23. fejezet: Visszaköszön a múlt

Reggel a nővérem rázására ébredtem. Mondhatni nem volt túl kellemes...
- Mi-i-i-i a-a-a-az?- kérdeztem, miközben rázott.
- Itt vannak az ikrek!- mondta, én pedig olyan lendülettel keltem fel, hogy Mirát lesodortam az ágyról.
- Mi?! Miért?!
- Nem tudják, hol van a suli...- nyöszörögte, immár a padlóról.
Rekordsebességgel készültem el. Fekete kabát, világoskék koptatott farmer, edzőcipő és nyuszis pulcsi, mivel hideg van. Zene a nyakamban, telefonom a zsebemben, szóval készen állok! Lebaktattam a lépcsőn és tényleg ott voltak.
- Hát ti?- kérdeztem mosolyogva.
- Armin rágta a fülemet, hogy jöjjünk el hozzád...- motyogta Alexy, mire Armin vörös lett.
A fekete hajú jó erősen oldalba könyökölte kék hajú ikrét.
- Nem tudjuk, hol van a suli.- mondta közben.
- Ezt könnyen orvosolhatjuk! Gyerünk!- mondtam és felkaptam az oldaltáskámat.
A fiúk szó nélkül követtek. Tényleg jön új diák, kettő is! Köztük helyezkedtem el, kényelmes tempóban gyalogoltunk. Kíváncsian figyeltem kettőjüket. Úgy hasonlítanak, mégis annyira mások!
- Figyeljetek, Natanielt kell megkeresnetek, valószínűleg a DÖK- teremben lesz. Aztán keressetek meg engem és én majd körbevezetlek titeket, oké?- mondtam.
- Te addig hol leszel?- kérdezték kórusban. Már kezd ettől kirázni a hideg.
- Nekem elintéznivalóm van, de ne féljetek. Majd még találkozunk!- mondtam, mivel időközben odaértünk a hatalmas épülethez.
Rákacsintottam a fiúkra, majd bementem a diáksereggel együtt. Mosolyogva nyugtáztam a diáktársaim hatalmas ásításait. Peggyhez kellett sietnem, ugyanis nálam maradt pár lap. Gyorsan elintéztem barna hajú barátnőmmel a dolgot, mikor egy fecnit látok meg kikandikálni a szekrényem réséből. Most óvatosan nyitom ki a vasszekrény ajtaját. Egy fehér rózsát találok a szekrényemben, szárán egy cetlivel.

"Zöld hajú tündérkém, remélem, jókedvű vagy! Minden nap gyönyörködöm a szépségedben, mégsem tudom megállapítani a hangulatodat. A fehér rózsa is ilyen. Hideg szépség, akár csak te!"

Aláírás nem volt. Beleszippantottam a rózsába, amitől olvadozni lett volna kedvem. Imádom a rózsa illatát, különösen, ha ajándékba kapom. Visszacsuktam a szekrényembe, nehogy baja essen. Egy kicsit elgondolkodtató. Ki lehet ez a személy, aki írogat? Minden nap gyönyörködöm a szépségedben... Szóval ismerem, vagy csak egy elmebeteg kukkoló. Mindez szép és jó, de attól még fogalmam sincs, ki lehet.
- Hahó!- kocogtatta meg valaki a vállam.
- Sikerült elrendezni mindent?- kérdeztem az ikrektől, de még nem fordultam feléjük.
- Igen. Minden rendben?- kérdezte aggódva Alexy.
- Persze! Gyertek, megmutatom a sulit.- fordultam velük szembe és elindultunk.
Mindenki megbámult a folyosón, ahogy a két fiú karjába kapaszkodtam. Én csak vidáman magyaráztam nekik, ők pedig itták minden szavamat.
- A lotyó új prédákra lelt?- suhant elém Amber.
- A szőkeség fejében ismét sötétség honol?- kérdeztem vissza ugyanazzal a hangsúllyal, mint amit ő használ.
- Hogy merészelsz így beszélni Amberrel, te cafka!- mondta az egyik csicskája.
- Pofátokat befogjátok!- szólt mögülem egy hang.
