24. fejezet: Kellemes társaság

Vörös és könnyes szemeimmel hátrapillantok. Egy fehér hajkoronát látok meg közeledni. Csak ezt ne! A kezem ökölbe szorult. Aztán az alak közelebb ért és meglátva felemás szemét, megnyugodtam. Lysandert látom meg, viktoriánus ruhájában. Értem már, miért szúrt nekem szemet már első nap. Túlságosan hasonlít hozzá. Fél szem különbség mégis van. Meg persze az úriember modor is nagyot nyom a latban. Megálltam és a barátom felé fordultam. Ő vigasztalóan körém zárta karjait, miközben csendesen szipogtam a vállába. Az illata úgy ölelt körül, akár egy védőfátyol. Biztonságérzetem olyan erős volt, hogy el is tudtam volna aludni. Némileg megnyugodtam, mikor elengedett. A kezei a vállaimon pihentek, mivel egy fél fejjel magasabb nálam. Kényszerített arra, hogy tekintetünk egybefonódjon.
- Nem kérdezem frusztrációd okát, de ha mesélni szeretnél, én itt vagyok!- mondta egy udvarias mosollyal.
- Köszönöm, Lys.- mondtam és magamra erőltettem egy halvány mosolyt.
- Erre valók a barátok.- az arca megrándult a barát szónál.
Elkísért hazáig és csak szűkszavúan társalogtunk. De ő bírta a strapát, mert nem kérdezősködött, nem is tolakodott. Mikor a kapuhoz értünk, még egyszer átölelt. De erős karjai úgy szorítottak, mintha soha nem akarna elengedni. Mikor viszont elengedett, adott két puszit az arcomra. Én persze fülig vörösödtem.
- Szép napot!- mondta mosolyogva.
- Neked is!- mondtam zavarban.
Mosolyogva néztem utána, míg el nem kezdtem fázni. Bemenekültem a meleg lakásba és ledőltem a pihe-puha ágyikómra. A puszik helye még mindig bizsergett, soha többé nem mosok arcot! Bár, mondjuk egy koszos arcú egyént ki akarna újból megpuszilni? Így azonnal elmentem arcot mosni, így tiszta érzettel ültem le az asztalomhoz. A fejembe ötlött valami, valami fantasztikus. Fessünk mintákat a falra! A szobám olyan egyhangú volt, így összeszedtem a pénzem és elmentem a közeli festékboltba. Vettem sokféle színűt és márkájút, hogy tudjak alkotni. Ahogy hazaértem, felcipeltem mindent a szobámba. Egy kantáros nacit és fehér pólót vettem fel. A hajamat egy baseball-sapka alá gyűrtem, így ecsettel a kezemben kezdtem el díszíteni narancssárga falamat. Az ötletek záporoztak a fejembe. Az ihletroham úgy jött, akár a lavina. Így, mikor a nővérem benyitott, kész voltam a falammal.
- Wow, húgi... Ez meseszép!- mondta ámulva Mira.
- Köszi!- mondtam vidáman.
- De nem ezért jöttem be. Mitől zaklatott fel ennyire az új diák? Ismered valahonnan?- kérdezte Mira, mire a jókedvem egy csapásra eltűnt.
- Ülj le, elmesélem neked!- mondtam és bezártam az ajtót.
Letelepedtem az ágyamra, Mira pedig lehuppant mellém. A festékes arcomon legördült egy könnycsepp. De csak egyetlen egy.
- Emlékszel az egy évvel ezelőtti esetre?- kérdeztem fojtott hangon.
- Igen.- bólintott szomorúan, majd a szája elé kapta a kezét.- Csak nem...?
- De.- mondtam érzelem nélkül.- Ő volt az.
Ő csak hitetlenkedve rázta a fejét. Én meg csak keserűen lesütöttem a fejemet.
- El kell mondanunk anyáéknak!- mondta halkan.
- Nem. Hagyd. Ő az én bosszúm által fog bűnhődni.- mondtam gonosz arckifejezéssel.
- Ha bármi kell, csak szólj!- mondta és átölelte a vállamat.- Egyébként tényleg csodaszép a festményed!
Ránéztünk a bonyolult mintára, ami végigcikázott a falamon. Úgy éreztem, az érzéseimet sűrítettem bele abba az alkotásba.
- Kifessem a tiédet is?- kérdeztem immár mosolyogva.
- Megtennéd? Az szuper lenne! De csak a hétvégén!
- Rendben, a jövő hét úgyis szünet.
Kizártam az ajtót és levonultunk enni valamit. Ünnepélyesen megfogadtam magamnak, hogy keresztülnézek Matt-en, úgy teszek, mintha nem is létezne. Ha pedig hozzám szól, nem fogom elsírni magam. A szívem egyből könnyebb lett. Azonban másnap valami nagyon nem stimmelt. Rossz előérzettel mentem suliba. Peggy kiosztotta a suliújságot, mivel péntek van. Mosolyogva tapasztaltam, hogy nagy sikere van a legújabb rovatnak. A sulirádió is gondtalanul ment, az órák is gyorsan teltek. Armin lett a padtársam, mint azt reggel tudomásul vettem. Persze, hogy a PSP-jét nyomkodta és persze, hogy én csatlakoztam hozzá. Összességében a rossz előérzetemet már csak arra fogtam, hogy paranoiás vagyok. De a suli és a büntetés után jött a feketeleves. Ugyanis Matt várt a kihalt folyosón. Sietősen hozzám lépkedett, a barátaim már rég távoztak a suli területéről. Megértem őket. A fehér hajú megállt tőlem öt lépésnyire.
