőrkapitány irodájába mentünk. A bátyám letett az ajtó előtt, én pedig megtöröltem a szemeimet egy már jócskán elázott zsepivel.
- Jobban érzed magad? - hajolt le hozzám, hogy egy szintbe legyen a szemünk.
- Igen, hála nektek - mosolyogtam rájuk könnyes szemmel.
Beléptünk és majdnem sarkon fordultam, hogy kirohanjak. Anya, apa és Ilayda volt ott, ők vártak ránk az irodában. Meg a kissé mogorva kinézetű főtiszt.
- Gyerekek, nyaralni megyünk - mondta ellentmondást nem tűrő hangon anyu.
A további egy órában megtudtuk, hogy mit takart ez a kijelentés. Arról volt szó, hogy aggódtak a testi épségünkért, vagyis még mindig gyanakodtak arra, hogy hátha voltak Debbynek még emberei, akik ránk vadásznak. Így nyárra el kellett tűnnünk, hogy ne tudjanak a nyomunkra bukkanni. Anglia, az országon belül a Titkosszolgálat. Ez volt a célállomás, ahol immár én és a testvéreim nyári gyakornokok lettünk. Egész nyáron ott leszünk, az otthoniakkal nem volt szabad kapcsolatba lépnünk.
- Ez olyan, mint a Tanúvédelmi Program - magyarázta apa. - Biztonságban leszünk a nyár erejéig vagy akár tovább is.
- T-to-tovább? - akadt ki Mira.
- Lányom, ne visíts! - csapott anya az asztalra. - Maximum 1-2...
- Hónap? - vágtam bele reménykedve.
Lysander felhasította a szívemet, az igaz. Viszont a többiek borzalmasan hiányoznának. Még Castiel is a hülyeségeivel.
- Év - fejezte be anya a száját rágva.
Ha nem székben ültem volna, felborultam volna, az biztos. De így csak egy fejbillenés jelezte a többieknek, hogy elájultam. Igen, elnyelt a sötétség bűzös mocsara. A testem elernyedt, a szüleim pedig hozzám szaladtak. Utoljára apa és anya kétségbeesett vonásait láttam meg. Aztán se kép, se hang...

***

- Carly, ébredj! - pofozgatott valaki egy vizes valamivel.
A szemhéjam úgy tiltakozott, mintha össze lenne varrva. De lassan kinyitottam a lila szememet, de azzal a lendülettel vissza is csuktam. Túl sok a fény a külvilágban. Inkább maradtam volna még ebben a magam által teremtett sötétségben, de egy ujj felfeszítette a szemhéjamat.
- Ááááá, mit csinálsz, hülyegyerek?! - förmedtem rá a kíváncsi ujj tulajdonosára. - Azt akarod, hogy megvakuljak?!
- Minden rendben lesz vele! - nevetett fel egy női hang.
- A kibaszott kontaktlencse!!!! - dörzsöltem a szememet, mert a kiszáradt lencse törte. - Vegyétek ki, könyörüljetek rajtam! - visítottam.
Körülöttem nevetés harsant fel, majd egy ujj kegyesen eltávolította mindkét szememből a kontaktlencséket. Végre, úgy ahogy kitisztult a látásom. Bár még mindig csak homályos pacákat láttam. Hunyorítottam, majd tágra nyitottam a szemeimet, de a kontaktlencsém nélkül vak voltam, akár a vakond. Még egy kamion is simán elgázolhatott volna abban az állapotomban.
- Várj, így talán jobb lesz! - mondta Mr. Paca Egy, és rám adott egy szemüveget.
Kiderült, hogy Mr. Paca Ilayda volt, a többiek pedig körülöttünk röhögtek. Még mindig az irodában voltunk, de én az asztalon feküdtem. Na, ki mondhatja már el ezt magáról, hogy fent feküdt a rendőrkapitány asztalán? Esetleg jelentkezők? Ha, úgy tűnik, hogy csakis én! I'm fucking pro, emberek!
- Mi történt? - fordultam a még mindig röhögő családom felé.
- Elájultál, felfektettünk, horkoltál, felébredtél, visítottál - mondta el tőszavakban Dan a történet lényegét, még mindig nevetve.
Ez nekem is mosolyt csalt az arcomra, viszont nem tartott sokáig az öröm. Ugyanis anya letette a telefont (Eddig telefonált?), majd kivette a füléből a headsetet (Na, ne szívass!), apám pedig eltette a laptopját (Igen, kocka a családunk, feltűnt? Akkor jó!), majd apám szólalt meg kettejük közül.
- Négy óra múlva indul a gépünk, Ivánék már hozzák a csomagokat - jelentette ki tárgyilagos hangnemben.
- És Ilaydával mi lesz? - ötlött a fejembe hirtelen a vörös barátnőm sorsa.
- Ne aggódj, én vigyázok a házra - legyintett a török barátnőm. - Ha pedig magányos lennék, Castiel felajánlotta, hogy nála alhatok.
- Nem lenne ott alvás! - ezt a kijelentését Mira köhögéssel palástolta, de így is felnevettünk Ilayda vörös fején.
- A lényeg, hogy Ilayda meglesz! - vágott közbe anya. - Induljunk!
- Most? - néztem rá nagy szemekkel, miközben Dan lesegített az asztalról.
- Igen. Minél hamarabb, annál jobb! - mondta anya, miközben kivonultunk az irodából.
Gyorsan előkaptam a mobilomat és küldtem egy kör SMS-t. Gyorsabb búcsúzási módot nem tudok, így elkezdtem gépelni a szöveget. A legszomorúbb az, hogy eddigi lakóhelyeinkről ugyanilyen gyorsan távoztunk. Szóval tudtam, hogy hogyan kell rendhagyóan elbúcsúzni.

Sajnálom, hogy nem személyesen búcsúzom el, de ez most így helyes. Nyaralni megyünk, így egész nyáron nem leszünk elérhetőek a testvéreimmel. Ne keressetek, ne hívjatok, ha visszatértünk, üzenünk. Addig is minden jót!
Puszi: Carly

Megnyomtam a küldés gombot, így minden barátunknak elküldtem. A testvéreim is ugyanezt tették, így a kocsiba már úgy szálltunk be, hogy elbúcsúztunk mindenkitől. Sajna így van.
- Megvagytok? - pillantott hátra a visszapillantóból apa.
- Igen - hangzott a válasz, bár egy kicsit megtörtek voltunk.
Ilyen még nem volt soha. Mindenkinek hiányzott valaki, pedig tudtuk, hogy így lesz. Valami miatt mindig elszakítanak minket a barátainktól. De ide biztosan visszatérünk.
Ami pedig Lysandert illeti... nem hagyom, hogy többször összetörje a szívemet. Ezt elhatároztam a kocsiban, miközben a repülőtérre tartottunk. Soha többé nem leszek az érzelmeim rabja, ami a fiúkat illeti. Elég az, ha a számítógépes kódok rabja vagyok. A szívemre tettem a kezemet.
- Soha már... - motyogtam magam elé.
Többé nem engedem, hogy a szívem győzedelmeskedjen az agyam szava felett.