A hátamon végigfutott a hideg. Ismertem ezt a hangot, túlságosan is. Háttal voltam neki, mégis szinte láttam megfeszülő izmait, ahogy erélyes hangon megszólal. Hallottam közeledő lépteit és ahogy megállt mögöttem. Úgy látszik, nemcsak Alexyék választották ezt a napot arra, hogy beiratkozzanak.
- Te ki vagy?- kérdezte Amber enyhe pírral.
Igen, mindenkiből ezt váltja ki. Keménykötésű arca, szálkás izmai és magas termete... Nos mindenki számára vonzó lehet. De én eltávolodtam tőle. Még mindig háttal voltam neki, mégis a szemembe könnyek szöktek, rám törtek a régi emlékek. Még most is emlékszem arra az estére.
"Visszatekintés a múltba, 1 évvel ezelőtt"
Úgy örülök az ajándékomnak! Ma este elkísérem a testvéreimet valami buliba. Előszeretettel vettem fel egy fehér csőtoppot és egy térdig érő feszülős szoknyát. Mira is segített elkészülni. Már hanyatlott le a nap az égen, mikor elindultunk. Már a buli előtt megvolt a jó hangulat. 14 éves fejjel buliba menni! Ez olyan... lehetetlennek tűnt. Mégis felnőttnek éreztem magam, minden kiváltság az enyém volt. A hófehér fogsoromat mutogatva mentünk ebbe a rejtélyes buliba, ahol mindenki ott volt, aki számít. Egy kétemeletes ház volt, villódzó fények sokasága fogadott. A tesóim leváltak tőlem, így egyedül mentem be abba az ismeretlen, új világba. Lélegzetvisszafojtva léptem be a nehéz levegőjű, fülledt helyiségbe, ami egykor a nappali szerepét tölthette be. Az italbár közvetlen mellettem volt, félhomály uralkodott. A pultnál megláttam őt. Titokzatos volt és férfias. Homályos tekintetem mintha káprázott volna. Úgy éreztem, ő a leghelyesebb fiú, akit valaha láttam. Arany szeme izzott a sötétben, fehér haja szintén elütött a többiektől. Meg akartam ismerni.

Odamentem az italpulthoz és kértem egy felest. Igen, már akkor is bírtam a piát. Nem akarok sokat magyarázkodni, elég ha egy szót mondok: Oroszország. Két székkel távolabb ültem le tőle, mégis rám emelte a tekintetét. Nem akartam róla tudomást venni, így felhajtottam az erős fenyőpálinkát. A nézése égette a testemet, így én is rápillantottam. A tekintetünk egybefonódott, majd felállt. Én visszatekintettem immár üres pohárkámra. Aztán egy test melegét éreztem magam mellől. Félrenéztem és ő volt az. Mosolyogva nézett rám, amitől már majdnem olvadoztam.
- Matthew (Mettyú) vagyok, de hívj Matt-nek!- mondta és én mosolyogva rápillantottam.
- Carly.- mondtam válaszként.
Ezek után elsütött pár bókot, engem pedig úgy lehetett volna feltörölni a padlóról. Elbeszélgettünk, közben pár pohárral elfogyott. Az elmém aligha volt tisztának mondható. Így fel sem fogtam a puha ajkak jelentését, amik követelőzően martak az enyémek után. Elcsattant a csók, ő pedig felhívott az emeletre, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Én engedelmesen követtem a hálószobákkal teli emeletre. Részegen bukdácsoltam fel a lépcsőkön, de amikor felértünk a falhoz nyomott és csókolni kezdett. Először jó volt, aztán kezdtek eldurvulni a dolgok. Mire észbe kaptam már egy ágyon feküdtünk. Zihálva tiltakoztam. Le sem tudtam lökni magamról. Az alkohol hatott, gyenge és védtelen voltam. A szemeimből patakzottak a könnyek, ahogy mondogattam: "Ne, kérlek ne! Könyörgöm, ne tedd ezt!" De megtette. Én összekuporodva a szétszaggatott ruhámban, magzatpózban feküdtem az ágyon, zokogva. A fiú kiment, én pedig minden szavammal átkoztam. Egy negyedóra múlva a testvéreim betörtek a szobába.