- Mit akarsz?- kérdeztem összehúzott szemekkel.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni. Tudom, hogy milyen mocskosságot követtem el ellened, de amikor megláttalak tegnap reggel, a szívem hasadt meg, mikor a bajaidról kifakadtál, amiket én okoztam.- ezt egy levegővel mondta el.
- Nem tudod.- válaszoltam. A fejem szigorúan a padlóra szegeztem.
- Mit nem tudok?- kérdezett vissza értetlenül.
- Nem tudod, milyen az, amikor félsz az emberi érintéstől. Félsz, hogy újra megtörténik. Nem bízol senkiben és semmiben. A szüleid idegennek tűnnek, ugyanaz az emlékkép kísért éjszakáról éjszakára.- mondtam és felemeltem végre a fejemet. Bánatosan az arany szemébe néztem.- Aztán zihálva felébredsz, remélve, hogy csak egy rossz álom volt. De rájössz: ez a rideg valóság és tényleg megtörtént.
Látszólag eljutott a tudatáig a mondandóm. Szomorúan nézett maga elé, de amikor lépkedtem a suli bejáratához, felkapta a fejét és kétségbeesett hangon megszólalt.
- Meghívhatlak egy italra?- kérdezte.
Én könnyedén megfordultam, de ugyanúgy a suli kapuja felé hátráltam. Bánatosan elmosolyodtam.
- Ezt a kérdést előbb kellett volna feltenned.- mondtam és kisuhantam a kapun.
Ő nem próbált meg követni, nem is kiabált utánam. Végre kimondhattam, hogyan érzek. Ez megkönnyebbüléssel töltött el. Akkor jöhet a boksz! Mikor hazaértem, a testvéremmel elindultunk abba a kis helyiségbe, ami edzőteremként funkcionál. De amikor odaértünk, lefagytam. Hogy pontosan miért? Ugyanis megláttam a félmeztelen (nem csalás, nem ámítás hölgyeim!) Kentint, ahogy egy bábut ütlegel. Pontosabban az ÉN bábumat. Igen, a fejetlent.
- Sziasztok!- köszönt ránk Kentin, a szeme egy ideig rajtam volt.
- Hát te?- kérdezte Dan.
- Edzek, és ti?
- Bokszedzés.- nyögtem ki a kockáira bámulva.
- Te? És a boksz?- mutatott rám és kipukkadt belőle a nevetés.
Én odamentem az egyik bábuhoz és úgy megütöttem, ahogy csak bírtam. Szerintem ha lenne orra, betörtem volna. Kitöltöttem a dühömet a bábun és Kentin ezt csak nézte.
- Oké, nézzük igazi ellenféllel.- mondta és intett, hogy menjünk a ring felé.
Én félve, de beléptem. Péntek az én napom... de csütörtök van, így b*szh*t*m! Nem, tényleg péntek van. Felhúztuk a kesztyűket és betettük a fogvédőket. Megkondult a gong, mi pedig keringeni kezdtünk. Egy halálos tánc vette kezdetét. Jól van, a halálos szó túlzás, de értitek, hogy értem. Kentin megunta, hogy keringünk, mint gólyaf*s a levegőben, ezért támadásba lendült. Kivédtem a támadását és visszakézből ütöttem. Sajnos nem talált, ezért kihasználta, hogy a hasam védtelen. Belém ütött egy akkorát, hogy azt hittem, visszajön az ebédem. Összeszorított fogakkal soroztam meg őt, mindkét kezemmel. Már a kötélnél voltunk, mikor belevágott egy hatalmasat a mellkasomba. Pár pillanatig asztmásnak éreztem magam. Miután kilihegtem magam, én belevágtam egyet a gyomrába. És akkor megszólalt a gong. Levettük a gusztustalan fogvédőket és a kesztyűket.
- Jó voltál.- veregetett vállon a fiú.
- Reméltem is.- nevettem el a végét.
Végül együtt edzettünk. Mutatott pár praktikát, amik tényleg jóknak bizonyultak. Dan is jócskán összehaverkodott vele, olyannyira, hogy hülyeséget mondott. Vagyis számomra inkább zavarba hozó.
- Tudjátok, tényleg összeillenétek! Szinte látom magam előtt, ahogy együtt edzetek, mint egy pár...- mondta álmodozó tekintettel, mire én fülig pirosodott arccal tarkón vágtam.
Hát, mit ne mondjak, égett a pofám rendesen. Aztán hazasétáltunk vidáman, immár Kentin nélkül. Odaértünk a házunkhoz és egy csilingelést hallottam. Egy szélcsengő?! Tényleg ott volt egy a tető gerendájára függesztve. Egy fa szélcsengő, ami minden szellőtől meglibbent, ezzel kiadva a csilingelő hangot. Hozzáerősítve pedig egy kisebb kártya. Nyújtózkodva leveszem a cetlit és a rajta lévő sorokat kezdem fürkészni.

"Szomorú vagyok a ténytől, hogy szünetben nem láthatlak, Tündérkém! Viszont ne feledd, olyan vagyok, akár a szél... Ha bús vagy, simításom megvigasztal..."

A szívem felmelegedett. Bementem a házba és álmodozva az ágyra vetettem magam. Ki írogathat nekem? Olyan édes pofa! Aztán a falamra pillantottam. A kusza érzéseim hálója... Bárcsak láthatnám tisztábban az eseményeket. A szünetben kiüríthetem legalább a fejem. Vagy csak még jobban össze fogok zavarodni?