"Castiel szemszöge"
- Egyszerűen az a csaj egy állat volt! - fejezte be a bátyám a mesélést, aminek csak ezt a mondatát hallottam.
Kihúztam a fülemből a fülest és ránéztem.
- Hm? - vágtam értetlen fejet.
- Te nem is... - kezdte volna, de megszólalt a csengő.
Felemeltem a mutatóujjamat, hogy várjon az ömlengéssel, mire ő beintett nekem.
- Kapd be, tesó! - vetettem oda neki.
- Csak szeretnéd, öcsi - válaszolt gúnyosan, majd felment az emeletre.
Kinyitottam az ajtót, ahol a látványtól elszörnyedtem. Lysander volt ott, kialvatlanul, gyűrött ruhákban, szenvedő arckifejezéssel. Mint akit Démon megevett, megcsócsált, kiöklendezett és elkaparta a hátsókertben.
- Haver, mi történt? - néztem rajta végig. - Úgy nézel ki, mint a mosott szar.
- Úgy is érzem magam - sóhajtott. - Bejöhetek?
- Az én otthonom a te otthonod is! - álltam el az útból, ő pedig szabályosan becsoszogott. - Pia kell?
- Nem - huppant le a kanapéra, én pedig a szemben lévő fotelre.
Maga elé nézett, én pedig vártam. Éreztem, hogy valami nyomja a szívét, mert még a legrosszabb napjain is mindig kivasalja a viktoriánus stílusú ingét. Innen éreztem, hogy baromi nagy gáz van, ugyanis az egész ruhája gyűrött volt, meg sem próbálta levetni.
- Mi van, Lys? - kérdeztem rá türelmetlenül.
A haverom a két keze közé vette a fejét, úgy támaszkodott a térdein.
- Dobtam Carlyt - mondta, mire ledermedtem.
- Most az aranyos, zöld hajú lányról beszélsz, akiért még a próbákat is lemondtad? - néztem rá értetlenül. Ő csak erőtlenül bólintott. - Bocs tesó, hogy ezt mondom, de ezt kibaszottul elcseszted.
- Hazudott nekem - emelte fel a tekintetét. - Egyáltalán nem ismerem azt a lányt.
Nem hittem volna, hogy éppen Lysander fog hozzám jönni azzal, hogy dobta élete szerelmét. Kicsit zabos voltam először a zöld hajú barátnőjére, amiért lefoglalta Lys minden épkézláb gondolatát, de a haverom boldog volt. Nagyon. Mióta haverok vagyunk, soha nem láttam ilyen felhőtlenül boldognak. De ha pont ezt a lányt dobta, nagy is volt a pofára esés.
- De mivel most már tudod az igazat Carlyról, akármi legyen is az - igazából nem nagyon érdekelt az a bizonyos "hú de nagy igazság" - így jobban ismered bármelyikünknél.
- Mikor lettek ilyen mély gondolataid, Castiel? - egy halvány mosoly kúszott fel az egyébként nagyon gyűrött arcára.
- Ilayda... - mondtam a hóbortom okát. - Az a démon elvette az eszemet.
- Akkor nem mondhat túl sok mindent a magáénak - forgatta meg a szemeit.
Most kulturált formában lehülyézett. Én csak legyintettem rá egyet.
- Nem szabad találkoznom vele - nyögte ki Lys egy kis szünet után.
- Ugyan miért?
- Nem tudnám végignézni, hogy túllépett rajtam és mással van - mondta ki kerek perec.
- Haver, kicsit önző vagy - röhögtem fel. - Se vele, se nélküle? Hogy is van ez?
Ebben a pillanatban füttyentett egyet a telefonom. SMS? Ilyenkor? Előkaptam a telefonomat és megnyitottam az üzenetet. Carly üzent.
- Mi van benne? - sóhajtott Lys.
- Nem kell attól tartanod, hogy összefuttok a nyáron - fordítottam felé a teló kijelzőjét.
Kikapta a kezemből a mobilomat. Kerek és éber szemekkel olvasta el azt a pár sort, amit Carly írt. Körüzenet. Semmi személyes.  Az állkapcsán ugrálni kezdett egy izom. A marka egyre jobban összezárult a telefonom körül és amikor dobásra emelte a kezét, lefogtam a csuklóját.
- Ember, hülye vagy? - vettem ki a telefonomat a markából. - Drága volt! Inkább hajigáld ezt! - adtam neki egy műanyag poharat.
Többször földhöz vágta, majd rá is taposott. Én meg közben dédelgettem a telefonomat. Carly és a tesói elmennek. Akkor Ilaydával mi lett? Biztosan itt marad!
... De ha mégsem?
Közben Lysander már a harmadik poharat cincálta szét. Rosszabb, mint Démon!

"Carly szemszöge"
Irány London! Ez sem lesz más, pont ugyanolyan lesz, mint a többi! Ezen győzködtem magamat, miközben magam után húztam a gurulós bőröndömet, majd beleraktam a műanyag tálba, átvilágításra. Közben átmentem a fémérzékelős kapun. Nincs visszaút, nincs gyengeség. Csak a jól ismert hűvösség a mellkasomban, körülölelve egy meleg sejtéssel, hogy még visszatérünk.

57. fejezet: A rendőrségen. Az első igazi veszekedés?