- CARLY!- üvöltötték kétségbeesetten, mikor megláttak.
Segítettek felállni, rám terítettek egy dzsekit. A fekete dzsekimet, amit a szülinapomra kaptam. A kabát ölelése vigasztalt. Azért van nálam éjjel-nappal. A megértésére mindig számíthattam. Záporozó könnyekkel hagytam el a házat. Otthon mindent elmeséltem a szüleimnek és a testvéreimnek. Azt hazudtam nekik, hogy nem emlékszem a srác nevére. A külsejét illetően a félhomályra hagyatkozva azt mondtam, nem láttam tisztán. Pánikrohamaim és dührohamaim voltak. Féltem az emberi érintéstől. Mindig azt a szörnyű éjszakát juttatta az eszembe. A pánikrohamok elmúltak, viszont a dührohamaim csak rosszabbak lettek. Gyógyszerek, pszichiáter, doktorok... Aztán az emlék halványult, inkább tűnt rémálomnak, mint valós esetnek. Egy jó dolog viszont mégis származik belőle: azóta a tesóimmal elválaszthatatlanok vagyunk.
"Vissza a jelenbe"
Távolodtam a fiútól, könnyes szemmel. Felszakadtak a régi sebek, amiket már beforrtnak tekintettem. Elmémbe idéződött az az este. A srác elmebeteg arca, a piás poharak... Az ikrek és Amber csapata furcsa tekintettel vizslatott. A szemeimből záporoztak a könnyek, akár a tavaszi eső. Remegtem, akár a kocsonya. Valósággal lerohantak az emlékek és végre rápillantottam a fiúra. Ezüst haj, arany szemek... Semmit nem változott. A hátam a hideg szekrénysorhoz ért, körül voltam véve. Matt csak bűnbánó szemmel nézett rám. Mintha a sajnálkozás kitörölhetne bármit is! Ő közelebb lépett és a vállamra akarta rakni a kezét. A nedves arcom eltorzult a dühtől és visszakézből pofon vágtam. Csattant egyet, Matt arcán meg is látszott. A többiek ledöbbentek, én pedig dühösen töröltem le a könnyeimet. Diákok gyűltek körénk. És akkor kifakadtam.
- Mire számítottál, hogy majd a nyakadba ugrom, azok után, amit tettél velem?! Miattad vannak dührohamaim, te szemét, de most nem fogok a karodba omlani! Nem szégyenled magad?! 14 éves voltam...- ordítottam a fiú arcába, aztán a lány vécé felé indultam.
Kilökdösődtem magam a tömegből, majd a kicsempézett helyiségben lévő három fülke közül a középsőre esett a választásom. Felültem a vécé tetejére és keservesen zokogtam. Az arcom vörös volt, a papírt tonnaszámra használtam el. Fogalmam sincs, hogyan fért belém ennyi könny. A fekete kabátom még mindig rajtam volt, simogatni kezdtem az anyagát. Némileg megnyugodva hallottam, ahogyan lágyan kopognak.
- Carly... Én vagyok az, Mira!- szólalt meg kedvesen.
Kinyitottam az ajtót és a nyakába borultam. Ő csak simogatta a hajamat. Kimondhatatlanul jól esett.
- Menj haza, majd megmagyarázom a dirinek.- mondta és kisimított egy nedves tincset az arcomból.
Én csak bólogattam és kitámolyogtam a mosdóból. Alexy és Armin, illetve Viola és Iris álltak az ajtóban. Szó nélkül, mindannyian megöleltek. Nagyon jól esett az ikrek és a lányok figyelmessége. Az ikrek elkísértek a suli kapujáig.
- Rendben leszel?- kérdezte Alexy aggódva.
- Persze, pár óra és kiheverem.- mondtam bólogatva,
- Azért szólj, ha valami gubanc van.- mondta lágyan Armin, mire elmosolyodtam.
Alexy felkapott és kiszorította belőlem az oxigént. Mikor becsengettek, elindultam hazafelé. Lassan és keservesen baktattam a járdán, mikor valaki a nevemet kiáltozza. Megállok és hátranézek....