Natasa, Iván és Akeila úgy mutogatták a jelvényeiket, mint valami csillogó trófeákat. Debbyt és Jeremyt elvitték, minket is beültettek a rendőrautóba. Kihallgatásra vittek minket, hogy megtudhassák a mi szemszögünkből is a történteket. Hogy kik is voltak azok a bizonyos "mi"? Mira, Dan, én, Lysander és még Akeila is tanúskodott velünk.
- Még soha nem ültem rendőrök kocsijában... - néztem körül a kocsiban, ahogy beültettek.
Egy rács tényleg elválasztotta az első üléseket az utastértől. Kicsit gyanús szaga volt a hátsó üléseknek, leginkább hányás és vér. A legjobb kombó, komolyan! A fejemben megjelentek a lehető legrosszabb képek, amik ebben a kocsiban történhettek. Fogalmam sincs, hogy ezek a járőrök tapasztaltak vagy zöldfülűek, de egy biztos: a kocsi sok mindent megélt már.
Az adrenalintól reszketve ültem be a raboknak fenntartott utastérbe, és máris kedvem lett volna ügyvédért könyörögni. Az a bizonyos baljós hangulat uralkodott a kocsiban, amiket a filmekben is már észrevettem. A törvény markában. Ez a kifejezés illett legjobban a hangulatra. Szinte éreztem magamon, ahogy a jogok (amik igazából semmit nem dobnak a biztonságérzeten ilyen helyzetben) és a törvények (amik még annyira sem) a vaskos ujjaikba zárnak és végleg kiszorítják belőlem a szuszt. Szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre) egyedül utazhattam a két járőrrel.
- Reméltük is, kisasszony! - nevetett fel az anyósülésen lévő rendőr. - Hidd el, kényelmetlen dolog a bilincs.
Elhiszem én azt! Ettől egy pillanatra beugrott egy kérdés: vajon Castielen vagy ne adj Isten, Lysanderen volt már bilincs? És ha igen, miért? Ezektől a gondolatoktól kikerekedett szemekkel néztem a visszapillantóba, amitől a sofőr szeme rám villant. Gyanakvóan csillogtak a fekete szemei, de a csillogás mögött mosoly bujkált, ami legjobban a hangjában mutatkozott meg.
- Ha nem hiszed el, bebizonyíthatjuk! - meglóbálta az említett tárgyat.
A bilincs fémesen csillogott az esti fényben. Vághatja a csuklót. Gyakran láttam már olyat Oroszországban, hogy az emberek, miután lekerült róluk a bilincs, ösztönösen dörzsölni kezdték a csuklójukon lévő bőrt. Az emlékek elöntöttek. Meggyötört és megtört arcok, fakó csillogású szemek... Vörös foltok a bőrön, ahol az őrök taszigálták a rabokat. Esetleg még annál is rosszabb módszerrel szedték ki a választ az emberekből. És itt még a sokkoló igen finom módszernek számított.
Hevesen megráztam a fejemet, amin csak jót nevettek.
A szemeim megakadtak a fánkokkal teli dobozon és eszembe jutatta a tipikus amerikai rendőr képét: fánkot zabál a kocsijában és alszik. De a gyomrom máshogy észrevételezte a finomságot, ugyanis hangosan kordult egyet. A bulin alig ettem valamit.
- Tényleg igaz, amit a rendőrökről mondanak? - néztem rájuk ártatlan szemmel.
- Mire gondolsz? - vette át a szót az anyasülésen lévő.
Oké, őt hívom segédnek, a sofőrt pedig... sofőrnek! Így lesz a legegyszerűbb.
- Hogy egész álló nap fánkot esznek és alszanak a kocsijukban - mondtam ki, kis pirulással körítve.
Egy pillanatra megfagyott a levegő a kocsiban. Megsértettem őket? Ettől rettegtem a legjobban, de tényleg. Ha megsértenék pár rendőrt, azzal nem húznám ki magamat a csávából. Behúzott nyakkal és összeszorított szemekkel vártam valamit. Valami reakciót, hogy hogyan lehetek ilyen tiszteletlen, vagy valami ilyesmi... Aztán mindketten röhögésben törtek ki. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, és egy jó nagyot lélegeztem.
- Ebben csak annyi az igazság, hogy imádjuk a fánkot - röhögött a segéd.
- De azt ki nem szereti? - vetett ellent a sofőr, fültől fülig érő vigyorral.
- Jogos! - felelt a segéd, majd hátrapillantott hozzám. Észrevehette, ahogy nagyon szemeztem a fánkkal, mert a szája még nagyobb vigyorra húzódott. - Esetleg kérsz?
- Ha nem nagy baj... - zavaromban lehajtottam a fejemet. - A rabokat is meg szokták kínálni?
- Te tanú vagy. Az teljesen más! - szögezte le a sofőr. - Egyél nyugodtan!
A segéd kézségesen odanyújtotta nekem a szóban forgó dobozt. Egy bizonytalan mosollyal elvettem egy csokisat, mivel az a kedvencem. És még színes cukorkák is voltak rajta! Egyszerűen imádom!
- Köszönöm szépen! - szinte suttogva mondtam és elkezdtem enni.
- Szívesen, kölyök!
Csak hálásan rájuk mosolyogtam. Megettem a fánkomat, így gyorsan eltelt az idő, amíg a rendőrségre értünk. A járőrök rendesek voltak és kisegítettek az autóból, majd két oldalról közrefogtak. Én csupán zavartan pillantgattam körbe, hátha valakit még meglátok. A szememmel ingeresen a tesóimat kerestem.A járőrök húzni ketdek, én pedig engedtem az erejüknek. Bekísértek, ott pedig egy diszpécsercsaj csak unottan intett a két rendőrnek. Ők egy biccentés kíséretében beljebb kísértek, egyenesen egy kis várószoba-féle helyiségbe. Nagyon emlékeztett a kórházi várókra, azokban is ilyen kis, steril műanyagszékek vannak. Lenyomtak az egyik székre, ahogy a melettem ülőt is. Rápillantottam és felragyogott a szemem. Lysander volt az.
- Jézusom, Lysander, úgy örülök, hogy itt vagy! - megöleltem volna, de ő elhárította az ölelést.
Felkelt mellőlem és a velem szemben lévő székre telepedett le. Eyenesen a szemembe nézett, amiről tudtam, hogy nagyon rosszat jelent. De akármennyire is ismertem Lysandert, semmi nem készíthetett fel a mondanivalójára, ami most következett.
- Lysander....? - dadogtam zavartan, de ő csak bámult rám.
- Mi ez az egész, Caroline? - nézett komolyan a szemembe. - Hackerkedés? Jeremy és Debora? A szovjet különleges alakulat?
Úgy tátogtam, akár egy ponty. A szívem meghasadt, ahogy hideg hangon sorolta a lehetőségeket, amik nagyon is igazak voltak. Ez az érzés szinte fojtogatott, úgy adta tudtomra, hogy ezt elbasztam. De nagyon.
- Lysander, meg tudom magyarázni... - kezdtem a sablonsöveget, mire faarccal nézett rám.
Látszott rajta, hogy ez az este meggyötörte. Testileg és szellemileg egyaránt. De inkább csak szellemileg. Annyira irigyeltem ebben a pillanatban a többieket, akik még nem voltak itt. Tipikus, hogy akkor kell nekem is magyarázkodni, mikor kettesben vagyok az érintett féllel.
- Akkor hallgatlak - mondta úgy, mintha egy idegen lenne.
Vagyis bocsánat... mintha én lennék neki idegen. Az eddig fojtogató érzés most már átterjedt a mellkasomra, szúró fájdalomként. Egy kis idő kellett, mire rájöttem: mindjárt elbőgöm magamat. Ránéztem a továbbra is engem figyelő fiúra. Bizalmatlanságot láttam megcsillanni a szemében. Meg... csalódottságot? De lehetséges, hogy csupán én képzeltem oda.
- A hackerkedés igaz - vettem egy mély levegőt, hogy bent tartsam a könnyeimet. Nehéz volt ezt megpróbálni, főleg úgy, hogy a szerelmem úgy nézett rám, mintha egy újonnan érkezett idegen lennék, aki még belé is rúgott. - Valóban feltörtünk rendszereket a testvéreimmel. Hobbi, illetve munka keretein belül...
- Miért csinálod ezt? - kérdezett újra rideg hangon. - Miért jó ez nektek?
A programok rabjai vagyunk. Mi a jelenben élünk. A programsorokban. Ez az egyetlen, ami közös bennem és a testvéreimben. Legalábbis lelkileg. Ezt a tehetséget a szüleinktől kaptuk és soha nem hagytuk, hogy kárba veszen ez a tudás.
- Mert tehetségesek vagyunk benne - válaszoltam egy kis szünet után. A szememből legördült egy könnycsepp, amit már nem tudtam visszafojtani. Csak egy a gond: ha egy szabadul, jön a többi is vele együtt, így má hangtalanul csorogtak le a könnyek az arcomon. - Ez nekünk olyan, mint neked a költészet. Csak ebben tudunk kiteljesedni olyan szinten, ahogy lelkileg lehetséges.
Az arca megrándult. A szemei mérgesen szűkültek össze, amit nem bírtam nézni. De muszáj volt azokba a felemás szemekbe belenéznem. Tudnom kellett, mi folyik akkor Lysander fejében. De sajnálatos módon a pókerarca tökéletes.
- A költészetet és a hackerkedést egy napon ne említsd! - felelt kemény hangon, amit még sosem hallottam tőle. Őszintén megijedtem. - Semmi közük nincs egymáshoz.
- Én látom köztük az összefüggést - szipogtam halkan.
- És mi az? - emelte fel a hangját egy picit, de nekem már ennyi is elég volt, hogy zokogni kezdjek.
- A jelen és a múlt - rebegtem halkan. A jelen költészete számomra a programozás. A programsorokat is nagy műgonddal szokás összeállítani, akár a versekben a rímelő sorokat. És attól, hogy az egyik a gépen, a másik papíron kerül leírásra, a lényege ugyanaz: valami egyedit és különlegeset alkotni.  - Miért vagy ennyire dühös?
- Nem vagyok dühös! - pattant fel a helyéről, majd előttem kezdett járkálni. - Csak...
- Csak mi?! - üvöltöttem már én is.
Hevesen felálltam, a szék csattanva borult a földre.
- Hazudtál nekem! - bökte ki végre a kelleténél hangosabban. - Hogy bízzak benned ezek után?! Azt sem tudom, hogy ki vagy! - Ezzel megforgatta a szívemben lévő tőrt. De ez nem volt elég, így markolatig belém nyomta. - És te még annyira sem bíztál bennem, hogy ezt elmondd!
- És mégis hogy kellett volna elmondanom?! - kiáltottam könnyek közt. - Hogyan?

- Egy biztos, hogy nem így! - esett vissza a székébe, én pedig csendesen zokogva állítottam fel az enyémet.
- Sajnálom, hogy hazudtam, érted? - hüppögtem és elővettem egy zsepit.
Tényleg sajnáltam. Sajnáltam, hogy emiatt kell veszekednem vele, miközbenkereken elmondhattam volna neki, mivel is foglalatoskodom szabadidőmben. De akkor már nem volt visszaút.
- És Debora? - kérdezett rá.
- Utálom azt a ribancot, mert fájdalmat okozott Castielnek és azért, amit veletek tett - trombitáltam egy nagyot.
Rám nézett és valami érzelmet végre tükrözött az arca. Ez pedig a színtiszta csalódottság volt.
- Nem tudom, hogy bízhatnék benned újra. Azt sem tudom, ki vagy valójában - nézett a szemeimbe, amik ennek hatására csak még jobban könnyezni kezdtek. - Ezt át kell gondolnom.
- Mit kell átgondolnod? - értetlenkedtem.
- A... kapcsolatunkat.
Az ütő megállt bennem, ahogy ezt mondta. De úgy éreztem, mintha élve temettek volna el. Fulladoztam és könnyeztem. Az a szorító érzés a mellkasomban pedig nem akart elmúlni. Belülről teljesen összeomlottam.

56. fejezet: Álomból rémálom

"Lysander szemszöge"
Beletemettem az arcomat Carly nyakába. A zöld haja lágyan cirógatta az arcom, a bőre pedig forró volt. Csak a dezodor illatát éreztem rajta, majd ahogy lefelé vettem az irányt a válláig, megcsapott valami más illat is. Ez nem dezodor, de nem is parfüm volt. De mielőtt rájöhettem volna, hogy mi is ez, Carly megfeszült az ölemben. Eddig velem együtt mozgott, de most megdermedt.
- Mi történt, tündérkém? - súgtam a fülébe.
- Jeremy miért mehetett fel az emeletre? - válaszolt kis hezitálás után.
- Mármint Debora öccse?
- Igen. Miért megy fel valaki az emeletre, ha minden be van zárva?
Kattogott az agyam. Ez határozottan rossz előjel volt, hogy Jeremy fent kukacoskodott. Viszont nem tudtam tisztán gondolkodni az ölembe simuló, forró test miatt. A dereka köré fontam a karom, hogy még közelebb húzhassam. A testünk teljes egészében összeért, én pedig az államat a vállára támasztottam. Fészkelődni kezdett és olyan pontot érintett meg a combjaival, amit nem kellett volna. Vágyakozni kezdtem a teste után, az állati ösztöneim pedig ordítoztak a fejemben. A józan eszem meg még jobban üvöltözött. A múltja... a múltja miatt nem lehet... tilos... nem szabad... De mégis...
Aztán beugrott egy gondolat, valahonnan az agyam távolabbi zugából. Miért ne adhatnék én neki szebb emlékeket ezzel kapcsolatban?
- Lysander... - mondta Carly.
- Igen? - a fejemet elbillentettem és úgy néztem rá.
- Menjünk fel, rossz előérzetem van! - fogta meg a karomat.
- Nem hiszem, hogy bajt tudna keverni... - kezdtem.
- Lys, te is tudod, mire képes Debora - vágott közbe. - Nem akarok az öccsének is adni egy esélyt, hogy bebizonyíthassa, miben is hasonlít a testvéréhez!
- Igazad van... - sóhajtottam egyet és nagy nehezen elengedtem.
Felálltunk és felmentünk az emeletre. Carly kislányosan belém kapaszkodott, ami jó érzéssel töltött el. Átkaroltam és megláttam Jeremyt. Éppen az egyik ajtónál babrált valamit. Ha jól láttam, fel akarta törni az ajtó zárját.
- Hé, mit akarsz a szobámban?! - szólalt meg Carly, ezzel magunkra vonva a figyelmet.
Jeremy egy pillanatra megdermedt. A kis szerkentyű, amivel eddig dolgozott, kiesett a kezéből. Nevetve felegyenesedett, amit nem tudtam hova tenni. A hangjától kirázott a hideg, Carlyt pedig erősebben vontam magamhoz. Tudtam, hogy baj lesz.

"Carly szemszöge"
Lys erősebben vont magához, én pedig legszívesebben hozzábújtam volna. De nem tettem, inkább szembenéztem Jeremyvel. Nagyon kíváncsi voltam.
- Hogy mit akarok, pici Caroline? - szólalt meg, a hangsúlytól a hátamon a hideg futkározott.
- Nyögd már ki végre! - mondta Lysander higgadtan.
- A kis hackerbarlangodat akarom látni. Tudod, nagyon sokat hallottam már róla... - kezdett járkálni Jeremy.
Előhúzta a jobb kezét a háta mögül és egy fegyver simult a tenyerébe. - Ugye nem baj?
- Haver, tedd le azt a fegyvert! - nyugtatta Lys.
- Soha nem voltam a haverod, Lysander. Őszintén, nem is akarok az lenni!
- Tedd már le azt a ki-be baszott fegyvert, hülyegyerek! - szóltam közbe ingerülten.
- Nocsak, valakinek hogy felvágták a nyelvét! - nevetett fel, közben a pisztolyt ránk emelte. - Fogadjunk, hogy az illegális kódfeltörésekről nem csicseregtél ilyen szépen a barátodnak, ugye?
A testem megmerevedett. Nem, nem lehet, hogy tudja... Vagy mégis? Ilyen óvatlan lettem volna?
Volt a családunknak egy olyan időszaka, amikor pár hétig szinte a repülőkön éltünk. Apa és anya állandóan dolgozott, mi pedig mentünk velük folyamatosan. Most képzeljétek el: Moszkvából elindultunk Sydneybe, ott csak egy éjszakát töltöttünk, onnan mentünk Manchesterbe, ott csupán 4 órát töltöttünk, onnan mentünk Bécsbe, majd Prágába... Szóval na, értitek.
De még a két fizetés sem volt elég, így úgy gondoltuk a testvéreimmel, hogy mi is csináljuk a "családi bizniszt". Szerencsénk volt, mivel pár rendőrségi szervezet pont ilyen zöldfülűeket keresett, mint mi. És valljuk be, hogy a mi korosztályunkban kevés jobb hacker van nálunk. Csak ugye az ilyen szervezetek nem kötötték a nép orrára, hogy kódtörőket alkalmaznak, így titokban végeztük a munkát. Kamerákat és egész hálózatokat törtünk fel, mindezt a feletteseink megbízásából. Új város, új szervezet. Egyszeri munkák, hatalmas összegek. Minden jól ment, amíg meg nem láttuk a körözési listákat. Pár ember ott volt rajta a korábbi feletteseink közül. És teljes gőzzel keresték azokat, akik segítették őket. Leálltunk ezzel a tevékenységgel és bevallottunk mindent. Pár kapcsolatunk segítségével felmentettek minket a vádak alól.
És most újra felhántorgatja őket ez a senkiházi!
- Felmentettek a vádak alól - sziszegtem, de közben Lys szorítása enyhült.
- És mi lenne, ha újra bajba keverednétek? Hmm? Egy bankrablás, például? - hadonászott a pisztolyával, én pedig imádkoztam azért, hogy lábon lője magát. De sajna kegyetlen az Isten, legalábbis velem. - Ha megtalálnák a gépeteken a bank biztonsági kódjait, biztosan újra felülvizsgálnák az ügyet...
Az arcom elvörösödött a dühtől, ami elöntött a lábujjamig. Még van pofája engem fenyegetni! Ááá, legszívesebben keresztülszúrtam volna egy hegyes fémdarabbal, ha a közelemben lett volna egy. De sajna nem volt, így bámulnom kellett azt az idegesítő vigyorát, ahogyan a pisztolyt fogta ránk.
- Te rohadék ó, hogy esnél pofára egy aknamezőn! A rendőrség, de legalábbis én el foglak kapni ezért, Jeremy Brighton! - ordítottam oroszul.
A mosolya egy pillanatra sem olvadt le a sunyi kis arcáról, én meg csak szórtam rá szitkokat, hol oroszul, hol törökül, hol angolul, hol az anyanyelvemen.
- Hé, hé, nyugi van! - nevetett és a fejemre szegezte a pisztolyt. - Ne olyan hevesen. Elég, ha a két tesód rács mögött lesz, nem hiányzik egy harmadik, felvágott nyelvű fruska is. Te meghalsz. Mi már így is megúsztuk.
Lys a háta mögé rántott, de én hülye megszólaltam.
- Te és Debby... - állt össze a kép. - Ti hackerkedtetek szerte a városban, nem mi! És mindvégig a bank volt a célotok!
Legszívesebben a homlokomra csaptam volna, amilyen hülye voltam. De nagyon is jól csinálták! Fel sem tűnt, legalábbis nekem. Azt hittem, mindketten bénák a számítógéphez, mondjuk Jeremy informatika szakos volt...
- Egyszerű és nagyszerű, nemde? És pont kapóra jött, hogy itt vannak a mi városunkban a híres-neves Rin testvérek. - azt még láttam Lys háta mögül, hogy gúnyosan meghajolt. Legszívesebben nekiestem volna tíz körömmel. - És most búj elő, hogy lelőhesselek!
- Nem engedem, Jeremy! - tartott Lys a háta mögött.
- Hát akkor, Rómeó, te is vele halsz meg! - eldördült egy lövés.
Aztán még egy. Jeges félelem kúszott fel a gerincemen. Lassan végigtapogattam magamat, semmim nem fájt. Csupán a fejem zúgott. Aztán végigtapogattam Lysander hátát is. Sem Lysanderen, sem rajtam nem tátongott lyuk.
- Te hülye lotyó! - ordított Jeremy a földön fetrengve.
Óvatosan Lysander mellé léptem és megláttam a srácot. A vállából vörös folyadék szivárgott egyenesen a szőnyegre. Anya ezért ki fog nyírni minket! Ha nem tudja meg Mira hamarabb, mert akkor ő esik nekünk. Mögém néztem és ott álltak. Natasa, Iván és Akeila, pisztollyal a kezükben.
- Mi a...? - motyogtuk egyszerre Lyssel.
Még az ő arcán is színtiszta meglepettség látszódott. Akkor inkább nem akarom megtudni, hogy az én arcom hogy is nézett ki. Szerintem az arcom konkrétan megnyúlt, de a földig.
- Rég találkoztunk, Jeremy! - lépett a fiúhoz Natasa és megbilincselte, még a lőtt seb ellenére is, ami a vállán tátongott.
- Mit keresel itt, te kurva? - sziszegte fájdalmasan a srác.
- Ennyire ne örülj nekem, édes! - Natasa beletérdelt a fiú hátába.
Felrántotta Jeremy ordítása ellenére is. De így is, úgy is, már rajta volt a bilincs.
- Jeremy Brighton, letartóztatunk az Oroszországban elkövetett vétkeid miatt - lépett elő Akeila, egy egész mappával a kezében. Kikereste a megfelelő oldalt és olvasni kezdte a dokumentumot. - Emberrablás, zsarolás, pénzhamisítás és bankrablás vádja szól ellened.
- És a nővérem? - ilyen férget!
Képes volt bemártani a nővérét is. De Iván megelőzte, mivel a vállán hevert az ájult Debby. Ugyanis később kiderült, hogy rámászott Ivánra, az orosz srác pedig leütötte a konyhában található fadeszkával, amit a hús vágásakor használtunk. Egy tuti: örömmel néztem volna végig ezt a jelenetet és szétröhögtem volna magamat.

Pár perccel később a rendőrség állított be hozzánk. Nekünk pedig mennünk kellett vallomást tenni. Ha mindig ilyenek a bulik, én többet nem akarok rendezni, az biztos!

55. fejezet: Bevetésre készen!

Mire elérkezett a buli időpontja, minden készen állt. Az italok az asztalon, ahogy a szendvicsek is, a hifi már bemelegedett, a fényeket aktiváltuk. A szobákat kulcsra zártuk, minden törékeny tárgyat eltettünk biztos helyre, illetve elpakoltuk a késeket (?). Tom azt mondta, hogy szükséges, mert "vannak olyan részegek, akik szívesen játszanak a késekkel"... Oké... Ő tudja, ő a tapasztalt.
Ami a ruhákat illeti... Én egy térdig érő farmer nadrágot és egy pánt nélküli felsőt vettem fel. A hajamat normálisan kifésültem, kontaktlencsét tettem be. Mira és Ilayda jobban kiöltöztek, mint én, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt még meg fogják bánni. Mindketten telitalpú cipőben billegtek, de olyan magasban, hogy ha most nem törik ki a bokájukat, akkor soha. Ami Akeilát illeti, ő is lazára vette a figurát, ő egy combközépig érő nadrágot és egy pólót vett fel, amin orosz felirattal ez áll: "Csapos, esküszöm, hogy nagykorú vagyok!" Nagyot nevettem ezen a pólón. Iván olyan szerelést vett fel, ami leginkább egy kidobóemberre emlékeztetett. De amikor megfordult, láttam, hogy a fekete póló hátán ez a felirat állt: Security. Hiteles, az biztos! A Maddox fiúkat pedig inkább hagyjuk. Úgy öltöztek fel, mintha Playboy fotózásra készültek volna. A fejemet fogtam, ahogy megláttam őket.
- Ne fogd a fejed! Eddig minden csaj elolvadt ettől itt! - mutatta Tom a felsőtestét, aztán a lentebb elhelyezkedő dolgokat.
- Ha táncolsz is, felpofozlak! - dünnyögtem a mutogatására.
- Ne csábítgasd a haverom csaját! - szólt közbe Castiel.
- Ünneprontó! - húzódott mosolyra Tom szája. - Akkor Ilaydát csábítgatom.
A fekete hajú Ilaydára nézett, ahogy a lány billegve lejött a lépcsőn. Felkapta a fejét a nevére.
- Azt próbáld meg! - mondta egyszerre a két vörös.
- Szereztünk neked csajt, emlékszel? - hajolt közelebb Dan a haverjához.
- De még nem... - ahogy ezt elkezdte, csengettek.
Legelsőnek Arminék érkeztek, hiszen ők a szomszédban laknak.
- Wow, nagyon tuti a díszítés! - forgolódott Alexy csillogó szemekkel.
Tomra és Castielre nézett és már majdnem nyáladzott. Úgy tűnt, ez az öltözék nemcsak a lányokat vonzza... Én és Mira kuncogtam egy kicsit azon, ahogy Alexy leste a srácokat. Armint pedig le sem lehetett volna kaparni a hifiről.
- Köszönjük! - mondta Mira a röhögéssel küszködve.
Már javában ettünk, ittunk, miközben szállingóztak be az emberek. Mindenkit kedvesen köszöntöttünk, mikor olyan személyek jöttek, akikre nem is számítottunk. Debora és az öccse. A két legnagyobb szarkavaró. A házunkban.
- Már meg sem hívsz a bulidra, Carly? - nyávogva mondta, kárörvendő mosollyal megspékelve. - Ez igazán szomorú...
- Elférsz - vont vállat mellettem Mira.
Mire kimondta, Debora már a konyhában járt. Viszont állt az ajtóban még valaki, akit először nem ismertem meg. Mikor azonban Iván mosolyogva köszöntötte, egyből ismerős lett.
- Natasa? - szóltam hozzá bizonytalanul.
- Én vagyok az, ki más! - nevetett fel a lány. - Ismersz még egy ilyen dögös, orosz csajt?
- Az egód a régi - mosolyogtam rá.
Ő összehúzott szemekkel nézett végig rajtam. Elégedetlenül rázta a fejét, de a szemeiben mosoly bujkált.
- Ahogy a te konzervatív öltözéked is - jelentette ki. - Hogy fogsz így pasit találni?
Igen, nem mindenkinek áll jól ez a stílus. Viszont ez a hamisítatlan Natasa. Fekete haj, barna szem, hatalmas és telt idomok. Erős és határozott, illetve érdekes humora van. Itt egy kép róla:

Ő most katonaira vette a figurát. A vörös bőrből készült mellényét le is dobta, közszemlére téve a fekete trikóját. Meg a hatalmas ikreit.
- És hol van az a kandúr, aki miatt elhívtatok? - nézett körül. - Remélem, hogy nem szőke!
- Nem, szénfekete a haja, a szemei pedig füstösek - írtam körül Tom arcát.
- Ennyire festi magát? - pillantott rám Natasa nagy szemekkel.
Ez a lány 185 centis megvan, szóval fel kellett rá néznem. A dögcédulás nyaklánca viszont meglepett. Eddig mind a három testvérnél láttam ilyet, de azt hittem, ez valami divat. De ez az egybeesés nem volt véletlen. Biztosan nem.
- Nem, a szeme színe a füstös - nevettem fel, mert elképzeltem Tomot kifestett szemekkel.
- Szóval olyan, mint az éjszaka... - dünnyögött. - Elvezetsz hozzá? Nem ismerem ki magamat ebben a házban.
- Persze, már alig várja, hogy találkozzatok! - ezzel belém karolt, úgy vágtunk át a tömegen.
A nappali olyan forgalmas volt, mint az autópálya. Vagyis élet veszélyes volt átkelni rajta. Egy idő után Natasa haladt előttem, úgy lökte félre az embereket, mint a rongybabákat. Ahogy elértük a hifit, ott találtuk Armint, Mirát és Tomot. Gondolom én, ők feleltek a zenéért. Megálltunk a fal mellett, hogy a táncoló tömeg ne taposson ránk.
- Hé, Tom! - intettem, hogy jöjjön közelebb.
Vigyorogva jött oda hozzánk a fal mellé.
- Nem hittem volna, hogy egyszer te fogsz hívni, Carly! - nevetett fel. - Mit tehetek érted?
- Tom, ő itt Natasa - mutattam a mellettem álló lányra.
Tom először megdöbbent, hogy egy kissé neki is fentebb kellett vinni a tekintetét, mint általában. Hát Tom Natasa orráig ért fel.
- Natasa, ő itt Thomas Maddox. Őt ígértük be neked - mutattam Tomra.
Tom a fülemhez hajolt, csak egy pillanatra.
- Őt értetted a magas lányon? - pillantott Natasára.
- Igen, nem látszik?
- Azt hittem, hogy addig ér nekem, mint te! - én Tomnak a szeméig érek. - Ez már magasnak számít a csajoknál, nem?
- Te kérted! - csíptem bele a karjába, amitől kicsit feljajdult. - Légy férfi! Neki nem egy nagyra nőtt csecsemőre van szüksége, hanem egy férfire - néztem rá. - Érted?
- Igen - bólintott. - De minek kellett megcsípni?!
- Mert jól esett! - vágtam rá.
Tomot Natasához rángattam. Natasa sokat ígérő mosolyra húzta a száját.
- A nagyfiú talán beijedt tőlem? - vigyorgott.
- Én? Dehogy! - mondta Tom és kihúzta magát.
- Helyes - bólintott az orosz lány. - Nagyon örülök a találkozásnak, Tom.
Kinyújtotta a kezét, Tom pedig gyanútlanul kezet fogott vele. Natasa nem elhúzta a kezét, hanem megmarkolta a fiú alkarját és közelebb rántotta magához. Súgott valamit Tom fülébe, amitől a srác engedelmesen hozzásimult, elégedett mosollyal. Natasa megcsókolta a srác nyakát. Magukra hagytam, nem akartam mindennek szemtanúja lenni.
Lysandert a lépcsőnél találtam meg, Akeila társaságában. Éppen a fehér haj hátrányait és előnyeit vitatták meg éppen. Néztem a barátomat és elfogott egy érzés: piszok mázlista vagyok. Lys egy zöld-fekete pólót vett fel, hozzá farmert és tornacipőt. Kicsit hiányoltam a viktoriánus ruháit, de a "jelenben" is jól nézett ki. Nagyon is.
- Carly, olyan jófej a pasid! - mondta Akeila.
Felállt a lépcsőről és még hátranézett rám.
- Én megkeresem Danit, hátha segíthetek neki. Aztán nem rosszalkodni! - nevetve olvadt bele a tömegbe, így nem tudtam visszaszólni.
Ahogy néztem a fehér hajú lány után, két erős kezet éreztem a derekamon. Hirtelen lerántottak, egyenesen Lysander ölébe. Hátranéztem rá, ő pedig mosolygott.
- Lys, mit tervezel? - szembe fordultam vele.
- Én? - mutatott magára. - Honnan veszed, hogy tervezek valamit?
- Hát... - elvörösödtem zavaromban. Igazából én sem tudtam, miért gondoltam ezt.
- Csak közel akarok lenni a szerelmemhez, ennyi - a fejét a nyakszirtemhez hajtotta, a száját pedig a nyakamra tapasztotta.
Másodpercek alatt felolvadtam az érintésétől. Végigcsókolgatott a fülemtől egészen a vállamig. A fülemben dobolt a vér, így alig hallottam a pulzáló zenét. Az előttem táncoló tömegről szinte tudomást sem vettem. Ők jól érezték magukat, én is jól éreztem magam.
Akkor azonban Jeremy sunnyogott fel mellettünk az emeletre. Azt hitte, nem vesszük észre. De én megláttam a szemem sarkából. Újra éberré váltam. Mit akarhat Jeremy az emeleten? Az én házamban? Olyan balsejtelem kúszott fel a gerincemen, hogy beleremegtem.

54. fejezet: Mit kapunk cserébe?

Írói megjegyzés
Mindenkinek szép és derűs napot/estét/reggelt/hajnalt/délutánt kívánok! Átléptük a bűvös 20000 fős látogatottságot az oldalon. Juppiiiiii! Most megtapsollak titeket a türelmetekért és az idegzetetekért, mert kibírtátok ezt a történetet. De még csak most jönnek az izgalmas, akciódús részek. Szóval el ne mozdulj a monitor elől, már jön is az 54. fejezet!
Írói megjegyzés vége

Iván és én Gyémánttal befordultunk az utcánkba. Csendes volt minden. Túlságosan is csendes. Mi viszont hallgattuk a rádiót, így nem nagyon tűnt fel a különbség. Hirtelen egy dobszóló szólalt meg valahol a kocsiban. Egy szempillantás alatt Iván kezében egy mobil termett.
- Szia, mondd! - szólt bele az anyanyelvén.
Az őt hívó illető lány volt, azt ki tudtam venni. Viszont ez a személy egyszerűen úgy hadart, hogy nem értettem egy szavát se. Ez pedig nagy szó! Iván is összeráncolt szemöldökkel bogozta ki magában a hadaró szavait.
- Már itt vagyunk - mondta Iván.
- ... - nem hallottam, mit mondanak a vonal másik végén.
- Hogy mit csinálnak? - a szőke srác úgy szorította a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjpercei. - Máris ott vagyunk!
Dühösen lecsapta a telefont és befarolt a házunk elé. Én nyugtatóan megsimítottam a vállát.
- Hé, mi a baj? - kérdeztem ártatlan hangon.
Aztán megláttam Tom kocsiját a feljárónkon. Értem már, hogy mitől akadhatott ki. Gondoltam, hogy Akeila átjött segíteni az előkészületekben, mikor befutott az egyik Maddox fiú. És mivel a Hófehérke és a Szürke farkas még nem találkozott, így... További szavak nélkül ugrottam ki a kocsiból. Nem vesződtem még azzal sem, hogy kinyissam az ajtót. Csupán átlendítettem a lábamat és a talajra érkeztem.
Befelé csörtettem és szinte feltéptem a bejárati ajtót. Hát milyen látvány fogadott? Tom a falhoz szorította az orosz lányt, aki úgy nézett rá, mint áldozat a vadászra. A hangos trappolásra unott arccal felemelte a fejét, majd a tekintete megállapodott Mickey egér fejénél. Azaz a melleimnél. Amikor köhögtem egyet és a karommal eltakartam a srác elől a látványt, vette a fáradtságot és az arcomra nézett. Elég eszelős tekintetem lehetett, mert egyből elhátrált a fehér hajú lánytól.
- Carly-cica... - szólalt meg a legidősebb Maddox fivér. - Ez nem az, aminek...
Mielőtt befejezte volna a mondatot, egy hatalmas pofon csattant az arcán. A kéz körvonala tisztán meglátszódott az arca jobb oldalán. Igen, Akeila a bal kezét részesíti előnyben. A meglepett srác megdörzsölte a piros foltot. Az előbb még sarokba szorított lányra nézett tágra nyílt szemekkel. Pillanatokon belül az állára is kapott egy orbitális erejű ütést. Ugyanis idő közben Iván is beért a házba. Tom hanyatt esett a becsapódás erejétől és hunyorogva bámult fel a dühös arckifejezésű oroszra.
- Ki vagy te? - hörögte Tom.
- A lány bátyja - hallatszott Iván szájából a rövid, mégis tartalmas felelet.
- A büdös francba! - átkozódott magában Tom, miközben hanyatt dőlt a padlón.
Egy jó ideig álltunk így, míg Mira ki nem jött hozzánk az előtérbe. Majdnem lepofozott minket, olyan ideges lehetett.
- Maddox, állj fel, ne szerencsétlenkedj már!
Mira egyetlen rántással felrántotta Thomast, aki legalább a nővérem kétszeresét nyomta (mert ugye az izom többet nyom, mint a zsír). Rendesen tele lehet adrenalinnal. Mi volt abban a kávéban?
- Miért van itt? - kérdezte Akeila dühösen.
Hogy honnan tudom, hogy dühös volt? Ilyenkor az akcentusa sokkal jobban érződik, mint máskor. A hangja keményebb, a hangfekvése reszelősebb és morgósabb.
- Azért, csillagom... - Iván kemény nézésére inkább helyesbítette a megszólítást. - Vagyis kedves Akeila, azért vagyok itt, mert Mira hívott. Gondolom én, a buli szervezésével kapcsolatban.
Megigazította a fekete izom trikóját és lesimította a láthatatlan gyűrődéseket. Ha viszont még egyszer rámászott volna az orosz barátnőmre, garantáltan lenne ott gyűrődés! Iván szerintem le is tépte volna nemcsak a trikóját, hanem Tom férfi büszkeségét is a két lába között.
- Ne is reménykedj, hogy több miatt hívtalak ide - röhögött fel Mira.
- Akkor miért van itt? - vetettem közbe.
- Ennyire nem örülsz nekem, cicám? - nézett rám Tom és drámaian a szívére tette a kezét. - Ez igazán sértő!
- Majd azon is megsértődsz, ha kikaparom a szemedet? - vetettem oda neki. - Én Lysander barátnője vagyok, senki másé!
- Elég a párharcokból! - állt elém Mira. - Inkább menjünk beljebb.
Engedelmesen bementünk a nappaliba, amit teljesen átrendeztek. A középső tér teljesen szabad lett, a kanapék és a fotelek a falnál sorakoztak. A tévét rögzítették, nehogy összetörjön. A hifi közvetlenül a fal mellett állt, még mellette a hosszú asztal foglalt helyet. A szőnyeget felgörgették.
- Egyébként hol van Ilayda? - néztem zavartan a nővéremre.
- Pár perce még az öcsémmel láttam - vont vállat Thomas.
Erre a kijelentésre Ilayda tántorgott elő a konyhából. Végigmértem a lányt, akin erős csókolózás, akár még tapizásnak is vélhető nyomok voltak láthatóak. Gyűrött felső, a melltartója majdnem kívül volt a pólóján, vigyorgott mint a tejbetök és a sortja fel volt gyűrve, kivillantva majdnem a combja tövét is.
- Hát ideértetek? - nézett rám és Ivánra nagy szemekkel.
- Igen, de látom, hogy Castiel megtalált téged - mosolyodtam el.
- A démonom mindig megtalál - röhögött fel Ilayda.
Miközben így nevetgéltünk, Castiel is megjelent, hátulról átölelte Ilaydát. A kezei a lány mellei alatt találkoztak, úgy préselte magához.
- Mi az, hogy démon vagyok? - kihallatszott a vörös srác hangjából a felháborodás. - Ha én démon vagyok, te mi vagy?
- Én? - kérdezett vissza gonosz mosollyal a török lány. - Egy rossz lélek, akit meg kéne büntetned! - ezt már törökül mondta, én pedig felvihogtam a nővéremmel együtt.
- Mit mondott? Tolmácsot kérek! - nézett ránk Castiel, égve a kíváncsiságtól.
Mielőtt kinyithattam volna a számat, Mira lefordította.
- Rossz kislány volt, azt akarja, hogy büntesd meg - mondta el a nyersfordítást.
Castiel felemelte az egyik szemöldökét. Amolyan "meglesz" tekintettel végigfuttatta a száját Ilayda nyakán, aki ettől megborzongott.
- Bezzeg én nem tudtam ilyen csajt kifogni! - zsörtölődött magában Tom.
- Oké, gerlepár, elég! - vetett véget Mira a vörösök egymásra találásának. - Azért hívtam ide a Maddox fiúkat, hogy tanácsot kérhessünk tőlük.
- Tanácsot? - visszhangozta mindenki.
- Igen, tanácsot! - bólintott Mira. - Mivel ti vagytok a házibulik koronázatlan királyai, ezért segítséget kérünk tőletek, mint igazi nagyágyúktól.
- Ez nagyon hízelgő, meg minden - húzta ki magát elégedetten a legidősebb Maddox. - És mi mit nyerünk ezzel? - tárta szét a karjait Thomas.
Ilayda Castiel fülébe súgott valamit, amitől a vörös hajú srác szemei felragyogtak. Kihívó tekintettel nézett a török lányra, aki kacéran rávigyorgott. Inkább nem akarom tudni, mit súgott a barátnőm.
- Engem meggyőztek! - jelentette ki Castiel.
- Öcsi, maradj csak, de én megyek! - mondta Tom.
- Ne, mindkettőtökre szükség van! - jajveszékelt Mira.
Az én elmémben felragyogott egy ötlet. Egy ötlet, amivel egy újabb külföldit szabadítok ide, pontosabban Iván másik testvérét. Az a nő viszont felért magával a Sátánnal.
- Iván! - szóltam a szőke srácnak, aki felém fordította a pillantását.
- Hm?
- Azt mondtad, itt dolgoztok, ugye?
- Igen - nézett rám gyanakvó szemmel.
- Natasa is itt van? - kérdeztem rá.
Iván nagy szemekkel nézett rám. Egy hangosat nyelt, mintha azt kérdeztem volna, hogy itt van-e a Lochness-i szörny.
- Őt akarod felajánlani? - bámult rám, majd a tekintete átsiklott az immár érdeklődő arcú Thomasra. A szőke srác szemében gonosz fény villant. - Élve felfalja.
- Úgy sincsen pasija, nem? - az én szememben is az csillogott, mint Ivánéban. - Facér. És valószínűleg ki van éhezve egy kalandra.
- Ez olyan, mintha egy nyulat és egy pumát akarnál összepárosítani - váltott oroszra Iván.
- Tudom, de Tomnak ezt nem kell tudnia - válaszoltam neki, szintén oroszul.
Ugyanis ebben az esetben Natasa lenne az a bizonyos puma. Élve széttépi a fiút. A többiek köztünk kapkodták a fejét. Mira azért nézett ránk kerek szemekkel, mert tudta, miről beszéltünk. A többiek viszont nem értették a nyelvet, kivéve Akeilát. Ő pedig becsatlakozott a beszélgetésbe.
- Ha Natasa itt lesz, Thomast nem fogjuk látni... más szóval, a nővérem ki nem fogja engedni a hálószobából.
- Ennyire ki van éhezve?
- Igen. Az előző pasiját még mindig hiányolja - aztán Akeila már suttogva folytatta. - Esténként az egész ház tőlük rengett.
- Itt van? - kérdeztem gonoszan vihogva.
Így kellett Tomnak! Ha ezután a kaland után még vadászni akar majd, akkor tényleg telhetetlen. Mivel tudtam, hogy Natasa olyan, hogy ágyúval lő verébre. Vagyis, ha buliba készül, teljes fegyverzetében és csáberejében jelen lesz. A három legkisebb testvér együtt... Iván, Natasa és Akeila... Fergeteges bulinak ígérkezik.
- Igen. Máris hívjuk, hogy buli a láthatáron. Ne hagyjatok elől semmi törékenyet! - mondta Iván.
Elvonult telefonálni, én pedig immár magyarul folytattam és odafordultam Tomhoz.
- Remélem szereted a magas nőket! Ugyanis a bulira szereztünk neked egyet. Ami pedig a buli alatt történik, arra nem vállalunk felelősséget - néztem Tomra.
- Benne vagyok! - vágta rá Tom.
A két Maddox fivér összenézett és bólintott.
- Öcsi, tudod mi a dolgod - bicentett Tom.
Ezután az ő irányításuk alatt dolgoztunk. Hát, mit ne mondjak... Remélem, nem kell megbánnunk, hogy Tomnak csajt szereztünk. Vagyis pontosabban egy nehézbombázót, aki képes lerombolni a házat. Ugyanis Natasa be tudja bolondítani a férfiakat.
Miután világosan kinyilvánítottuk, hogy minden hálószoba ajtaja zárva lesz, Castiel felhorkantott.
- De miért?
- Nem akarunk olyan bulit. Akikre rájön a szükség, húzzanak a bokorba vagy egy szállodába - adta világosan az értésére Mira. - De a szüleink megbíznak bennünk, így nem akarok spermafoltot látni sehol sem. Világos?
- Ha te mondod... - emelte fel Castiel a kezeit.
Hjaj... már félek...